Vladimir Arsenijević
Lela és Ványa

LELA egy olyan évtized végén ismerte meg Ványát, amely során a magánál sokkal alacsonyabb férfiakat kedvelte. Indítékát meg tudta érteni - egyébként is, nem dédelgette-e bonyolult éretlensége érzetét mindig is magában? -, együtt élt vele, lelkifurdalás nélkül. Azonban ahogyan az évek teltek, és semmire nem jutott, beletörődött lassacskán abba, hogy kiválasztottjait távolból szemlélje és szeresse. Ezért aztán, amikor meglátta Ványát, azonnal felismerte benne azt, akit keresett. Negyvenkét éves volt és élete első igazi szerelmében apró darabokra esett.

Negyvenkét éves koráig ugyanabban a szobában élt, amelybe még születését követően bevitték, a szülői lakásban, szemben a Szlávijával. Az épületet legelőször gyermekkocsiban hagyta el, majd botladozó séták következtek a II. világháborúban tönkrebombázott utcákon. Nem sokkal később ezekre az utcákra babáját, labdáját vagy görkorcsolyáját cipelve rohant ki, azután iskolatáskával a hátán, majd szélesre tárt ablakon keresztül, elszótlanodva bámulta őket, hogyan bújnak meg a kormos háztetők alatt, a sűrű, zöld lombok fátyla mögött, amelyek az ő utcáját valamivel kellemesebbé tették, bár ugyanolyan romos volt az is, mint a többi. Húsz éves kora óta vezetett titkos naplója fölé hajolva a korai esztétikai frusztráció olvashatatlan kézjegyeivel skribálta bejegyzéseit, sűrű sóhajok között a környező rondaság miatti elkeseredésben. Ugyanezeken az utcákon rohangált művészettörténetet hallgatva és állandóan elkésve az előadásokról, s még határozottabban lépdelt, amikor önmagát azzal áltatta, hogy a karrier után rohan, és aztán még évekig, egyre késedelmesebben, ugyanezeken az utcákon futott minden dolga után; ha a világ változott is idővel, folyamatok indultak el, teljesedtek ki, jutottak csúcspontjukra és kezdtek elenyészni, meg barátai is változtak, öregedtek, tűntek el, gyerekeket hoztak a világra, és ha már egyik-másik gyerek is gyereket hozott a világra - ezek az utcák változatlanul romosak maradtak. Hosszú évtizedek során ismeretlen munkások kopogtattak, kalapálgattak, fúrtak-faragtak szünet nélkül rajta, és amióta csak az eszét tudja, mindig őket kellett kerülgetni; a környék házait ledöntötték, bővítették vagy felújították, a telkek a világtól az építési vállalat jelzéseit viselő zöld kerítéssel elrekesztve találták magukat, amelyek mögött azután évekig valami titokzatos ténykedés zajlott, teherautók és buldózerek jöttek-mentek, néha biztató hétköznapi zajok is hallatszottak, de az átkozott kerítés mögül soha semmi sem emelkedett ki, és Lela akármikor körültekintett, a világ körülötte leromboltnak, értelmetlennek és csúfnak tetszett. E magasabb szintű analógia értelmében éveket töltött ő maga is meddőn kalapálgatva, fúrva-faragva és toldozgatva-foldozgatva, azzal az alapvető és kitörölhetetlen tudattal, hogy amit egyszer hagytak tönkremenni, annak megjavítása felettébb körülményes, mi több, lehetetlen, hőstett. Harmincas éveinek vége felé azonban, amikor élete sivár, terméketlen - hónapokká, majd évekké, végül évtizedekké duzzadó - napjait sikerült végre a maguk émelyítő kontinuitásában áttekintenie, s meglátnia saját magát is a kutyaszorítóban, elszörnyedt és megértette: végső ideje, hogy valami sorsfordító történjen vele, olyasmi, amire eddigi élettapasztalatában nincsen példa. Hosszas gondolkodás után jutott el a váratlan válság lehetséges megoldásáig. Arra volt szükség, hogy mielőbb saját élettérre tegyen szert.

