Előadásom elején magyarázattal tartozom annak címét illetőleg. Meglehet, a cím hallatán sokaknak Brolin hasonló című könyve jut eszükbe, de az abban feldolgozott építészeti téma inkább az épített környezetbe való illeszkedést vette alapul, míg én a KOTEXTUS szó értelmezésétől - a szó jelentéstartalmából fakadó HOZZÁÁLLÁSRÓL szeretnék itt beszélni.
A latin CONTEXTEQE szó magyarul SZOROS ÖSSZEFÜGGÉST jelent. Ennek ismeretében olyan építészeti kontextusról szólok, mely kapcsolatot lát RÉGI ÉS ÚJ - TERMÉSZETES ÉS MESTERSÉGES között. A felállított ellentétpárok összefüggésében vélem felfedezni azt, amit a tradíció láthatatlan kötelékének, a még jelenvaló múlt lélektani levetülésében mint felfedett ÚJ MÚLT-nak, a még élni tudó KELETI TÉRFORMÁLÁS GYAKORLATÁNAK nevezek. A kontextus mint összefüggés ebben az értelemben az időszerű építészet és az építészet hagyománya közötti ellentét feloldását célozza. Hogyan? Itt van például az új pihenőkre "vitt" otthon a jurta fogalma - mely a változás örök izgalmát, pontosabban a nomád vágynak megfelelő lakás fogalmát fedi. Építészeti hagyományunkban a "nomád lakás" későbbi kifejeződése a TÉLI ÉS NYÁRI lakás megjelenése. Ezek szerint e kettő között a nap és széljárásnak megfelelően kell vándorolni. Télen a kisnyílású, zömök vastag falú részben tartózkodni, nyáron a könnyed, világos és szellős nyári lakban. A parasztságunk által gyakorolt lakásforma egyébként megfelel a zónírozás követelményeinek, amit nem is olyan régen a dánok mint sikeres öko-építészeti megoldást bemutattak a világnak. Lám, nem nehéz ÖSSZEFÜGGÉST keresni a modernnak ható ZONÁZÁS és a saját építészeti hagyományunk között. Hasonlóképp van ez a veremházzal is. A szőlővel befuttatott tornác, melyet a századfordulótól kezdve már be is üvegeztek, pedig nem más mint a passzív szo-láris építészet előképe. A hagyományos építészet tájolása, az ÁLDOTT NAP FELÉ FORDULÁSÁVAL, anyagaival, de formájával is, ami vidékünk klímájának megfelelően 1:2,5, 1:3 arányú téglalapnak felel meg, szintén olyan hagyományos tapasztalat mely energialeadás szempontjából a legújabb kutatások szerint a legmegfelelőbb.
A régi és új közötti összefüggés keresésében még számos olyan "terület" van mely képessé teszi a ma emberét arra, hogy a végtelen térben magára találjon. Ilyen a VILÁGKÉP ősi misztériumának vállalása, az ŐSZINTESÉG etikája. Mind kettővel baj van. A VILÁGKÉP eltorzult, az ŐSZINTESÉG megnemértettséggé fajult. Az elfelejtett VILÁGKÉP egyszerűen akadállyá süllyedt az őszinteség felé vezető úton. Miért? Az élettér problémáját a benne élő építtető és építész kettős megnemértettsége szolgáltatja. A magát adni akaró építész és az építtető idegenekké váltak egymásnak. Így nemcsak hogy nem érhető el az Istenteremtette ÉN, hanem előtör az EGO. Ellenben a hajlék, melyet a jelképes (egyetemes) én - mára ez felismerhetetlen - teremt, mindenütt és minduntalan felismerhető lenne. Az őszinteség ilyen tehetetlenül vergődik és visszhangra nem lelve sablonná, manírrá silányul. Idegenek között idegen miként is ajándékozhatna magából? Az építész-építtetővé válása illúziótlan, az építtető maga is építésszé lépve elő elkeveredik s beszédjükben többé nem képesek felismerni egymást. A kérdés, hogy KINEK AJÁNDÉKOZHATNÁM MINT VENDÉGBARÁTOMNAK HAJLÉKOMAT mára értelmetlen. Pedig, Keleten a vendég nagy úr, ízlése törvény.
