(részletek)
(dekódoló)
A számítógépemben tárolt összes múlt, jelen és jövőbeli adataimhoz vezető jelszó, egy műanyag dobozban rejlő papírdarabkára van felírva. A doboz, mint egy igazi diplomata-táska, csak titkos betűkóddal nyitható. Ez a betűkód, egy gyógyszergyár által kb. húsz évvel ezelőtt forgalmazott orvosság neve, maga a doboz pedig egy reklám-tárgy.
A doboz nyitó-rejtjelét csak én ismerem.
Összes adataim-titkaim kulcsa, tehát az emlékezetem. Ennek egy rejtett sarkában él az a titkos kód, mellyel a doboz nyitható, s mely által a dobozban lévő papírdarabkához juthatok. S mely végül, a számítógépben tárolt, összes adatot megnyitó jelszóhoz is vezet.
A dobozban jól elzárt papírfecnin, biztonság kedvéért, ugyanaz a titkos szó szerepel, mellyel a doboz is nyitható. Arra az esetre, ha mégis elfelejteném az adataimhoz vezető jelszót...
(harmincnyolc)
Kitömött állatok replikáznak a kálvária tövén, szemeik színes üveggolyójában a váteszi bűvös számtengely kaszálva forog. Közelebb hajolok, s jövőmre meresztek farkasszemet, mint aki megjósolatlan-önmagát idézi. Bamba óriás leszek, vagy katona, ki saját szuronyát szemből nézi?
Most csak egy véletlen találkozás egy számmal, ez vagyok. Csontvázam fárad és lázad, otthagy megoldatlan, mint egy feladatot, koponyám, akár egy lassított filmen, a felső-városi temető azíliumában koppan.
De mintha nem engem tekintene egyetlen nagylelkű gesztusának, az idő, szirénázva, mint a saját lázadását vérbefojtó csendőr, újabb rendbontókat keres. Korunk, e filézett erőszak, sületlen, és egyben olthatatlan.
S anyám szegény, mint egy igazi forradalomban, már nem is a mindenhatót kéri... Itt (tehát most), egymagamban, túl csak úgy élhetek, mint hajnali vérengzésben derengő, utcai istenek, kiket csupán az éppen divatos, szilaj himnusz védi, vagy a másnapjaikkal küzdő, saját halálhírükkel dacoló részegek, mert őket meg valami roskatag, női föld-szellem emészti. Nekik dalolnék én is mostantól, szüntelen szívvel és fogatlan, míg belátón tört énekeim, törött csontjaim után nem megyek. Ha már úgy áll, hogy elhallgatnom megéri.
LII
(himnusztöredék a Hontalanok Hazájából)
*
Hangulat és íz szempontjából, számomra e profán versike olyan, mint egy tiszta levegöjű, hegyi kilátóról való széttekintés egy háború-sújtotta, torz és felperzselt tájra. Amikor a magaslat, a madártávlat nem a fennköltség és könnyedség, hanem a felismerés és a rádöbbenés élményét hordozza. Az emelkedettségnek ilyenkor párosulnia kell a sajátmagát titoktalanító tisztánlátással.
*
...na persze, a remegő ujjakkal megkötött pionírkendő, fehér ing és sötétkék rövidnadrág, ahogy akkori gazdájuk is, már keményfedelű emlékkönyvbe költözött. Talán azóta emlékeztet engem a régi könyvek lapjainak szaga -mit hüvelykujjával végigpörget az ember, miközben orrát odadugja, hogy a kicsapódó illat, mint ódon füvallat körüllengje- a világ összes művelődési házának kelléktár-szagára, ahol a gyermekek számára feledhetetlen színpadok dohos és titkos történeteket párologtatnak lassan az időből. Hisz annak idején az ország, a Haza számára nélkülözhetetlennek kikiáltott pionírok felavatása is ilyen művelődési házakban történt. Nem mellékes az sem, hogy e fel(be)avatás egyúttal, a sajátnak elfogadott (a fenti groteszkhez csak mintául szolgáló) himnuszokkal azonosulni kénytelen gyermekek testi és szellemi besorozását" is jelentette. Ezen keresztül lett viszont mindnyáju(n)k számára egyáltalán felismerhető, majd nélkülözhetetlen a Haza fogalma.
(cím a plakáton)
Elolvasva a pirosbetűs írást, kevés lenne, ha csak arra döbbennénk rá, hogy itt valami történni fog...