Még igazán meg sem érhetett benne ez az elgondolás, s máris kínálkozott megragadható lehetőség. Nem egész egy hónappal az után, hogy Lela elhatározta, elhagyja a szülei lakását, legjobb barátnője váratlanul elvált, mert fény derült egy hamburgi idegsebésszel folytatott viszonyára. A féltékeny perpatvar olyan méretet öltött, hogy a végén összeverekedtek, és a feleség a férjet a lakásból kidobta, majd ugyanazzal a lendülettel Belgrádtól is megvált. Hamburgba költözött és két hónap múlva ismét férjhez ment. Az esküvői tanú nem Lela, hanem legjobb barátnőjének egy másik barátnője volt, ami Lelát, aki már Hamburgról álmodozott, képzeletben csomagolt, és kiválasztotta, hogy az esküvőre mit vesz fel, valamelyest megbántotta, de korántsem annyira, hogy eskü alatt ne tagadta volna, ha valaki ezt a feltételezést szóba hozza. Talán kárpótlásul történt, hogy a szívbéli barátnő felajánlotta Lelának: amíg nem akad rá vevő, ráhagyja Felkelők utcai lakását.

1989 egy májusi délelőttjén, életének negyvenedik esztendejében, a megsárgult falat és a felpattogzott faelemeket gyanakodva szemlélve lépett e lakásba Lela. Magával hozta, amije csak volt: egy rakás képet, különböző szerzők rajzait és grafikáit, egy óriási méretű firenzei plakátot Michelangelo Dávidjának reprodukciójával, néhány tányért, csészét, edényt és evőeszközt, két bőröndnyi ruhaneműt, egy kozmetikumokkal teli nesszeszert, tévékészüléket, videót, mini-hifit, három gazdag lemezgyűjteményt, valamint magánkönyvtárát, amely 1304 darab, tizennégy világnyelven nyomtatott kötetet foglalt magába. Ugyan lassan, napokon keresztül csomagolt, s egy-egy tárgynál sokáig elidőzött, egy-egy évek óta kézbe nem vett könyvet átlapozott, s újra elmerült salátává nyűtt régi, számára ma már olvashatatlan macskakaparással telefirkált naplói kaotikus világában, a barátnője lakásába lépve viszont erős késztetést érzett, hogy az előző lakó minden nyomát és illatát kiszorítsa saját nyomaival és illataival. Tettrekészen, ingujját feltűrve a hordárok által az előszobában lerakott dobozokra vetette magát, és amikor másnap este tulajdonával megtöltötte a lakást, mindenre kiterjedő mérvű és jellegű kellemet érzett, hát zárás előtt a helyi virágárusnál még néhány ízléses csokrot is vásárolt. Azokkal az üresen maradt polcokat díszítette, és amikor besötétedett, meggyújtotta a lámpákat és szoba különféle helyein álló füstölőket. Bár korábban tervbe vette, hogy aznap este kiállításmegnyitóra megy, lelkesedése azonban végül alábbhagyott és azt érezte, ereje semmire sem maradt. Feltett egy lemezt, és amíg a tompa tű ropogva ugrált a barázdákon, csodálattal nézett a kezében lévő kopott borítóra, mint egy közeli, sokáig távol élt rokonra. Aztán meditált. Még később pedig teázás közben könyvet lapozott. Utána lezuhanyozott, megivott még egy csésze teát, s miután már tényleg nem tudott mihez kezdeni, lefeküdt. Egyébként is, már tizenegy óra körül járt.