És elérkeztem arra a pontra, ahol ki kell mondani, hogy a RÉGI ÉS ÚJ ellentétében a régi ha nem képes újjászületni a mában (még a "módi" szintjén sem) akkor óhatatlanul elveszik. Elveszve pedig igazából mi leszünk. Ellenben, ha beépül a mába, amit én most KONTEXTUSBÉLI-ÉPÍTÉSZETNEK tituláltam úgy lesz képes ősi kútfőket új tartalommal házasítani, és úgy fogja tagadni a jelent - a múló jelent - hogy a gyökereket nem tépi szét, és változásában az örök EGYRE mutathat. Vele egyetemben feléledhet a HOZZÁÉPÍTÉS hagyománya, mely a keleti EGYMÁSMELLÉRENDELÉS természeti rendjét tükrözi - legyen az az építés VÁROSBAN, FALUN vagy a TERMÉSZET lágy ölén.
A RÉGI ÉS ÚJ kontextusa tehát úgy értelmezhető, hogy a folyamatosság fonalának keresése. A "hiány" hiánya pedig pont kontinuitás elvesztett fonala, az intuíció hiánya, a techno-gög, az IMAGONUNDI immár relatívvá satírozódott képe, a szükségszerűség igazsága, a stílust értelmetlenségként felfogó tudatlanság, különbségvesztés, az ÁLOMRÉVÜLET nélküli tervezés, azok beismerésének hiánya, hogy az ember a Felső és Alsó világ határán közvetít s hogy általa a TERMÉSZETI REND és SZELLEMI REND nászra kelhet egymás kiegészítvén.
Az építészet archéja, mely az ismertből újat teremtve maga az ÉPÍTÉS-ROMBOLÁS egyben nem más mint a fenséges CREATURA (természet) és ARCATURA (építészet) találkozó helye. Hiátus az otthon félig zárt képzete, az elfelejtett paradicsomi élet utáni vágy. Csak egymás ellentétében, a véletlennek vélt és az úgymond rendezett világ megbékélésében lelhetnek emberi módon egymásra, de ez már a kontextus szó CON-TEXO változata, amelynek jelentése a megértett és felvállalt ellentéten keresztül megtörténő összerakás és kiegészítés.
Ha a népi építészet terminust meghalljuk, akkor azokra az építményekre gondolunk amelyeket anonim eleink apáról fiúra szálló folyamatos gyakorlata szerint építettek, figyelembe véve a hely szellemét, a tér és idő ismérveit. Azt, hogy mit miből és hogyan kell építeni. Minden egyes ház akként volt az egyén kifejeződése, hogy közben az örökölt ismeretek lecsapódási felülete maradt. Az építési hagyományt ekként hordozó közösségi kánon nem más mint az eggyé vált sok. A felismert egyetemes én képe.
Mára, ha az építészetet világképteremtésnek vesszük, már nem beszélhetünk egységesen értelmezhető közösségi kánonról. Miért nem? Azért nem, mert az eltorzult világkép az őszinteség etikáját nélkülöző identitászavarhoz vezetett. A 20. század ipari és információs fejlődése szétrombolt minden eddigi szerves fejlödést: letűnt a hagyományos gazdasági és kulturális struktúra, a kézműves hagyományok kivesznek, a népi építészet továbbélésre képtelenné vált. Ugyanis a létrejövő szociális és higiéniai szükségleteknek megfelelően (a falumegújító kísérletek ellenére) nem történt meg a hagyományos ház tovább modellezése és alaprajza bármennyire is furcsa lezárult. Ebben az átalakult fűtéstechnika nyomán létrejövő megváltozott lakás kultúra is nagy szerepet játszott. A korszerű anyagok potenciáljukhoz képest formanyelvé nem alakultak, az építészeti jelek elfelejtődve üresekké váltak. Az 1950-es évek sátortetős építkezései már egy urbanizálódó proletariátus próbálkozásait jelentette az identitás- és talajvesztés útján. A folytatást ismerjük.
