Benes László: Postlinguitas II.
Halhatatlan irodalmárok

Miután az emberek közötti, addig is folyamatosan kopó, vékonyodó családi, nemzeti kapocs már a hatalmas gigapoliszok korszakában végérvényesen szétszakadt, és nem voltak már sem államok, sem pedig országhatárok, továbbá, hogy – mielőtt még lemondtak volna a természetes emberi szaporodásról –, a házasságok különböző etnikai csoportokhoz tartozók között köttettek, ami addig még nem tapasztalt vér- és nyelvkeveredéshez vezetett, az anyanyelv mint olyan, menthetetlenül elveszett a világtörténet mérhetetlen homályában. Az egységes emberiség valamiféle turmixnyelven kommunikált. ,,Mind az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde vala.”²

A földgolyó hatalmas térségeiben szétszóródott emberek kis csoportjai az információk gyors s minél egyszerűbb befogadására olyan technológiát alkalmaztak, amely az érzékszerveken: a tapintáson, a szagláson, sőt az ízlelésen alapult, már a legjellegzetesebb létforma, a beszéd is halálra volt ítélve. Így a közösségi lélek pislákoló lángja végleg kialudni látszott. Annak dacára, hogy a Gutenberg-galaxis réges-régen elporladt, sem halandó, sem halhatatlan akkorra már semminemű irodalom művelésével nem foglalatoskodott, léteztek digitalizált archívumok a korábbi korok írásműveinek tárolására, és a világirodalom immár véglegesen lezárult történetének tanulmányozására szakosodott mikroközösségek. Ám a közösségi élmény világméretű hiányának következményeként ezek az irodalmi társaságok teljesen elszigetelődtek, és semmilyen kapcsolatot sem tartottak fenn egymással. A halk szavú, ám önző és irigy literátorok ímmel-ámmal és csupán csoportjukon belül cserélték ki gondolataikat.

Az irodalom egyik ilyen utolsó mentsvára volt Minerva Islas is. Az ott letelepedett öt hajlott korú irodalmár – három hölgy, és két öregúr – minden idejét az irodalomtörténet óriási anyagának rendszerezésére, feldolgozására, és elemzésére fordította. Attól eltekintve, hogy már szinte emberemlékezet óta ezen a nemes ügyön buzgólkodtak, és össz életkoruk kis híján elérte a kilencszáz évet, munkájuk befejezéséhez még így is korlátlan idő állt rendelkezésükre. Az történt ugyanis, hogy mivel addigra az öregedési folyamatot szinte teljesen kiküszöbölték, az emberi életkor is a végtelenségig kitolódott. Mivelhogy az öregkori leépülés a hormonszint csökkenésének következménye, az akkor már a végsőkig fejlett orvostudománynak köszönve, komplex hormonterápiás kezeléssel egyesek – értsd: akik azt meg tudták fizetni – hormonszintjét akár a harmincas éveinek megfelelő szintre állították vissza. Így e kiváltságosok átlagéletkora kétszázötven év fölé emelkedett. Sőt a genetikailag kifejlesztett szervek alkalmazása valóságos halhatatlanságot biztosított számukra. E társadalmi elit hosszú életét egészségesen, aktívan és kényelemben tölthette, mivel a munka nehezebb, egyhangú részét, az előttük járó nemzedékek által kifejlesztett mesterséges intelligenciával bíró gépek végezték. Így tehát a szigeten önkéntes száműzetésben élő vének hátralevő éveiket az irodalomtudomány öncélú tanulmányozásának szentelhették.

Annak ellenére, hogy Minerva Islas csupán e néhány irodalomkedvelő aggastyán lakhelyéül szolgált, aránylag megbízható biztonságtechnikai berendezéssel rendelkezett, amely riasztórendszerből és robotőrökből állt. Néhány évvel előbb az irodalmi tudást oly önzően birtokló vének a szigeten jelenleg állomásoztatott fegyveres robotok kontingense helyett, még kimérákat alkalmaztak kolóniájuk védelmére. Mivel azonban ezek az emberi és állati sejtek egyesítésével létrehozott, humanoid találékonysággal felruházott hibridek önállóan tudtak gondolkodni és cselekedni, megtörtént az is, hogy némely engedetlenebb egyed megbízói ellen fordult, kénytelenek voltak a kiirtásukhoz folyamodni. Néhány kiméra-cápa azonban elmenekült a rájuk vadászók elől, és nem kizárt az sem, hogy továbbra is a sziget körül ólálkodott.

A szigetlakók ezután szedték elő, és állították csatarendbe a raktárban porosodó, már ósdi technológiát képviselő gyilkológépeket. Ezen – kis túlzással: gyermekjáték nagyságú – vegyi és biológiai támadóeszközöket is feltérképező szenzorokkal ellátott, automata fegyverekkel, füstbombákkal, kiskaliberű ágyúval, rakétavetővel felfegyverzett hernyótalpas szerkentyűk még elavult voltukban is félelmetes ütőerőt képviseltek. Ami pedig a telep lakóinak biztonságára nézve lényeges volt: e kétéltű masinákat az időjárás viszontagságaitól függetlenül, a nap bármely szakában be lehetett vetni.

Ám a fegyveres robotőrszemek nem voltak teljesen autamizált gépek, hanem a sziget legkiemelkedőbb pontjára épített őrzésvédelmi központban trónoló ügyeletes őrálló irányította azokat számítógép segítségével. Minden, a biztonságtechnikai berendezések által közvetített kép-, hang- és riasztójelzés ide futott be és itt lett rögzítve. Miután az ügyeletes megbizonyosodott az esetleges riasztás igazoltságáról, a veszély tényéről, csak akkor adott parancsot a robotőröknek a rossz szándékú betolakodó(k) – elsősorban a szökevény emberutánzatok egyre féktelenebbül garázdálkodó bandáinak – megsemmisítésére. Ugyanis az örök életet birtokló társadalmi elitre nézve a legnagyobb veszélyt az utóbbi időkben már a bolygó minden pontján lecsapó, az emberiség ellen fellázadt, mesterséges intelligenciával rendelkező robotok igencsak kegyetlen, és vérengző hordái jelentették. A velük való harcot, az eredetileg a nyugati civilizáció megsemmisítését célul kitűző, terrorizmus elleni háború érdekében létrehozott, Világhaderő volt hivatott viselni. Ám e harc, a különben rendkívül mozgékony, és hatékony haderő számára is bonyolult feladatnak bizonyult, mivel ezek az emberutánzatok nem csak hogy épp oly tökéletesen mozogtak, mint az eredeti, a szerves egyedek, amelyekről lemásolták őket, sőt éppúgy önállóan tudtak döntéseket hozni, mint a létrehozóik: az emberek, ráadásul bármikor bárkinek a személyiségét magukra tudták ölteni. Habár a Világhaderő főparancsnokságán műholdak segítségével állandóan nyomon követték ezen bandák mozgását, nagy szükség mutatkozott a kisebb, távoli kolóniák védelmének önerőből történő megszervezésére is, mint ahogyan ez a halhatatlan irodalmárok esetében is láthatjuk.

[Folytatás: Nyelvbúvár a vártán >]

² 1 Móz 11,1