Nyilvánvalóvá vált, méghozzá sokkal előbb, mint arra Lela számíthatott volna, hogy a lakás és az új szabadság nem is oly sok változást hozott az életébe. Meg kell hagyni, az új környezet nyújtotta egyedüllét és ismeretlenség külön varázzsal bírt, ellenben - amiről azt hitte, hogy negyven év múltán sajnálkozás nélkül a négyzet alakú kisszobában hagyhatja - a mérhetetlen magányosság érzete vele együtt költözött be az új lakásba. Ezenkívül reggelente az addig megszokottnál lényegesen korábban kelt, a munkára autóbusszal utazott; a folyamatos lökdösődés idegesítette, és takarítani, magára főzni és mosni is neki egyedül kellett. Lela így hát korábban kelt, használta a könyökét az autóbuszbeli tumultusban, és még fel is takarította a lakást. Kínnal és keservesen, de azért boldogult. De hogy főzzön is, meg vasaljon is, az már sehogy nem ment: ezt megtette helyette az anyja. A körforgás pedig a maga ritmusában folytatódott és - mit ad isten! - ismét csak toldozás és foldozás volt minden, a napok hónapokba, a hónapok évekbe torkolltak. A gyökeres változtatás vágya továbbra is gyötörte, s ez csak hangosabb lett a belső űrben, ez furdalta lelkét ezúttal még meglepőbb következtetésre sarkallva. Férfi kell neki! "A menopauza kezdődik így", bizalmaskodott a nála legkevesebb tizenöt évvel fiatalabb ismerősével, egy művészeti tévéműsor szerkesztőjével egy telefonbeszélgetés során. "Lela", válaszolta az ismerős hölgy óvatosan, kényelmetlen érzését rosszul leplezve, "végső ideje lenne végre már úgy istenigazából beleszeretned valakibe."

Ám a 31-es járaton sem munkára menet, sem hazatérőben nem ostromolták a férfiak. A munkahelyén, a képtárban az ügyfelek és a látogatók többnyire csak folyóiratokat vagy képeslapokat vásároltak a kiállított munkák reprodukcióival - őt úgy igazából alig valaki vette szemügyre. A galéria kusztosza legtöbbször részeg és trágár, a festők zöme pedig unalmas alak volt. A folyóirat szerkesztőségében, amelynek különféle témájú terjedelmes cikkeit írta, voltak férfiak. De közülük az egyik sánta, három kövér, kettő pedig elviselhetetlenül cinikus, míg a többi különféle formájú és hosszúságú szakállat viselt, Lela pedig a szakállat ki nem állhatta. Már serdülő korától sápadt hercegére várt, aki egy preraffaelita álomban kézen fogva vezette, amelyet idővel elképesztő teljesítményre képes képzelőereje különös, kecskelábú, ormótlan hímtagú, kemény és tömör szőrrel bevont farú teremtményekkel népesített be. Ha egy ilyen álom során bütykös és túlontúl széles lábfejére tekintett, saját vaskos és szögletes testi valósága helyett az örök nő gömbölyű, kövérkés és telt testét pillantotta meg az önimádat kékes, tündéri fényében, áttetsző szárnyakkal a hátán.

A számbavehető férfi példányaival álmában is csak néha-néha találkozott, s így is egyszerre mindig csak eggyel, valamely számára is érthetetlen szabály szerint. Ugyanezen szabály értelmében a hiábavaló találkozások minduntalan valamilyen könyvbemutatón vagy kiállításmegnyitón történtek, amelyen a lehetséges egyed törvényszerűen arrogáns fruska társaságában jelent meg. Minden egyes testi inkarnációjában a férfi fülbevalók, gyűrűk és nyakláncok egész arzenálját viselte, a haja lehetett zilált és hosszú vagy emancipáltan rövid, és az arrogáns lány ahányszor csak súgni akart valamit, ő mindannyiszor lehajolt, hogy jobban hallja - nem volt fennhéjázó és cinikus, mint a megroggyant udvarlók a szerkesztőségben és az avantgárd festők között, akikre környezete ítélte. Az arrogáns lány minden egyes inkarnációja legalább két fejjel alacsonyabb volt a barátjától/Lela kiválasztottjától. Lelának leginkább az tűnt föl, hogy az arrogáns lánynak nem is kellett minden esetben szépnek lennie. Ellenben minden esetben merész ruhát viselt, és azt aztán merészen is viselte: egyenes, határozott tartással; s telt és üde orcája két szemtelen púderpárnára emlékeztetett.