Ha a határhelyzetben lévő magyar lélek formáinak ellentmondásosságait (nomád és urbánus) és még továbbra is életképesjelenségeit megvizsgáljuk, akkor az elvesztett önállóság, szabadság és identitás ellenére néhány megformálható karakter még kimutatható: pl. az újra való érzékenység, a befogadás és átformálás képessége, a józan és gyakorlati mértéktartás, az ellentétes lelkiség, a fokozott ritmus szeretete, a kompozíciós elv- és arányérzék, az anyagszerűség, a tömeg és részletképzés stb.
A hagyományos építészet mindenkor az időtlen egyszerűségben élt - a természet adta táj ökológiájához mellérendelten. Formaképzésben ez megfelelt az 1:3 arányú téglányalakú nap felé forduló háznak mely természetes anyagokból épült. Nem meglepő, hogy a modern ökotapasztalatokban zónázásnak nevezett jelenséget a téli és nyári lak viszonyában, a szoláriumot a szölővel befuttatott, vagy beüvegezett tornácban felismerhetjük. Ezek után könnyen kijelenthetjük, hogy a parasztház öko-ház is egyben. Energiaínséges korunkban a természetes építkezés akár építési kánonná is előléphetne.
Az alföldi népi építészet a félig nyitottság és félig zártság határán született a szabadrabság és rabszabadság hatásaként. Jellemző rá az egy pontból széltében való komponálás, a körkörös felépítési rend, a szellemi függőlegesség (az ötödik, csillag-tájolás), a hozzáadás és összerakás motívuma. A soros (additív) elrendezésű alföldi ház alaprajzát vizsgálva világossá válik, hogy a soros elrendezés ellenére a ház középpontos térszervezésű, a pitvarban állva ugyanis mindent egy helyből átláthatunk (természetesen az igazi középpont a szabadkéményes konyha). Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a magyar minden fünkciónak külön házat épít, a középpontos kompozíció a hozzáadások lehetőségeivel kitágul. Ez azért érdekes, mert az alföldi ház továbbvitele alapjába véve nehezebb mint pl. az erdélyi házé. A hozzáépítés, a középpontozás, a fedés kérdése egy sereg új lehetőséget tár fel (pl. minden téregység külön fedést nyerhet, melyet előszeretettel alkalmaztak a szecesszió építészei, vagy az összes térformát egy nagy egységes nyeregtető fedheti).
Az alaprajz továbbfejlesztésének lehetőségeit tárgyalva már a hagyomány egyéni értelmezését érintettem. A hagyományra érzékeny lélek az örökségtisztelet mellett, a globalizálódó kor világának vertikális irányát képviseli, hisz szerintem az a szubjektumban maradt fenn. A szubjektív regionális vagy endém építészeti nyelvezet kidolgozásában az intimséget előtérbe helyező, helytájakkal operáló építészeti hipperbatont (a hipperbaton görög szó, jelentése átlépés. Az irodalomban használt módszer nem más mint az összefüggő részek szétválasztása, a várt folytatás elodázásával feszültségkeltésre alkalmas jelenség, melynek mértéke a hiányzó rész értékétől vagy a közbeékelt elem jelentőségétől függ. Az építészetre alkalmazva annyit jelent, hogy az új építmény hangulatában a törés és folyamatosság találkozásánál új forma jelenik meg mely idő- és térrétegződést előidézve letünt időket, ódonnak hitt formákat idézhet fel, s így épül bele a jelenbe) használom, mely különböző autochton metafórái segítségével az előző világképet újra beleépíti a változáson átesett nyelvezetbe. Mindez által őrzi az emberit, a bensőséges fészek képét. Az emlékezetvesztés elleni küzdelemben az építészeti hipperbatont az analógia hatáskifejtő helyének, illetve a hatás folyamataként értelmeztem. Meg kell jegyeznem, hogy nem a jurta, a szárkúp, a kas, a kemence, a góré, a szélmalom, a barlang, a csónak vagy az aedicula a hipperbaton, hanem az az érzés amit az említett metafórák kifejtenek. A hipperbaton által kialakított helytájak a védettséget, a melegséget, a meghittséget, az otthonosságot, a zártságot vagy nyíltságot, illetve a rónaság szellemiségét idézik. Az átmentés térépítő elementumait nem citátumként alkalmazom, hisz a felállított térrésbe olyként ékelődnek, hogy közben az egészet változásra késztetik. Az alkalmazásban felnagyított metafórákat archetípusként kezeltem. Az intimség tettenérését több új kifejezéssel, úgymond formulával próbálom elémi. Így pl. a ház a házban-, a tűzháza-, a lépcsőháza formulákkal, vagy a hozzáépítést is fedő ház az időben formulával.
