Verebes Ernő
KALAND A SZÁRÍTÓKÖTÉLEN

A magasságra senki sem figyel, megszoktuk. Az sem érdekes már, hogy mely két csúcs között feszül e bizonyos kötél, zsineg, drót, lánc vagy sodrony, a lényeg érzékelhető csupán, tudniillik, hogy ezen a kötélen, zsinegen, dróton, láncon vagy sodronyon mászunk, húzzuk, vonjuk magunkat tovább, ezen a kötélen, zsinegen, dróton, láncon vagy sodronyon, mely szánkon behatol, testünkön áthalad, majd végbélnyílásunkon távozik, miközben tovavonjuk magunkat a csúcs irányába. Hangtalanul haladunk, ugyanis testnedveink sikamlóssá teszik e kötelet, zsineget, drótot, láncot vagy sodronyt, nem is fáj már, csak néha-néha, amenyiben lényegesen növelnénk sebességünket, bejáródott mozdulatok ezek, s az időnkénti iramrakapás is csak a telhetetlenség jele, megelőzni senkit sem lehet, mindenki a saját kötelén, zsinegén, drótján, láncán vagy sodronyán húzódik, vonódik saját talpa mögötti (merthogy vízszintesen, szóval hasmánt csúszik az ember), és orra előtti csúccsal, elméletileg legyőzhetetlenül, gyakorlatilag sohasem győztesen. Egy törvény létezik, minden mozdulat előre visz, még a visszafelé irányuló is, melyet egyesek néha ravaszul bevetnek, ezáltal próbálva elejét venni legyőzhetetlenségüknek, hátha így győztesként kerülhetnek ki a másik oldalon, de ez hiú ábránd, hiszékeny klerikalizmus, naiv becsaphatóság, olcsó reklámnak való bedőlés.

Ha fentről nézné valaki, mint ahogy nézi is, egy, az átláthatatlanságig sűrűn kifeszített húrozatot láthatna, melyet számtalan kötél, zsineg, drót, lánc vagy sodrony hangtalanul pengő rezgése alakít hatalmas hárfává, melynek egyes húrjain emberek kúsznak, mindenki a saját orra előtt meredező csúcs felé, s még csak egyensúlyozni sem kell, hisz a kötél, zsineg, drót, lánc vagy sodrony, mindenkinek a belsején halad át, tök biztonságos az egész, leesni nem is lehet, csak a sebességre ügyelni, ne túl gyorsan haladni, az fájhat, de ha lassan, módszeresen, akkor a legsikamlósabb, s akkor válnak önműködővé a tovacsusszanásokkal járó mozdulatok.

Ezen iszonyatosan sűrűn húrozott, hatalmas hárfa alá, egyesek alpesi, havas tájat képzelnek, mások déli tengereket egzotikus szigetekkel, a harmadikok bozontos szélű és zöldelő partú folyókat vélnek látni maguk alatt, míg egyre csak kúsznak, másznak saját kötelükön, zsinegjükön, drótjukon, láncukon vagy sodronyukon, sőt, le is pillantanak néha, maguk alá néznek píronkodva, ilyenkor a többiek gúnyosan nevetni kezdenek rajtuk, hogy már megint haszontalankodnak, hiábavalóan pazarolják energiájukat a lenézéssel, sőt, a tériszony sem elképzelhetetlen, csak haszontalankodnak hát, ahelyett, hogy kúsznának, másznának tovább, saját csúcsuk felé, hangtalanul pengetve kötelüket, zsinegüket, drótjukat, láncukat vagy sodronyukat, mert tökmindegy úgyis, hogy mi van alattuk, alpesi havas táj, déli tenger egzotikus szigetekkel, vagy bozontos szélű és zöldelő partú folyó.