...mert ez a valami egy színjáték, mely egy szombat esti vacsora helyett történne...
A címét elolvasva, már így is egyenrangúnak tűnünk egy műértővel. A szellemi kincsek szabad tereken áramlanak, nem ismernek határokat...
...a vacsorán éppen ilyesmiről beszélgettünk volna...
Sajnos, ez most elmarad. Ehelyett azt tesszük, amit a világ minden táján mások is ugyanígy tennének: elolvassuk a címet a plakáton, aztán este majd elsétálunk, hogy megvásároljuk a belépőjegyet az előadásra, azután pedig...
...a barátaink azt mondanák, meg kellene próbálni másutt is, külföldön. Ez már vacsora után történne, kényelmesen hátradőlve, iszogatva...
Útban a színház felé, a majd el sem hangzó válaszon töprengünk...
...- nektek érdemes lenne, -mondanák-, hogy ne is beszéljünk a gyerekekről... És feleségünk ekkor nézne ránk először jelentőségteljesen, fejét enyhén imbolygatva...
A sarki újságárusbódéhoz érve, gondolatban pán-európai színezetű, kemény érvekkel hozakodunk elő. Közben egyre közeleg a magunkra rótt színházi élmény: hidegvizes törölköző, lázrózsás gyermektesthez. A darab számunkra már jól ismert, a játékra kellene csak figyelnünk...
...a sok vörösbor és az azt felkavaró desszert után mégis úgy gondolnánk, hogy kimegyünk hányni. Feleségünk második pillantását már csak merevre egyenesített hátunkon érzékelnénk...
A vadászbolt kirakata előtt megállunk és megszámoljuk egy terepszínű zubbony zsebeit. Feleségünk tapintatosan megkérdi, hány óra. Kijelentjük, hogy véleményünk szerint még a fővárosban is bekerülhetnénk a szellemi élet vérkeringésébe...
...gyomrunk méregtelenítése után, még bódult állapotban ugyan, de éleselméjű poénokkal festenénk alá a távollétünk alatt felélénkült társalgást. A társaság egyik hölgytagja azt mondaná, hogy szerinte, minden eddigi munkánk félreismerhetetlenül a miénk...
Már el is felejtettük a rádió-hírekben közölt, újabb összecsapások halottainak számát. Az ország déli tartománya elöl fellibbent a nehéz függöny, s a nyitány elhaló hangjai után, a történelmi dráma vörös izzását bámulják a tudósítók kamerái. Áthaladva a zebrán, megkérdezzük
(mondatnyi történet)
Apámnak Hogy egyes tárgyak a barátainkká váljanak, sokat kell szomorkodnunk mellettük. "
A fenti feljegyzés körülbelül egy hónappal azelőtt keletkezett, mint ahogy ez az írás megszületett volna.
S most amúgy naplósan" elmesélem, hogyan is történt. Visszajártam, elolvastam újból és újból ezt az egyetlen mondatot, melyet a többi ilyen elmés kiszólás" közé írtam le. Persze nem ez az eredeti formája, többször is javítgattam rajta, pontosítgattam, hogy megfeleljen annak, amiről én sem tudok sokkal többet, mint maga ez a pár szó tud. Eredetileg a tárgyak" helyett dolgok"-ra gondoltam, de aztán úgy döntöttem, hogy értelmi szempontból leszűkítem a kört s a megfogható tárgyakra való utalással, jobban fókuszálhatom magát a gondolatot is.
Aztán persze a szórenden is változtattam, s a titokzatosság kedvéért feltételes módban (...hogy egyes tárgyak a barátainkká váljanak,...") kezdtem a mondatot, a sokkal lényegretörőbb kijelentő mód helyett: Sokat kell a tárgyak mellett szomorkodnunk, hogy..." De ez csak a nyelvi szempontja a dolognak. Formába öntöttem valamit, melyhez, mint egy árnyat adó útszéli fához visszajártam, s melyen akkor kezdtem igazán gondolkodni, amikor már megoldottam.