Lela szülei már önállósága első esztendejében megteremtették a vasárnaponkénti látogatás hagyományát. Bár apja már a hetvennyolcadikat taposta, még mindig vezette vénséges Volkswagen gépkocsiját, amely olyan keservesen nyögött a Felkelés utca enyhe emelkedőjén, hogy Lela már akkor meghallotta közeledését, amikor az még pár lakótömbbel és fénysorompóval odébb járt. Miközben a konyha függönye mögé rejtőzve leste, mint közelít a mulatságos régi járgány, a szélvédő üvege mögött látni vélte apja alakjának körvonalait, amint volánra tett kézzel, egy divatjamúlt kalappal a fején ül, arcán az anyját minduntalan halálra rémisztő teljes elrugaszkodottság kifejezésével. Íly módon hát őt is el tudta képzelni, amint az anyósülésen ül, befont hajjal és a cekkerrel az ölében, illetve a szoros, ám teljességgel hasznavehetetlen övvel a mellkasán.

Miután később kiporciózták a cekker tartalmát, a vasárnapi ebédet, igyekezett nem felülni anyja provokációinak, amelyek bevett szokás szerint sorjáztak. Azokra a kérdésekre, amelyek rá, szándékaira és terveire vonatkoztak, teli szájjal rövid, általános válaszokat adott. Közben örvendezett magában, hogy új felfedezésre tett szert: a visszafogottságra. Leste anyja előadásában a kis szüneteket, hogy bedobjon valami oda nem illőt, hogy ezzel más irányba térítse a beszélgetést. Teljes csődöt szenvedett. Mondhatott bármi ártalmatlant, mint pl. "két szál gyönyörű nárciszt láttam reggel a virágpiacon", az anyja éles pillantással futólag épphogy végigmérte, s iróniával és megvetéssel teli diadalmas mosollyal vágta rá máris: "Te? Te soha nem szeretted a nárciszt!" Lela azért még - rövid csöndet követően - hozzátette (mert nem szándékozott ilyen abszurd rágalomra reagálni): "Persze lehet, nem is nárciszok voltak."

Lela számára az apja sokkal kedvesebb volt. Valaha barátok is voltak, Lela erre világosan emlékezett; egész addig, míg az utóbbi években el nem szótlanodott. Nem egy látogatása alatt csak sóhajt meg mormolást hallatott, hajlott kora bevett szokása szerint a lenyelendő falatokat buzdította ezzel. "Aha", mondogatta levesszürcsölés közben, hogy "aha", meg hogy "mhmph", s amikor újkrumplit, retket, zöldsalátát és sült csirkét tettek elé, "ohohó"-val meg "mmmmmmmm"-mel folytatta. Bár ezek az evés közben hallatott nyögések Lelából viszolygást váltottak ki, büszke volt rá, hogy ugyanolyan hatékonyan és érettséggel tűri el őket, mint anyja sértő és határt nem ismerő szókimondását. Más volt az, ami egy vasárnapon igazából meglepte. Az apja tányérján a csirke püspökfalatját pillantotta meg, miközben mióta csak az eszét tudja, apja kizárólag csak a nyakát és a szárnyát fogyasztotta. "Mióta eszed meg a püspökfalatot?", csodálkozott el hangosan, s már el is harapta volna a mondatot, kiszaladt kérdése az anyja kérdéseire emlékeztetett. "Apád mindig is a püspökfalatot szerette", válaszolta az anyja apja helyett, akinek most fontosabb dolga akadt. Az elképedő Lela szeme láttára öregségtől megbarnult ajkaihoz emelte a hátcsíkot, s a püspökfalat hátulján lévő gyanús nyílásból szívni kezdte abból a belefőtt tartalmat, csámcsogva és "ahát" meg "mpmh"-t nyögve ínyenc delíriumában.

