Az írók a szó művesei. Ez azt is jelenti, hogy minél teljesebb önkifejezés (és kommunikáció) érdekében az emberi léleknek is ismerői. Humanisták, mert képi beszédükkel vagy legalábbis érzékletes megjelenítésükkel érzelmi megismerés révén egyén és közösség élményvilágát, életminőségét tudósítják.
A mi térségeinkben a tartós életegyensúly kialakulatlansága, az életvitel korábban tartogatott lényegének felszínre kerülése értékválság következménye, ezért a jól működő írói lelkiismeret óhatatlanul a kultúra kérdéseire tereli a gondolatokat. A nemzeti művelődésére, mert főképpen nálunk kisebbségi sorsban élőknél, az emberi és kulturális felemelkedés szoros összefüggésben van a nemzeti hagyományokhoz való viszonyulás lehetőségeivel, az anyanyelv minél teljesebb érvényesülésével. Mert jórészt nemzeti kultúránk manipulálása juttatott bennünket oda, ahol vagyunk.
Az előző évtizedekben leszoktattak bennünket az egyenes, megbízható beszédről. Forradalmi átalakulásokat formalizáló és társadalmi fejlődést ígérgető politikusok határozták meg életkeretünket. A kommunista vezetők a gondolatok alkalmazására, szellemi függőséghez szoktatták az embereket, és sajátos taktikai érzékről tettek bizonyságot, amikor nem csupán önmaguknak bocsátották meg a tervezésre való képtelenségüket, az elképzelések és a magvalósítási lehetőségek között növekvő aránytalanságot. A határidők csúsztak, a dokumentum és a szó értéke egyre csökkent. A megbízhatóság a fölülről vezényeltség készségére korlátozódott.
Nekünk tehát ma nem a társadalom súlyos gazdasági és életszínvonalbeli válsága a fő problémánk, hanem az előző évtizedekben kialakult rossz emberi magatartások továbbélése. Már az előző, kisebbség - önmentési szempontból meddő évtized megmutatta, hogy a régi viselkedésminták függvényei vagyunk. A nép a politikusra várt, a politikus viszont, számító lévén az emberi jogokért vívott következetes harc helyett az egyensúlyozgatást választotta. A nemzeti finitizmus, a fatalizmus önigazoló napi közhellyé vált. Okos lenni itt a fájdalmak mérséklésének taktikáját jelentette, s az uralkodó szerb nemzeti szocializmus embertelensége miatti cselekvésképtelenség rezignációját, az igyekezetnek csupán a mímelését. A vajdasági magyarság eltemetését önmagunkban s ami ezzel jár: a kulturális igények lehetőség szerinti gépies kielégítését, a távlatokban való gondolkodás és cselekvés elutasítását. Vagyis értelmiségi és humanista árulást.
Értékválságunkat a túlforszírozott művelődési élettel igyekeztünk elfedni. Sokan most is azt hiszik: ha néptánccal tornáztatjuk és örvendeztetjük az ifjúságot; megbecsüljük a szép szavalást; tűrhető amatőr színjátszók vagyunk, sőt a teátrum profijaiként nagyképűen most is európai fellegekbe emeljük a gyér közönséget: nyelvileg többnyire kifogástalan, de jórészt még mindig öncenzúrázott könyveket adunk ki főleg Újvidéken; ezekből néhányat megdicsérünk a Szabad Líceumon és másutt; naivan összegyűlünk vagy százan-százötvenen a Kosztolányi-táborban és a Nyári Akadémián; oktatáspótló füzeteket adunk ki; időnként száz vagy ezer magyar könyvet csempészünk át a határon, hogy enyhítsünk valamennyit a magunk vagy szórványban élő testvéreink lélekhidegén; a rádióban vagy a tévében s olykor rendezvényeken is (mert rendszeresen a városszéli vendéglőkben sem lehet) szeretjük a népdalt és a nótát; otthon a magyar sportolóknak szurkolunk; hetilapunkban népszerűségükben is népszerűsített, hatalmi monopóliumokat erősítgető politikusainknak örvendezünk; az egyik évben március 15-én pisszenni sem merünk Petőfiről, a másikban gorombán kötelezővé tesszük a nemzeti himnuszunk éneklését; először fájdalmas rutin-tiltakozással belenyugszunk tanítóképzőnk elrablásába, azután pedig dicsőséget aratva szerezzük vissza mint fiókintézményt - akkor ezzel már eleget tettünk nemzeti és kulturális kötelességünknek. Mint a nagy délvidéki elidegenült család alkalomadtán lelkes tagjainak nem jut eszünkbe, hogy a rendezvényeken száma és minősége csak akkor adhatna okot maradéktalan örömre, ha nem a hiányzó sokkal fontosabbnak a túlpótlása lenne.