Nyársra húzott bárányok érezhetnék így magukat, ha élnének, de azok már nem mozognak, báris maguktól nem, csak forgatják őket türelmetlen emberi kezek, vagy egy kis elektromotor, és arra senki sem gondol, hogy az élő embereknél is ugyanez, pont ugyanez játszódik le időben, s a nyársra húzás döbbenete csak a végén derül ki, tudniillik, hogy éppen a nyársra húzott bárányok és egyebek húzzák nyársra az őket elfogyasztó embereket, ha azok megeszik ezeket, szájukon be, végbelükön kijuttatván ezt az örök nyársat, s oda jut az ember, hogy a nyársra húzott bárány húzza nyársra az isten bárányát, száján behatol mint táplálék, végbelén kihatol mint holt anyag, miközben az ember isten bárányára gondol, holott a nyársra húzott bárány pont akkor húzta őt nyársra, persze mint táplálék és holt anyag, melyek között maga az ember található, mint nagy anyagátalakító, s csak leng e nyársként is értelmezhető kötélen, zsinegen, dróton, láncon vagy sodronyon, húzva, vonva magát előre ennek a hatalmas hárfának a nyársként is értelmezhető húrján, halkan pengetve és tengetve életét, mintha ez egy ártatlan hangszer volna, mely istentől származik és nem pedig egy nyárs, ami felnyársalja a nyársonsültet felfaló embert, így nyársalva fel az egész világot is, miközben az ember már ezt a felnyársalt világot, mint sajátját képzeli maga alá, alpesi havas tájak, egzotikus szigetekkel tarkított déli tengerek, vagy bozontos szélű és zöldelő partú folyók képében.

Olyan embert még nem láttam, aki a maga alá képzelt alpesi havas tájak, déltengeri egzotikus szigetek vagy bozontos szélű és zöldelő partú folyók helyett - nyársra húzott állapotáról lévén szó - arcát, és más testrészeit pirító parazsat, szakszerűtlen esetben, feketére kormozó és szénné égető lángot képzel maga alá, mely egyenesen a gyehenna tüzére emlékeztet, mert e kép, ami a mindig tovamászó, tápláléka által felnyársalt embernyájat illeti, a végsőkig illetlennek tűnő, sőt, a hitetlenség vádjait magára zúdító képzelgésnek tűnik, amennyiben egyáltalán megfontolásra kerül, vagy csak ha eszébe is jut valakinek. De kinek is jutna eszébe a nyársrahúzott bárányokkal összehasonlítani isten bárányait, akik nyársrahúzott és megsütött bárányokkal táplálkozva, maguk is ott süldögélnek saját nyársukon, ami tulajdonképpen nem más, mint a táplálék és a bélsár közötti centikben is mérhető köztes rész, mely maga az ember, ki saját nyársán süldögél, és ha egy ideje nem evett, érzi, hogy ez a táplálék és bélsár közötti szakasz egyben a nyárs is, mely az ő belsején, mint éhségérzet fut keresztül, és mintha az anyag-átalakítás üresen futó gyárszalagjának hiábavaló túlpörgése lenne. Ember és nyárs így azonosul. A legmeghitteb benső tehát maga a nyárs, mely valami fölött lebegteti az embert, mint kötél, zsineg, drót, lánc vagy sodrony, közben az embernek egy pillanatra sem szabad azt hinnie vagy képzelnie, hogy - mivel maga is nyársra húzatott -, stílusosan a gyehenna hatalmas tüze fölött forog, illetve húzza, vonja magát tovább, tovább, egy cél felé, szóval mindent, csak ezt nem szabad elképzelnie, inkább úgy kell lenéznie, hogy lelki szemeivel alpesi havas tájakat, egzotikus szigetekkel tarkított déli tengereket, vagy bozontos szélű és zöldelő partú folyókat lásson.