Vanja Lela látókörében egy szürke decemberi napon tűnt fel, ezerkilencszázkilencvenegyben, azidőtájt, amikor Lela függetlenségének második éve eredményt nem hozva közelített a végéhez. Ahogy meglátta, abban a minutumban felismerte benne álmai emberének egy újabb megtestesülését, s ez inkább ismerőssé tette, semmint izgatóvá. Viszont nem egy tárlatmegnyitón és nem könyvbemutatón jelent meg, hanem egy közönséges kiállítástermi nyitvatartási napon, és nem is a teret bitorló szemtelen fruskával tűnt fel. Ehelyett egy félkarú fiatalember nem hétköznapi társaságában érkezett. Lela egyszerűen nem bírta ki, hogy lopva ne kövesse őket tekintetével. Egy kisköltségvetésű, kíméletlen, mélyenszántó művészfilm hőseit juttatták az eszébe. Lopva figyelte őket, nem kellett attól tartania, tanulmányozásuk közben tetten érik: annyira el voltak egymással foglalva, hogy jelenlétéről tudomást sem vettek. Bejárták a kiállítótermet, hevesen vitatkoztak valamiről, s őt akkor sem vették észre, amikor egy pillanatban hangosan civakodva megálltak az asztala közvetlen közelében álló borzalmas installáció mellett. Új sápadtarcú kiválasztottja dülöngélt és valamelyest bicegett járás közben. Állandóan zsebbe dugdosta és hosszas kutakodás után - leginkább üresen - vette ki ismét a kezét. Hangosan és meglehetősen összefüggéstelenül beszélt, gyakorta és némileg ugató hangot hallatva nevetgélt. Slampos volt, a szó klasszikus értelmében semmiképp sem jóképű, mégis, az arca csodálatos volt, magán viselte a kiválasztottság megkülönböztető jelét. Tárgyilagosan megállapította: a félkarú fiatalember sokkal szemrevalóbb. Biztosan, rugalmasan lépdelt, természetes távolságtartás jellemezte a környezetével szemben, úgy tetszett, hogy saját felhőin lépdel, a tárgyi valóságra ügyet sem vetve. És minden valamilyen módon az ő malmára hajtotta a vizet, még a hiányzó jobb kar is, Lela ettől függetlenül azt érezte, hogy erőteljes - ítélő- és döntéshozó képességénél is erősebb - érzés nehezíti meg levegővételét, teszi szaporábbá pulzusát, s szögezi pillantását szinte fájdalmat okozva kiválasztottja sápadt arcára. Amikor Lela már beleszokott az ösztönös kandi-kamerázásba, a sápadt fiatalember tekintete elfordult félkarú társától, egyenesen rászegeződött, rendhagyó módon szinte megérintve a lány pupilláját, amelyet azonban alig találhatott meg az arcba lógó világos hajfürtök között. Ettől az érintéstől a lány szeme hirtelen könnybe lábadt, szíve pedig akkorát dobbant, hogy azt hitte, eszméletét veszti. A kiválasztott ifjú tekintete csak egy pillanatra időzött el rajta, aztán a társával elindult a kijárat felé. "Viszontlátásra", fordult felé kedvesen a távozó félkarú. A másik semmit sem szólt. Kacsázó lépéssel haladt el mellette, akkorákat buckázva, hogy nehéz öltözete, mint valami páncél, lötyögött rajta, és rengett léptei ritmusára.

