Bozsik Péter
TYUFTE

- Hetvenkettőben történt, vagy hetvenháromban, de az is meglehet, hogy hetvennégyben. Mindenesetre az biztos, hogy Janis már nem élt, Morrison és Jimmy Hendrix sem. És az is biztos, hogy tartott már a posztstrukturalisták rémunalma.

Itt Bálványi abbahagyta monológját, és rámemelte vízkék szemeit.

Néhány éve történt mindez. Bálványi tele volt tervekkel, nem haragudott még rám, nem irkálta olvashatatlan leveleit, melyekben engem szidalmazott és tehetségemet becsmérelte és nem volt még elmebeteg, következésképp nem volt a sümegi elmegyógyintézet lakója sem, mint e sorok írása közben. Akkortájt még nem kellet telepatikus úton meglátogatnom, ha a hogyléte felől akartam érdeklődni. Szakácsművészeti almanachját, a Gasztromániát készült kiadni, amely később meg is élt vagy kilenc-tíz vaskos számot; erre tette föl az életét.

Mielőtt Bálványi belekezdett volna ebbe a történetbe a tyufte nevű balkáni ételkülönlegességről beszélgettünk, amelyet a törökök hagyományoztak arra a vidékre. A tyufte nagyon hasonlít a töltött paprikához, csak megfőzéséhez nincs szükség paprikára. Elkészítéséhez húsgombócokat kell formázni (hasonlóan a fasírthoz, ám ehhez rizst is kell tenni), amelyeket paradicsomlében főznek meg, utána berántják. Magyar elnevezését - húsgombóc paradicsomszószban - nem kedvelte Bálványi. Túlságosan körülményesnek találta. Meg aztán az sem árt, ha a magyarban bővül a Ty hanggal kezdődő szavak száma, mondta nekem sokszor, amikor az étel magyar nevére figyelmeztettem. Nos erről jutott eszébe Bálványinak a saját története, hogy ő rizs helyett gerslit tett a húsgombócba, mert ahhoz a szeánszhoz (vagy nevezhetjük akár művészeti alkotásnak is) gersli kellett.

Ivott vörösborából (akkoriban csak vörösbort ivott, mert hallotta valahol, hogy a vörösbor megelőzi az infarktust és az agyalágyulást, márpedig azokban az időkben ettől a két betegségtől rettegett legjobban), szóval ivott vörösborából, rámemelte vízkék szemeit és így folytatta:

- Hol is tartottam? Ja, a posztstrukturalista rémunalom. Nagyon egyhangú volt akkoriban az életünk. Minden hétvégén zsúroztunk, halálra zabáltuk és ittuk magunkat, mint a Nagy zabálás című filmben, csak mi jobban bírtuk. Meglehet, azért, mert hétközben pihentünk egy keveset; nyalogattuk a sebeinket. Egy ilyen szeánsz után nagyon rosszul lettem, s vagy két hétig nem tudtam húsra nézni, még a gondolatától is hánynom kellett. Csak enyhén fűszerezett főtt zöldségféléket tudtam enni és natúr ivólevet. Azt hiszem, több káposztafélét találtam enni (karfiolt, brokkolit, karalábét), mindenesetre nagyon megteltem gázokkal. Olyannyira - és ezt, kérlek, szó szerint vedd -, hogy az ötödik-hatodik nap végére már egy egész percig bírtam fingani. Ez elkezdett szórakoztatni. Mivel nem jártam sehova, hiszen sem inni nem tudtam, sem komolyabban enni, volt időm kifundálni, mely étkek kombinációjától lehet leghosszabbakat szellenteni. Volt ezek között minden: ecetes párolt vöröskáposzta tavcse na gravcseval (ez utóbbi a sólethoz hasonlít), amelyben természetesen nem volt hús, csak főtt tojás; köménymagos sajtos karfiol, tejben párolt sárgarépapüré sült krumplival és szójapörkölttel... ésatöbbi... ésatöbbi... sorolhatnám a végtelenségig. A végén már két-három percig is tudtam durrogtatni. Akkor olvastam az egyik újságban, hogy egy francia manus el tudja fingani a Marseillaise-t. Föllépés előtt azonban két hétig speciálisan étkezik, szigorú rendszabályok szerint. No, gondoltam magamban, híres ember lehetsz te is Bálványi. Elhatároztam, nem a mennyiségre helyezem a hangsúlyt, hanem a minőségre. Mert mit ér az, ha valaki percekig tud fingani, ha a különféle hangok csak össze-vissza szakadnak ki az ember végbeléből. Mennyivel magasztosabb dolog, ha rendezettek ezek a hangok. Úgy döntöttem, hogy megtanulom elfingani a himnuszt. Nyolc hónapomba telt mire - néhány hamis hanggal ugyan - de sikerült.

