Benes László: Postlinguitas VI.
Megvilágosodás

A digitalizált archívumban tárolt teljes világirodalom írásművei közül Penetrator a Bibliát választotta olvasmányul. A Szentírás eseményáramlata már az első mondattól kezdve magával ragadta; annak minden sorát hitelesnek, magától értetődőnek találta. Amikor ahhoz a részhez ért, „És monda az Úr: Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test; legyen életének ideje száz húsz esztendő”⁷, akaratlanul felkiáltott:

– Hogy is van ez?!... Tehát az ember semmiképpen sem veheti saját kezébe halhatatlansága sorsát, mert ezzel vét teremtője ellen, mivel maga is isten akar lenni!

Most már biztos volt abban, hogy lemond eredeti tervéről: az örök élet megszerzéséről.

„Valójában mit nyernék a halhatatlanság birtoklásával?!” – fűzte tovább gondolatait frissen jött felismerés felett. „Mondjuk, a vének mivel töltik végelátatlan idejüket? Csupa felesleges látszattevékenységgel! Hiába áll a rendelkezésükre az időtlenség, ha már mindennemű alkotó szellem réges-régen kihunyt bennük… Egyedül a régi korok írásainak feldolgozásával, rendszerekbe való gyömöszölésével foglalatoskodnak. Mi értelme van ennek? Vajon ki olvassa vaskos értekezéseiket?... Azt azonban el kell ismerni, hogy Defensor szépíróként is – bár ha csak egy ízben is –, de jeleskedett! Ám legalább akkor az egyszer volt olvasóközönsége! Alkotását a többi agg lingvista – ha rosszindulattól is vezérelve –, de tüzetesen átnyálazta. Nem az ő hibája, hogy azután ismét a nyelvkutatásba temetkezett; visszasomfordált öncélú hobbijának kiúttalan labirintusába. Az ilyen örökkévalóságból nem kérek! Ha innen valahogyan kiszabadulok, a laboratóriumnak még a közelébe sem megyek! Nem kellenek a csodaelixírek! Kiszabott életemet hasznosan kívánom leélni; nem önös célból valami maradandót alkotni! ”

Hogy Penetratornak milyen szegényes szókincse, egyszerű gondolatmenete volt, tudjuk. Most azonban a levéltár különös kisugárzásának köszönve intelligenciája, tudása csodálatos módon megsokszorozódni látszott; az együgyű gondolatok, naiv elképzelések helyére filozofikus felismerések, sőt a legtávolabbi jövőbe látó víziók léptek. Ilyen éleslátásról tanúskodott további elmélkedése is:

„Ám a halált voltaképpen még a halhatatlanok sem kerülhetik el, mivel halhatatlanságuk csupán az öregedés folyamatának leállítására vonatkozik, de fizikailag őket is meg lehet semmisíteni. És a véneknek erre most, hogy szigetükön a robotok garázdálkodtak, igencsak nagy esélyük volt! A csodával lenne határos, ha akár egyiküknek is megkegyelmeztek volna! Mit is mondott Avaddon?… Valami olyasmit, hogy most aztán olvashatok kedvemre, az öregek helyett is. Ebből azonban nem világlik ki egyértelműen, hogy mi lett a sorsuk… De hát végső soron az ő vétkük is, hogy minden valószínűséggel az értelmes robotok fogják átvenni a hatalmat, nemcsak itt, Minerva Islason, hanem az egész földkerekségen, mert az örök életűek azzal, hogy nem sáfárkodtak jó gazda módjára az előttük járó nemzedékek által kialakított földi paradicsommal, kihívták maguk ellen a sorsot. Ám elődeik, akik természetesen halandók voltak, talán még bűnösebbek, mivel ők bontották meg az őseredeti rendet. A világ az ember nélkül kezdődött, és ha mi, halandók nem teszünk valamit, úgy tűnik, hogy nélküle is ér véget! Ez azonban még akkor is nehéz feladat lesz, ha a többieket megszabadítom a virtuális szimulákrum hatásától, hiszen a hosszú idő alatt, amíg mesterséges világban éltek, meg voltak fosztva a gondolkodás, a cselekvés élményétől, és minden valószínűség szerint elveszítették minden realitásérzéküket…”

Múltak az órák, a napok. Penetrator pedig csak egyre olvasott és olvasott… Közben – mivel a vének gyakran igen hosszú időt is eltöltvén a levéltárban, tetemes élelmiszerkészletet halmoztak ott fel – evett, ivott, aludt egy sort, majd tovább olvasott. Ám még mindig kizárólag a Bibliá t, amit saját anyanyelvén böngészett. A több mint ötszáz éve kinyomtatott szöveget teljes egészében megértette, hiszen más nyelvekkel ellentétben, amelyek az idők folyamán a felismerhetetlenségig átalakultak, anyanyelve változatlan maradt, és ők, édesanyjával még mindig ezen a nyelven éreztek, álmodtak…