Végezetül tehát építészeti hipperbatormak, azaz átlépésnek nevezem a talaját-jelértelmét vesztett építészeti nyelv intimséget megragadó elementumainak átmentését. Azzal, hogy az intimséget, az otthonlevést, az otthon lenni tudást tettem a mindennapi hagyomány fö kérdésévé, magát az emberit, az ember közelit céloztam meg. Az intimség helytájainak kialakításával a hagyomány szava áthallatszhat és átmentődhet a mába úgy, hogy regenerálódva olvasható és érthető marad. A hipperbaton tehát a kor ígérte "többlethez" az elmúlt idő összegyűlt emlékezetét, tapasztalatát társitja és az elmúlót átlépésre teszi képessé.
október 17-18-án, Zentán.
(Előadás a Campus '98-ra Kishegyesen)
Tavalyi előadásomban a kontextus-keresést a múlt és jelen(jövő) közötti súrlódás fel-, és megoldásaként értelmezem, ezzel mintegy az építészet időbeliségének kérdését feszegetve mutattam rá kontinuitás hiátusára.
Jelen mondandóm az akkor csak felvetett CON-TEXT-óra1 irányul, hisz építeni szakrális értelemben annyi mint VILÁGKÉPET alkotni. Építészeti hagyományunkban e kiegészítést az EMBER-VILÁG-HÁZ "szentháromságának" hasonlósága segíti elő, melyek kiegyenlítődése esetén a mindenkori emberi otthonban a lakás igei értelemben megszentelt lehet.
Ilyen megszentelt, égi mintaszerű épületfelépítmény az ősi aeidicula2 ; az arcehetipikus ház, a sátor, melyek szent voltát a világ közepében levés, annak képére való felépítés jellemzi, míg szerkezetük a teremtés kreációjának ismétlése. A XX. Századi alakpszichológia az aediculát (az archetípust) egyszerűen gestaltnak tartja. Szerinte azért lehet egy aedicula szent, mert az otthon (a lakás) és az őskép (gestalt) egybeesik.
És mielőtt rátérnék a magyar ember házának szent tereinek felvázolására, azok idő, tér és jellegbeli változásainak tényképletezésére, el kell mondani azt, hogy legyen bár szó kerek, vagy négyszögletes archetípusról, azok orientált szent tereit a szakrális világgal a ház közepében (tehát a világ közepében) lévő (lélek) tűzhely és a fölötte lévő nyílás közötti valós (boldoganya, világfa, égig érő oszlop, világtengely) vagy virtuális tengely köti össze, mely elhanyagolhatatlan a Keleti térszemléleten nevelkedett magyar lélek megértéséhez, így természetes, hogy az megtalálható mind a jurtánál, mind a magyar parasztház szabadkéményes konyhájánál.
A nomád jurta, őseink ősi lakhelye a világmindenség (Égboltozat) mikrokozmikus másának tekinthető. Beosztása szigorú rendet követ: középen a tűz (lélekszimbólum), attól jobbra a férfiak, balra a nők oldala található. Bejárata keletre tájolt.