Ekkorra már barátaim komolyan aggódtak miattam. Elképzelni sem tudták, mi lehet velem, hiszen azelőtt véletlenül sem hagytam volna ki egyetlen zsúrt sem. Elvégre az öntudatvesztés ideje alatt nem lehet unatkozni. Ám most végre értelmet nyert az életem. Úgyhogy barátaimmal, ha nem is szakítottam, de minimálisra szűkítettem az együttlétet, és kérdéseikre, hogy mivel foglalkozom mostanában, igencsak titokzatos arckifejezést öltöttem. Elterjedt rólam, hogy szifiliszes vagyok és Neoplantán gyógykezeltetem magam, hogy rákos vagyok és egy különleges svájci fogyókúra szerint élek, amely fogyókúra erősíti az egészséges sejteket és meggátolja a rákos sejtek szaporodását (ez utóbbi, gondolom, azért terjedt el rólam, mert csak ásványvizet és sárgarépalevet láttak inni), vagy hogy egyszerűen megbuggyantam.

Nyolc hónap után bejelentettem, az egyik hétvégi bulin föllépnék egy performance-szal. Egyetlen embernek mondtam csak el, mivel fogok föllépni, legjobb barátomnak, akivel megígértettem, hogy senkinek sem adja tovább. Hogy elmondta-e valakinek, vagy egyenesen ő baszott ki velem, azt nem tudtam meg soha. Csak sejtéseim vannak. Mindenesetre ennek a barátomnak erősen fölfelé ívelt írói karrierje akkoriban, ám az eset után, vedelni kezdett, teljesen megbízhatatlanná vált és a szövegei is egyre laposabbak lettek. "Visszahúzta a sár"- ahogyan a faluról származott, elvetélt tehetségekről mondtuk akkoriban.

Eljött a várva várt nap. Föllépés előtt egy órával kellett ennem a tyuftét, amelyet ott, a bulin fogyasztottam el. A kaját titokban ettem meg, csak ez a barátom tudott róla. Aztán a házigazda megfelelő fölkonferálása után, elkezdtem a műsort. Körülbelül az egy harmadánál tarthattam (mindenki röhögött, tapsolt), amikor összefostam magam. Ne tudd meg, milyen érzés, mikor valaki nyílt színen összecsinálja magát. Először csak bámul, hogy ez nem, nem lehet igaz, aztán érzi, amint a nadrágszárán és a combján lassan csorogni kezd a lé. Szörnyű. Gyorsan kifutottam, az utcán a trikómmal megtöröltem magam, mindent egy bokorba dobtam, aztán hazáig futottam, otthon pedig néhány órát áztattam magam a kádban. Azt hiszem, aludtam is egy kicsit. Közben állandóan azon sopánkodtam, hogyan fogok most a barátaim színe elé lépni. Irtózatosan szégyelltem magam.

Hajnalban csengettek. Két civil ruhás rendőr jött értem. Három hónapig vizsgálati fogságban tartottak, és állandóan valami államellenes összeesküvést akartak a nyakamba varrni. Én mondtam nekik, hogy ez csak egy hecc volt, szánom-bánom bűnömet, eresszenek szabadon vagy ítéljenek el, basszák meg (ezt csak gondoltam), mindegy, csak történjen már valami konkrét. Végül annyi börtönbüntetésre ítéltek, ahány hónapot vizsgálati fogságban töltöttem. Társaimmal a bíróságon találkoztam. Volt akivel tanúként, volt akivel vádlottként. Legjobb barátom azonban hiányzott.

Tudod, mit nem értettem? Ha már följelentett (bár ez pontosan és egyértelműen sosem derült ki) bennünket, oké, tényleg nagy karrier előtt állt, nem kockáztathatott, úgy gondolta, inkább ő legyen jó fiú, mint valaki más...

De miért tett hashajtót a tyuftéba?

Ezt mái napig nem értem.