Lela, beletörődve az elkerülhetetlenbe, abba, hogy minden bizonnyal soha többé nem látja, valószínűleg hamar el is feledkezett volna róla, ha megközelítőleg fél óra múlva fel nem tűnt volna ismét, s le nem döntötte volna az utolsó szabályt is, amit hozzá érthetetlen módon hasonlatos elődei állítottak fel. Megtorpant a nem túl tágas tér közepén, fejét lecsapta, teljesen magába fordult, mintha valamit az emlékezetébe szeretne idézni, majd ismét körbe kezdett járni, egy-egy futó pillantást vetve a festményekre, a szobrokra és az installációkra. És bár egyetlen pillantást sem vetett felé, Lela egyértelműen érezte a férfi körül kavargó, sokatmondó sugárzást, s rettegett attól, hogy egyszer csak megszólítja, de lélekben már fel is készült erre. A fiatalember azonban alig pár percet időzött folyóiratokat, elnyűtt katalógusokat és könyveket lapozva, helyben topogva, tenyérrel combját paskolva, hogy aztán mormoljon valamit, amit Lela köszönésnek vélt, majd ismét kirohant az utcára.

Pontban háromkor Lela átadta a váltást és kilépett a teremből. Az utca hideg volt, nyomasztó, sötét és nyirkos; az emberek a gyilkos kedvű kossava sodrásában a fal mellett haladtak; a város felett egy jelzés nélküli magányos zöld helikopter szállt; Lela rettegett a háborútól, de ez a repülő tárgy oly szelíden körözött, hogy végül arra gondolt, nyilván csak légifelvételeket készítenek. Egy zacskókkal megrakott hangos csoport rohant el mellette a kétszárnyú ajtaját épp becsukó zsúfolt villamos felé, s kishíján elsodorta. Hideg eső esett. Elszigeteltségébe és magányosságába bele-beleborzongva állt a rengeteg kabát és esernyő között, ő maga is kabátjába burkolózott, a gallér mögé rejtve arcát vágott át az utcán, s amikor a túloldalra érve ismét felemelte a földről tekintetét, maga előtt - aznap már harmadszor - a galériában meglátott fiatalembert pillantotta meg. Tekintetét Lela arcáról le sem vette, úgy lépkedett felé, s abban a feszültséggel teli pillanatban, amikor egymás veszélyes közelségébe kerültek - hirtelen megállt előtte a férfi. Mély lélegzetet vett, szemmel láthatólag készen rá, hogy megszólítsa, csakhogy hirtelen elsötétült az arca, sarkon fordult, és a nedves aszfalton megcsikorduló cipőtalppal bevetette magát az első kapualjba. Zavarában Lela is a bejáró felé indult, a homályos ablakbetét túloldaláról azonban egyszerre a fiatalember arca rajzolódott ki. Tekintete a hártya mögül egyenesen az ő szemét kereste, aki viszont hirtelen elgyöngülve tovább lépett és menekülni kezdett. Meg sem állt, vissza sem nézett, míg fel nem ugrott a túlzsúfolt autóbuszra. Amikor két megállóval odébb, beékelődve a tömegbe hirtelen hátrafordult, szinte meg sem lepődött, hogy az ifjú égő tekintetébe ütközik: immáron teljesen egyértelmű volt, valamit akar tőle. Elhatározásra képtelenül, szégyenlősen és bőrig ázva toporgott az autóbusz hátsó részében, minden oldalról erőszakos, tolakodó testekkel övezve, és a tekintetét elfordította, mielőtt ezt a nő tehette volna meg, azt tettetve, hogy a távolba mered. Rémületében Lela végül másfelé nézett, hátat fordított neki, és többé nem is mert abba az irányba nézni. Egész úton arra törekedett, hogy visszanyerje önuralmát, hogy teljesen hidegvérű, összeszedett és rezzenéstelen maradjon. Amikor a célmegállónál kinyílt az ajtó, kivárta az utolsó pillanatot, akkor tört át a tömegen és ugrott ki a járműből. Az épületig tartó utat sietve tette meg. A legfélelmetesebb pillanat az volt, amikor a liftbe lépett. Néhány másodpercig - amely az ajtó automatikus bezáródásáig tartott - attól rettegett, hogy majd belép és itt, a felvonó sötét fémkamrájában erőszakolja meg. De semmi nem történt. Az ajtó gyanús csikordulással bezárult, és a lift a szürke hatemeletes harmadik emeletére érkezett. Belépve a lakásba duplára zárta az ajtót.