Közben néha a csúcsra is fel kell nézni, melyhez az a kötél, zsineg, drót, lánc vagy sodrony van rögzítve, melyen az ember, mint nyárson, húzza, vonja magát. Fel kell nézni, nem mintha eltévedhetne az ember, hisz útja eleve kijelölt, sőt ez az út azonos e nyárs irányával, ha a nyársat mint irányított szakaszt, tehát mint vektort értelmezzük. Azért kell felnézni, hogy az ember láthassa, mennyi van még hátra, illetve ez az, amiért az ember felnéz, de hiába nézi, nem láthatja, hogy mennyi van még hátra, nem érzékelheti azt a távolságot, amit még meg kell tennie, csak tudja, hogy egy bizonyos távolságot még meg kell tennie ezen a kötélen, zsinegen, dróton, láncon vagy sodronyon húzva, vonva magát, csendben pengetve e húrt sikamlós bensejében, közben megcsodálva a lenn elterülő alpesi, havas tájat, déltengeri egzotikus szigeteket, vagy a bozontos szélű és zöldelő partű folyókat. A gyehenna tüze viszont egyáltalán nem csodálatraméltó, már ha ez eszébe jut egy-két felelőtlen embernek, a gyehenna tüzén nem kell csodálkozni, és barnapirosra sem kell sülni, különösen alulról, esetleg felűlről, mert akkor a Nap áldott tüzének ereje színezi ki az embert, nem a gyehennáé, szóval sülni csak fentről ajánlatos mászás közben, miközben az ember néha felnéz a csúcsra.

S ahogy a ruhák várják idejük leteltét a szárítókötélen a száradásig, igaz mozdulatlanul, vagy esetleg a szél ha lebbenti őket, az ember ugyanígy várja szolgálati idejének leteltét, a magához vett táplálék és magából ürített holt anyag közötti bélcsatornára felnyársalva, mindig továbbmászva a belső szervektől sikamlós szárítókötélen, zsinegen, dróton, láncon vagy sodronyon a még mindig a távolban, de már egyre közelebb meredező csúcsig, melyet jobb lenne, ha el sem érne, mert igazából az ember száradása éppen e csúcs elérése után kezdődik, amikor az addig kötelére, zsinegére, drótjára, láncára vagy sodronyára felnyársalt ember egyszerre lekerül e nyársról, akárcsak az a bárány, melyet nemrég még ő sütögetett, s mely bárány mint táplálék őt felnyársalta, hát most ő is lekerül a nyársról, s megkezdődik a ruhaszáradásra szánt időhöz hasonló idő múlása, a bökkenő csak az, hogy az ember száradásához több időre van szükség, s a száradó embert a szél sem lengeti, mert ő általában a föld alatt szárad, lekerülvén az addig őt felnyársaló, táplálék és bélsár közti vektor túlélést biztosító egységnyi hosszáról, s akár a ruhák a szárítókötélen, az ember is szép kemény lesz, elhitetve az őt nem elfelejtőkkel, hogy még mindig egy kötélen csüng felnyársalva, igaz, már mozdulatlanul, de még mindig ott csüng a kötélen, zsinegen, dróton, láncon vagy sodronyon az alpesi havas táj, egzotikus szigetekkel tarkított déli tengerek, vagy a bozontos szélű és zöldelő partú folyók felett; mintha most is nyársra húzott bárányokkal táplálkozva húzná nyársra magát e táplálékláncban, maga is nyársként megvalósulva saját intim bensőjében. Közben, már a száradó ruhákhoz hasonlóan, csak nem annyira feltűnően, a türelmes időre bízta magát, hogy az kiszárítsa belőle a most már feleslegessé vált sikamlós nedvességet, s lényegretörően a keménykedés anyagpróbáló utjára lépve, időtállóvá tegye a fennmaradó legkeményebbet, génrendszerének csontokba fagyott kódjait.

A hatalmas hárfa közben továbbra is némán zsong, de ez most már nem érdekes, és az sem érdekes, hogy egy emberre továbbra is egy húr jut, ezen húzódnak, vonódnak, akik még nyárson vannak, s akik még azt hiszik, hogy csak a bárányok vannak nyársra húzva, s azért hallgatnak és forognak. De így hallgatnak, s a szólás szerint néha forognak is sírjukban a magukat szárítókötélen csüngő ruhákhoz hasonlító emberek, kitartásban versenyezve a türelmes idővel, meg az őket el nem felejtők emlékezetével, s nem utolsósorban azzal, aminek immár lakóivá váltak: az alpesi havas tájakkal, a szigetekkel megszabdalt déli tengerekkel, vagy a bozontos szélű és zöldelő partú folyókkal.