Kétségtelen, hogy egy költőibb mondatról van szó, olyanról, amilyet ízlelni, érezni kell, és amely inkább az én magán-gondolatom", mintsem valami egyetemes bölcsesség. De, mert mégis van benne abból is egy csipetnyi, pátyolgatni kezdtem magamban mint saját szülöttemet, a szülői hiúság természetesnek tetsző túlkapásaival. Nem hagyott nyugodni, újból és újból el kellett olvasnom (habár kívülről tudtam ezt az egy sort), újból és újból fel kellett nőnöm hozzá, mint egy kinyilatkoztatáshoz, volt hogy cserbenhagyott, csalódtam benne, túl kizárólagosnak és okoskodónak találtam.
Délelőttönként, amikor elméláztam rajta, valójában eszembe juthatott volna az a TÁRGY is, amelyről ez a mondat eredendően eszembe jutott. Vajon hová lett az a VALAMI, ami előhozta belőlem az ő saját, dologi valójának" ezt az egy sorba férített gondolati hátterét? Ha jobban belegondolok: ilyen dolog vagy tárgy sosem létezett. De ha létezett is, mielőtt észrevettem volna, belebújt az őt szerepeltető álarcba, ebbe az egy mondatba, ami meg már rajtam is túlnőtt...
Eddig, ezért is nem tudtam vele mit kezdeni. Önmagában nem mertem hagyni, ahhoz gyenge, felfalták volna a rátartibb, erősebb szentenciák. Beolvasztani egy másmilyen szövegkörnyezetbe, ehhez viszont túlságosan is önmaga, nem kívánja a hozzáidomított, prózai előzményeket.
Maradt tehát, az értelem vajúdásának az a pár hete, amig kiábrándulva, majd újból felfedezve, végül összebarátkoztunk: a gondolatom, meg én.
De a legfurcsább az egészben, hogy még mielőtt magyarázni kezdtem volna, sem sejtettem, hogy ez az általam idézett mondat, minden benne szereplő tárgy helyett, önmagát meséli majd el.
(az ötödik alapművelet)
A mai délelőttöt nem sikerült időtleníteni. Mákonyos bódulatban kopogtatod a betűket, úgy érzed, beteg vagy. Pedig csak kivetkőztél saját hasznosságodból, hangulati és állapotelemzéseket tartasz magadon, s tekinteted, mely egy-egy olcsó gondolat hordozója, folyton megáll valahol. Valami vibrál benned, mintha a vér áramlását éreznéd ereidben, csaknem hallod a zsuborgást. Másállapot ez valamiképpen, és egyben igazolás arra, hogy mégsem találtad ki egészen pontosan, hogy mi is az ötödik alapművelet. Pedig erről akartál írni, valahogy így is kezdted az első mondatot. Mert hited szerint létezik egy ötödik alapművelet, amely már nem is matematikai, hisz éppen e művelettel juthatunk ki a számok és mennyiségek világából. Ez pedig a végtelenítés művelete. Egyre munkál benned a vágy, a végtelenítés vágya, ha már a délelőttöd időtlenítése" nem sikerült. Nem sikerült, mert egy kicsit sokat ittál tegnap este, s a ma eléggé közvetlenül üzen, hogy igenis létezel, ereidben folyik a vér, fáj a fejed, még ha egy kicsit megbillented is, miközben írsz, tehát magát az időt, a telő időt küldte a nyakadra ez a másnaposság, az érzékelhető múlást, az élet zúgását. Viszont, hozta az ötödik alapművelet tétova gondolatát is, mely azért egy kissé töményebb, mint ahogy itt leírni sikeredett. Jó volna, ha pusztán csak elhinnék neked ezt. Azt, hogy te már átalakultál, vezeklésed feltámasztotta az életed túlfelén lévő energiákat, s te most, más híján odapártoltál. Mert minden állapottal kezdeni lehet valamit" Tehát önző módon, s hogy eltakard saját szerencsétlenségedet, az ötödik alapműveletbe menekülsz. S az be is fogad téged, el sem számol veled, ugyanis itt már valóban számtalanított, gyakorlatilag végtelenített a világ. Az ötödik alapművelet nem tárt karokkal fogad, egyszerűen ott van a másik oldalon, mint hevenyészett másnapok menhelye. S ma épp vasárnap van, ilyenkor a menhely is díszesebb, s kevesebben lakják. Vagy épp ezért többen? Mindegy. Mindenki úgy érzi, hogy maga van itt. Nem egyesegyedül, mert számok nincsenek, hanem saját magányában. Ahogy Akárki Létezik, egy különös alapművelet láthatatlan erőterében.