És mégis: mikor másnap úgy dél körül megpillantotta a képtárban, amint asztala mellett egyenetlen léptekkel elrohan, már meg sem ijedt. A férfi körbejárt, s a képkeretek közé fogott üveglapokban leste a lány tükörképét, majd néhány feszült pillanat után az utcára vetette magát. Bármily epekedve is várta Lela, aznap már nem jelent meg. Az autóbuszban visszafordult és nem találta a hátsó állóhelyen. A buszmegállótól a lakóépületig nyugodt léptekkel haladt, a nyitott liftben a torkában jelentkező gölődinek ellen mély lélegzetvétellel és mantrával küszködve egész percet várakozott, de mikor az letelt, fáradtan és csalódottan vonszolta magát harmadik emeleti lakásáig.

Lela negyvenkettedik születésnapját szüleinél ebédelve ünnepelte. Anyja aznap furcsamód megrendültnek mutatkozott. Katolikus karácsony volt, mint ilyenkor mindig, abban az évben azonban a hírek tengermelléki városok bombázásáról közöltek felvételeket. Ahelyett, hogy a megszokott karácsonyi-születésnapi hangulatban legyen, amelyet Lela kedvéért minden december 25-én magára öltött, az anyja most felindult, mély hangon emlegette Šibenikben élő nővérét, aki felől már telefonon sem tudakozódhatott, és aztán hosszasan szipogott az apja iniciáléival kivarrt zsebkendőjébe burkolózva. Apja az utóbbi időben szemlátomást aszalódott. Lela figyelmét sem kerülhette el. Az öreg rettegett élete nyolcvanadik esztendejétől. Személyautója közelébe sem ment hónapok óta, s aznap Lela közelébe kerülve a kocsi kulcsait a tenyerébe csúsztatta. Megsimogatta az arcát, míg az övé meg-megremegett a váratlan rátört meghatottságtól. "Nekem többé már nincs rá szükségem", mondta, minden bizonnyal az autóra utalva, csakhogy Lelához ez a mondat valamelyest megváltozott formában ért el. "Nekem többé már semmire sincs szükségem", mintha apja kimondta volna a kimondatlan, és mégis hallható semmit, ami Lelát is megrázta.

Náluk töltötte az egész napot, a televízió előtt nyújtózott. Az éjszakát a szülői, szlávijai lakás azon kopár és hideg helyiségében töltötte, amely éveken át volt az ő szobája. Másnap meglehetősen korán, vacogva a fűtetlen szobában töltött éjszaka után, köszönt el hozzátartozóitól, s a galéria felé indult a birtokába került - hasznavehetetlennek tetsző - kulcscsomót forgatva. Abban a pillanatban teljesen váratlanul ismét feltűnt előtte a képtárban megismert ifjú. Mellette húzott el, olyan közel, hogy a kézfejük összehorzsolódott. Szelet kavart, amint partról ereszkedve a hangos tér felé haladt. Amikor pedig a tér peremére ért, hirtelen megfordult, s még sietősebb léptekkel indult vissza föl, egyenesen Lela felé. A téren sokan voltak, míg az utcán, épp ellenkezőleg, senki. Lela az utca másik oldala felé vette az irányt, s ugyanabban a pillanatban ezt tette a fiatalember is. Éles szögben, hosszú léptekkel vágott át az utcán, hogy szinte összeütköztek - zihálva és lélegzet után kapkodva - a túloldalon. Szembe találkozva a férfi tekintetével, Lela az izgalomtól és a félelemtől majdnem eszméletét veszette. "Mindjárt sikítok", ennyi volt, amit magából ki tudott préselni.