(Ennek a rendnek felelt meg az ősi magyar településképlet, a jobbot és a balt megosztó, vízparti soros, enyhén hajló településforma: szemben az avar ringes (gyűrűs)-kertes településsel. A jurtához hasonlóan a Keletre nyíló házak köralaprajzúak, alacsony faluk fonott vesszősövényből készült, tetejük kupolaformájú. Beosztásukban a későbbi pásztorkunyhót idézik, a fal mellett a padka, a kunyhó közepén lévő mélyedésben tűz van. A kashoz hasonlatos forma kívülről is, belülről is tapasztott. Jellegzetes hogy ajtaja van, de világítást felülről kap. Lényegében jurt, csak anyagában más.)
E kitérő után elmondható, hogy a magyar ember házát a Világmindenség, illetve annak képmásaként - s innen a magyar parasztház antropomorfizációja - felfogott ember szimbólumának tekinti, azaz a macro-, és microkozmosz egységének tartja, és ezen hozzáállás nevezhető nálunk igazi hagyománynak.
A nomád életmódot folytató magyarok ősi Világképének (a világ kerek, végtelen, csak egy egzisztenciális pont/oszlop biztos) megfelelő jurt analogikus és atavisztikus maradványának vehető az alföldi háromosztatú háztípus banyakemencéje (a századfordulón jellegzetes boglyaív előképe), a már említett "megkövült" jurt, a kasszerű kunyhó, vagy a Dél -Alföldön (nálunk is) oly jellegzetes kerek ól is.
A kerek-világkép legősibb formája fennmaradt parasztházaink kemencéiben, melyek szentségeiben a világmodell suba megfelelői, ugyanakkor felismerhető bennük a kerektemplomok (rotundák) kicsinyített képmása, így a transfigurációt szolgáló kemence egyúttal tűzhely is szentély is.
Az ősi kerektemplomok a megtelepedés megszilárdulásával épülnek be a hosszházas építészeti rendszerbe, ami nyilvánvalóan a helyhez kötött életforma diadalához vezetett. A megtelepedéssel kialakuló új világképhez ( az új világkép a kereszt) a magyar ember hagyományaihoz méltóan idomult. A parasztháznál ezt a beépülést a kemence megléte jelenti, míg a keresztény világ elfogadásaként kialakul a parasztház összetett (contextus) szentélye, mely étkezés rítusát biztosító szabadkéményes konyhájának felel meg. A ruházat-ház párhuzamában (amit Papp Gábor olyan szépen kifejtett) a szabadkéményes konyha a kiterített cifraszűr mintázatában felfedezhető háromhajós, kereszthajós négyszögletes szentélyzáródású bazilika szentélyének felel meg, hisz a parasztház pitvar-konyhabeosztása hasonlósága szemléletes. A pitvart a konyha-szentélytől a templomokhoz hasonlóan gyakran "diadalív" választja el, megmintázva ezzel a kétsejtű keresztény templomtípust. E konyha-szentélyben álló szabadtűzhelyen főztek, tálaltak és ettek, és a rendeltetés mellett azt külalakra nézve áldozati oltárszerűen képezték ki.
Összefoglalásul elmondható, hogy a kezdeti kerek világfelfogás után a magyar ember hű maradt önmagához; hagyományához, és a letelepedés ellenére idomult az új Világképhez, házat épített magának úgy, hogy felosztotta a szelek (szélek) birodalmát, de mint a következő vers is szemlélteti
- "kerek az ég sátra,
- borul négy irányba"
meghagyta az eget és az öt világtáj (ötödik csillagtájolás) szerint rendezte azt el. Ráébredve a tér (univerzális, egzakt, időtől független mint a geometria) és a hely (konkrét, individuális, időben változó mint a természet) együtt létezésére, a felderengő négyszögletű tér ősképéhez mérten képes volt túllépni a hely mindenkori körszerűségén (melyet a nomád életformája idején a jurtával fejezett ki) beleépítve régi világképét az újba képessé lett a helyben teret építeni, s azóta is ha házat emel magának a tér felől közelít a helyhez, így intim, introvertált, természetközeli háza hellyé vált tér lehetett.
A tanulmány készült 1998. július 16-án Zentán