Fecsegtetjük a felszínt, hogy továbbra is lefojtódjon a mély. Félbehagyottakként agyunknak kisebb részét működtetjük, mint kellene. Ha szólunk, kötelező frázisainkon is leginkább átsüt a rossz önzés hidege. Az elérhető kellemesben, a napi ismétlődés biztonságminimumában igyekszünk megkapaszkodni. Nem akarva tudni, hogy a biztosabb nyugalomnak, teljesebb örömnek leginkább átmeneti nagyobb kényelmetlenség, sőt áldozatvállalás a feltétele. Ehelyett önbizalom és bizalom híján tartózkodunk a radikálisan új etikai, esztétikai, pedagógiai és egyéb értékek teremtésétől.
Az előző évtizedekből örökölt körülmények miatt rengeteg a kialakulatlan, megoldatlan személyiség nálunk. Így aztán, akik politikai karrierre vágytak, gátlástalanul halászhatnak zavaros vizeinkben. Az értékválságban szorongó ember ugyanis, kamasz módjára viselkedve, szívesen ruházza át az állásfoglalás felelősségét másra. Az ilyen, olykor kifejezetten cezaromániás vezető részéről még a megaláztatásokat is eltűri, annál is inkább mivel alkata mazochisztikussá formálódott. - Meg meri mondani! Neki bátorsága, szótehetsége van ehhez! Született politikus! - ebből áll a jámbor délvidéki magyar ember örömérzete, miközben természetesnek veszi, hogy érdemi változásokra nem kerülhet sor. Hogyan is kerülhetne!? Ilyenek itt évtizedek óta nincsenek s a belgrádi betyároknak odamondogató politikus beszédéből is ez derül ki.
A vajdasági magyarok csak egy valamiben értenek egyet - ha ezt ritkán mondják is ki nyíltan -: az anyagi jólét mindennek az alapfeltétele. Az anyanyelven való tanulás és a nemzeti kultúra csak ezután jön. Valójában a kettő szorosan összefügg egymással, méghozzá úgy, hogy a nemzeti önazonossághoz való jog föltétele az anyagiak birtoklásának, a megvalósítottakban való egyenrangú részesedésnek.
A mi politikusaink számára nem volt egy tömeggyilkosság tömény fájdalmával fölérő az az évek óta lassan gyülemlő kínmennyiség, hogy a gyermekeink csupán részben tankönyv nélkül, részben rossz fordítású tankönyvekből tanulhattak, s hogy a magyar könyvek behozatalát megakadályozta a szerb államvédelem. A magyar könyvekét, melyek távol vannak attól, hogy irredenta eszményt ültessenek el a jámbor vajdasági olvasóban.
A mi politikusaink ahelyett, hogy a fölvilágosítás missziójára vállalkoztak volna, apró lépteikkel inkább hátrafelé haladtak mint előre. Fontosabb volt nekik a régi kommunista káderek szerepeltetése, mint a jó értelemben vett nemzeti szellemű emberek előtérbe állítás. Ily módon az egyébként rendszeresen kritizált Belgrádhoz is számukra megnyugtató módon kapcsolódhattak. Olyannyira, hogy pl. a Kosztolányi-tábort csupán szellemi kamikázégesztusokkal lehetett kiharcolni és megtartani, míg végül a bombázások okozta károk nem bizonyulhattak jó alibiként a megszüntetésére.
A demagógiát az is megalapozhatta, hogy olykor legkiemelkedőbb értelmiségeink sincsenek tisztában a kulturális alapfogalmakkal. Nem akarják tudni például, hogy a szuverén kulturális létezés előfeltétele a multikulturalizmusnak. Mindenekelőtt az anyanyelvi kultúra teljes(!) elsajátításának lehetőségét kell megteremteni, s csak ezután (amellett) kerülhet sor a környezetünkben létező egyéb kultúrákkal való ismerkedésre. Multikulturalizmus helyett rosszulértelmezett lojalitásról, állam erőszakról kell beszélnünk ott, ahol a zsenge értelmet, saját fajtája kommunikációs jeleinek, szokásainak, gondolkodásának, ismereteinek elsajátítása helyett leplezett ideológiai, napipolitikai dresszúrával az asszimiláció zsákutcájába igyekeznek kényszeríteni. A kultúrák egymásra vannak utalva, egymás termékenyítése nélkül elsatnyulnak. Ám először önmagukban kell meggyökeresedniük ahhoz, hogy oltásra kerülhessen sor.