A férfi ugyanolyan ideges és rémült volt. "Elnézést, adna tüzet?", az előre gyártott kérdést bizonytalanul ejtette ki, miközben a cigarettarudat morzsolgatta és gombócokat nyelt. Majd hirtelen elsápadt, mintha felfogná, hogy ilyen nyitány után egy ilyen kérdésnek semmi értelme sincs. A cigarettát zsebre tette. "Hagyjon engem békén", mondta Lela, "nem vagyok ostoba. Tudom, hogy ön kicsoda. Rendőrt hívok!" A férfi tisztes távolságra húzódott tőle és félig zárt száját a lehelet ködös, rövid oszlopai hagyták el. "Ne, ne", mondta, mintha álmában beszélne, félve és elborzadva, majd behúzva nyakát a nehéz, kopott télikabát gallérja közé, folytatta útját, aritmikusan és sietősen lépegetve. Lela abban a pillanatban azt érezte, remegni kezd a térde, s attól tartott, összeesik. "Tudom, hogy ki maga!", ordította minden ok nélkül és sírni lett volna kedve, miközben azt látta, hogy élete embere vissza sem fordul, míg el nem tűnik a sarok mögött. "Ismerem magát!", folytatta a kiáltozást, amikor pedig már sehol nem volt a másik, és a szemét elhomályosította a könny. "A képtárból ismerem."

A következő két napot idegen ágyban, idegen lakásban, az idegenül ható Konjarnikon töltötte, miközben valamiféle meghatározhatatlan decemberi nyavalyával küszködött. Néhány nappal korábban, amikor a dugig tömött spájzban kutakodott, négy olasz címkéjű vörösboros flaskára talált, s most úgy határozott, az egyiket felbontja. A sűrű, fanyar, bíborszínű nedű kiszárította a száját, miután a vizespohárból hosszú, egyenletes kortyokban kiitta. Abban reménykedett, hogy ez majd segít rajta, hogy majd jobban érzi, vagy legalábbis alaposan leissza magát, először viszont csak a gyomrát elviselhetetlenül égető érzéssel kellett számolnia. Mégsem hagyta abba a fanyar ital vedelését, poharat pohár követett, a mámor lassanként úrrá lett felette, s csöndben kísérte elnehezülő fejében a kavargó gondolatokat. Képtelen volt szemeit egy pontra irányítani. Összemosódott előtte a kilátás, ahogy az ablakon kitekintett. A heverőről nem mozdult. Gépiesen szívta egyik cigarettáját a másik után. A Felkelők utca enyhén elhajolt az Autokomanda felé, kihaltan és csöndesen, túlvilági sárgában, pislogó megvilágításban, amely a függönyre is rátapadt, a mindent hatalma alá kerítő általános nyomorúság nyomasztó érzését keltve. Minden - egész élete - a részegség e pillanatában halottnak és ridegnek tetszett, semmi nem szomjazott az értelemre, és semmi meg nem mozdult, s Lela ijedtében kishíján felsikoltott, amikor a telefon megcsördült: a váratlan hang olyannyira gorombának és ide nem illőnek tűnt. Olyan érzése támadt, hogy a jellegtelen és gyökértelen hatemeletes e hangtól megrázkódik és megemelkedik. "Halló", mondta lassan, nehézkesen a füléhez húzva a kagylót, a nyelve pedig a szájpadlására ragadt: megdagadt és kellemetlenül száraz volt. Egy kedves hangra számított, s rettegett is tőle, hogy esetleg az anyja az, azonban a kagyló bizonytalan ideig néma maradt, hogy aztán rekedt suttogás hagyja el. "Ványa vagyok", hallatszott a vonal túlsó végéről.