Lovas Ildikó
Egy lakoma fényképe
(A vadász)

Lehet, hogy bűnös vadász. Nem tudom, hogy áll a dolog: milyen ember a vadász? Gondolom, egészen szikár, ösztövér és hirtelen mozdulatú, minden rezdülésre rezzenve ugró férfiember, kiugró ádámcsutkáján a jól végzett vadászat után buggyanva hutyorog lefelé a homoki bor, asszonyát szigorún öleli, szótlan csöndben, nehogy felriassza a vadat: mert gyanakvó ember a vadász, hát úgy sejti, vad lakik az asszony szívében-lelkében, és nem szeretné felriasztani - akkor, ott, olyan kiszolgáltatottan, meztelen vadászfeneke az égnek, fegyvere a vitrinben, nem egy helyzet! -, hát szigorún végzi a dolgát, az asszony meg riadt szemmel, akár szürke vadnyúl a mezőn, úgy fehérül bele a lepedőbe. Ilyennek képzelem én a bűvös-bűnös, ösztövér és szikár, nyiladékban lopakodó (fönn lesen guggoló, mint egy szomorú, kopasz nyakú madár?) vadászt. Nem kedvelem, mit mondjak. Ugyanis nem értem, miért jó dolog a nyulak, vadkacsák gyilkolása (ha veszett róka keveredik a tanya közelébe, az más), és hogyan lehet jókat enni a vadászatok után, akár a fiam kutyája, amikor lecsap az udvar verebeire, véres képpel és büszkén bámul rám. De ezt vele - én vagyok a falkavezér - lerendeztem, azóta a tyúkokra is vigyorog (vicsorgás nélkül húzza fel ínyét és kedves fenékrázással csóválja a farkát), így ő - a Pötyi nevű dalmata - a kisradonováci kertünk ura, együtt napozik verebekkel, rigókkal. De délutánonként megőrül, nyüszít és csahol, vonyít és kaftat: olyankor szokott apámmal kimenni a gyümölcsösbe. Nem tudja, hogy egyik elődjét, az utcáról befogadott Snuki nevű fekete szukát egy ilyen kiránduláson lőtték le a vadászok. Véletlenül, mondták ők. Azóta már a magaslesüket is lebontották, mit mondjak, nem bánom. Akkor se, ha gyerekkoromban be-beszöktem a területükre, felmásztam a magaslesre és néztem a riadó fácánok szárnyalását (gyerekkorom egyik építményét bontották le a vadászházzal együtt, bár abban soha nem jártam), így legalább nem féltem a Pötyit, Kisradonovác bohócát, - "vitánk" óta - minden madárféle érdeklődő barátját.

Azt olvastam, hogy nagyokat ettek a vadászatok után. A radonováci erdészlak már eredetileg úgy épült, hogy annak egyik szobájában tizenöt-húsz személy részére kényelmesen teríthettek; a vadásztársaságnak megvolt az ilyen létszámra a megfelelő ebédlő felszerelése. Nem értem, mondom, hogyan lehetett jókat enni a vadászatok után, amikor nyulak, őzek, foglyok és fácánok vére nyúlósan csöpögött az ösztövér vadászok ujjbegyéről a borospohárba. Ha képletesen is. Nekem ne mondja senki, hogy a vért le lehet mosni.

De tévedtem. Lehet, hogy vannak egészen szikár, ösztövér és hirtelen mozdulatú vadászok, de a radonováciak nem ilyenek. Lehet, hogy most minden alapot nélkülözve, hanyagul általánosítok, de jól esik, mert csak így hihetem, hogy a Pötyi nyugodtan barátkozhat Radonovác füveivel és madaraival, hogy Snuki halála valóban baleset volt. Amióta megláttam azt a fényképet, szinte biztos vagyok abban, hogy csakis baleset lehetett. Mert a radonováci vadászok kezéhez nem tapadt vér. Igen, ahogy nézem a fényképet, nő bennem a hit.

Nem véletlen azonban, hogy kényelmesen teríthettek, hogy volt megfelelő ebédlő felszerelése. Mert az volt a lényeg, emlékezzenek a vadászurak, ahogyan csak jól esik emlékezniük - a férfiember hiúságával nem szabad (amiként nem is érdemes) vitatkozni -, nézzék csak meg a képet, hogyan is lőhették volna halomra a védtelen nyulakat és őzeket, amikor a pecsenye és a bor legtöbb bekebelezhető mennyisége járt az eszükben. Joviális férfiember, akinek mosolyából is kacsasült zsírja csöpög, akinek hasán csak azért a töltények, hogy abroncsként tartsák össze a benne zutyogó hordó borokat, nem lövöldöznek. És nem fényképeszkednek napraforgótábla előtt. Bólogató virágok árnyékában, nyugalmas tájkép-részletként. Képzeletemben a holtukban is vergődő fácánok mellé helyeztem a radonováci vadászokat, míg nem láttam azt a fényképet, a nyugalom napraforgó-sárgán szétömlő, sugárzó gyöngédségével, a hatalmas, és nem veszélyt hirdető, inkább védelmet, biztonságot sugalló vadásszal.

Nem véletlen tehát, hogy úgy építették az erdészlakot, hogy nagy lakomáknak bőven jusson hely. Hiszen éppen az, és talán csak az volt a lényeg (emlékezzenek bár, ahogyan jól esik, vad férfibüszkeséggel, gyilkos szemvillogással a vadászok), már induláskor a négyfogásos jó ebédekre gondoltak, a jó homoki borokra, amit a Czájlik Pista szállított, meg arra, hogy Imre, a házi kisasszony jól végzi-e a feladatát, hiszen a tyuklevestől a feketekávéig mindenféle élelmiszernek a beszerzése az ő gondja volt, a vadásztársaság számlájára. És - elnézve ezt a fényképet - az, hogy nyugtuk legyen az asszonytól, ne kelljen hallgatni fecsegését, és legalább a vadászat után, fáradtságra hivatkozva, kényelmes horkolásba foghassanak. Ugyanis - ahogy múlnak az évek - egyre hajlamosabb vagyok azt feltételezni, nem az asszony az, aki riadt szemmel fehérül bele a lepedőbe.