Hogy ezt a visszahúzó örökséget leküzdhessük, elsősorban az eddig jórészt formális kerekasztalok helyett illúziótlan értelmiségi párbeszédre lenne szükségünk. Elutasítva a pedagógusfejeket még ma is légiesítő sznobságot, vagy az agyukat ólomsúllyal terhelő hagyományos és újpozitivizmust. A tartalmas életre, hiteles élmény szerzésére mutatva példát az ifjúságnak. A tartős értéket kiemelve, a fétiseket, álértékeket pedig mind a művészetben mind pedig a társadalmi életben rombolva.
A civilizáció dzsungelében a körülmények folyamatos értékkiválasztásra kényszerítik az embert. Nos, nekünk az európai mérce szerinti értékkritériumok tisztázására van szükségünk. Félredobva a párthovatartozás és a klikktagság kritériumát, a képmutatás és a mellébeszélés évtizedek óta tartó gyakorlatát. Ráeszmélve, hogy intézményeink munkáját, társadalmi tetteinket és könyveinket nagyobb perspektívából, a humánumot mozgósító vagy elhallgató ismeretanyaguk, illetve esztétikai hatóerejük szerint kell értékelni. Nincs európaiság és általános emberi érték a konkrét ember valóságának és lehetőségeinek sokoldalú kutatása, megjelenítése nélkül.
Újvidéki intézményeinknek (a magyar tanszéknek, a Magyar Szónak, a Forum Könyvkiadónak és a Tankönyvkiadónak) Szabadkára vagy Zentára kellene költöznie ahhoz, hogy munkatársaiknak megfelelőbb körülményeik legyenek az emberi metamorfózishoz, s emellett többtízezer könyv és folyóirat kötet válhatna hozzáférhetővé a tömbmagyarság értelmiségijei számára. Az itt maradtak, a most iskolázódók, s az odaátról munkaerőfölösleg miatt visszakényszerülők részére. A magyarság testi közelségében születő cikkek s az itt tartandó előadások a tudományok félelemből túlkompenzált és túldesztillált jobb darabjainak inkább csak budapesti kivitelre alkalmas elvontságaiból az emberi élet közvetlen szolgálatába szegődnének. S az egyenes és az ember ( tehát a nemzet és a nemzetköziség) iránt felelősségteljes szavak és tettek nyomán nevelődő, ide nem csupán a délebbi Tiszpartról, hanem a távolabbi tájakról érkezett ifjú magyarok egyértelmű hivatástudattal térhetnének vissza szórványvidékükre. Temerinbe, Újvidékre, Muzslyára és Székelykevére.
Szó sincs arról, hogy mindent előlröl kellene kezdeni. Hadd emeljem ki többé-kevésbé alapos munkaképességünk kapcsán nyelvészeink, kultúrtörténészeink, néprajzosaink és irodalmáraink által az elmúlt évtizedek alatt felhalmozott hatalmasnak mondható anyagot. Hogy ezek nem ritkán nélkülözik a végiggondolt gondolatot; hogy olykor csak hasznosítható "félkészárúk", az csupán a jövő feladataira figyelmeztet.
A hiteles emberi értékelés lehetőségeit a nemzetközi politikai helyzet kétségtelenül növeli. Önmagában is sokat jelent, hogy a hármas autonómia realizálhatónak látszik. Ám ha a változások ezúttal is csak formálisak lesznek, ha az autonóm ember a médiák túlnyomórészt liberálkommunista szelleme miatt ezután sem juthat kifejezésre, vagyis ha demokrácia helyett továbbra is marad az ostoba tekintélyelvűség, az elhallgatás, a hazudozás és a rágalmazás, akkor - "halálfiai" vagyunk.
Cinikus, illúziótlanságában dehumanizált világban élünk. A kilencvenes évek elejének nemzeti romantikája helyett most a félelem és a lelkiismeret, az önmentéshez elengedhetetlen szocializálódás kényszerítő erejében kell bíznunk. Talán lesz annyi eszünk, hogy az együttpusztulás helyett az együttevickélés alternatíváját választjuk.
Ehhez azonban elsősorban intézményeink vezető embereinek kellene a szó kulturális értelmében radikalizálódniuk. A halál szele fúj nálunk mindaddig, míg a pozíciók, támogatások és diplomák osztogatói a rossz nemzetköziségnek, vagyis a hatalom és a pénz ördögének áldoznak.