Mivel Penetrator valami furcsa megérzés folytán teljesen biztos volt szabadulásában, a bezártság határtalan nyugalmat, és teljes lelki békét hozott számára. Az eső meg közben egyfolytában szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Harmadnap déltájban, azonban a vihar elcsendesült, majd csakhamar az eső is elállt. Az égboltozat kitisztult, és előbújt a nap, amely azonban nem perzselt kíméletlenül, mint általában. Kellemesen frissítő szél lengedezett. A derűs légben sirályok röpködtek, majd fürtökben az archívum üveghengerére telepedve, ott rikoltoztak naphosszat.

Azt, hogy ez így lesz – mármint az időjárás hirtelen megváltozása –, Penetrator percnyi pontossággal előre tudta. Mivel a már jó ideje tartó, és évtizedről évtizedre emelkedő tendenciát mutató felmelegedési folyamat következtében gyakoriak voltak a viharok, a hatalmas erejű forgószelek, amelyek képesek voltak felszippantani akár egy egész olyan telepet is, mint amilyen Minerva Islas volt, a szigetlakóknak minden pillanatban a rendelkezésükre kellett állnia az egész földgolyó meteorológiai helyzetkép ének és hosszú távú időjárási előrejelzésének, amelyet ez esetben Defensor zsebszámítógépéről olvasott le.

A derűs napsütés, a vihar katarzisától megszabadult, tobzódó, az élni akarást harsányan demonstráló természet Penetratorban is csillapítatlan cselekvési vágyat ébresztett. Félretéve lebilincselő olvasmányát, most már igazán a végére akart járni annak az életbevágóan fontos kérdésnek, ami az elmúlt két napban is állandóan ott motoszkált a fejében: vajon mi történik a Világhaderő főhadiszállásánál? Nekilátott hát, hogy tenyérszámítógépe segítségével kapcsolatot teremtsen a műholdakkal. Egész délutánja ráment erre a bizonytalan eredménnyel kecsegtető, idegtépő babramunkára. Napszálltakor azonban fáradozását végre siker koronázta. Nyomban kikereste a Világközpont térségére fókuszáló csatornát: a csata már a végkifejlethez közeledett. A szuper felbontású felvételeken végig követhette a két, szinte pontosan egyenlő erőket felvonultató fél ádáz élet-halálharcát: az eget bevilágító hatalmas robbanásokat, az élettelenül felbukó halhatatlanokat, és a kiégett robotokat. Majd lassacskán minden elcsendesedett, megszűnt mindennemű mozgás, csak állókép volt látható, amely itt-ott füstölgő, kráterek csúfította, himlőhelyes holdbéli tájat mutatott. Időbe telt, amíg tudatosodott benne a meghökkentő tény: a Világhaderő és a humanoid robotok kölcsönösen kiirtották egymást! Megrettenve eszmélt rá, hogy a halhatatlanok központjának megsemmisülésével, a halandók agyát eddig irányító berendezés is megszűnik sugározni ezeket a bénító impulzusokat, így az akaratukat vesztett szerencsétlenek kiszabadultak mesterséges valóságuk börtönéből, immár egyedül csak ő maradt fogságban!

Penetrator a végső ütközet előtt még biztosra vette a robotgerillák győzelmét, és úgy hitte: Avaddon csupán csak azért zárta be, mert szabad akarata, valamint a vénekhez fűződő úgymond szoros kapcsolata folytán potenciális ellenséget látott benne, aki alkalomadtán a halhatatlanok oldalára is állhat, ám a Világközpont elfoglalása után szabadon fogja engedni, mivel akkor már semmilyen veszélyt sem jelent a számukra, most azonban, hogy egészen másképp alakult minden, teljesen összeomlott. Mihez kezdjen?! Ha ivóvize beosztva, lett is volna elegendő, ám élelme már aligha, az archívum objektumának moduljai – természetesen nem börtön kialakításának a céljából, hanem biztonsági szempontokból – ütés-, sőt golyóálló üvegből készültek, továbbá figyelembe véve még azt is, hogy a teleszkópos lábak emelőszerkezetét Avaddon leblokkolta, szökési esélyei a nullával voltak egyenlőek!

[Folytatás: Homo novus >]

⁷ 1 Móz 6,3