Srđan Valjarević
Közöny
A női hang éppen úgy hallatszott, pontosan úgy, mintha egy macskáját szólogató asszony állna lenn a parkolóban. A kiejtett név sem tűnt titokzatosnak, feleségemmel megpróbáltuk megfejteni. Úgy hangzott, hogy Beka vagy Beta, esetleg Veka, vagy ilyesmi. Ebben a tömbházban különösen sok a macska, a negyediken lakó nő eteti őket. A többi lakó folyton panaszkodik, bűzlik az egész lépcsőház, de leginkább a földszint és az alsó emeletek.
Mi legfelül, a hetedik emeleti garzonlakásban élünk. Idestova több, mint három éve. Feleségem egy háromcsillagos szálloda recepciósa, angolul és olaszul kiválóan, németül valamennyivel kevésbé jól beszél, kedvtelésből időnként külföldi folyóiratok cikkeit fordítja. Az ő fizetéséből, meg abból, amit én keresek, fizetjük a főbérlőnek a lakbért. Azon felül annyi pénzünk marad, hogy a villany- és a telefonszámlát törleszteni tudjuk, meg hogy étkezni tudjunk. A feleségem két éve nem vásárolt cipőt, és sminkkészletét nem újította fel egy éve. Ezt folyton a fejemhez vágja. Tavaly neki egy kabátra, neked pedig egy pulóverre és egy ingre tellett. Ezt is felrója. A fizetésünk egyforma, napilapnál dolgozom, a városi szerkesztőségben, a munkások munkabeszüntetéséről tudósítok. Szinte naponta járok különféle munkásszervezetek sajtótájékoztatóira, vagy a város gyárait járom és szóra bírom a sztrájkolókat. Nem szeretem ezt a munkát, az emberek mindig ugyanazt mondják, folyton panaszkodnak, hogy hónapok óta nem kaptak fizetést, hogy csak minimálbért visznek haza, ami a családi konyha kiadásainak fedezésére sem elegendő, illetve, hogy az igazgató tolvaj és csaló. És egytől-egyig becsapottnak érzik magukat. Unom ezt a munkát, igazából soha nem érdekeltek mások gondjai, de ezzel keresem a kenyerem, azokról tudósítva, akik nem keresik meg a kenyérre valót. Így "az az enyém, amit megeszek"; azt hiszem, tökéletesen megértettem e frázis jelentését. Éppen ezért mondtam is elégedetlenkedő feleségemnek, munkahelyén bármikor felszedhet valakit, akinek több pénze van. Abban a szállodában külföldiek, gazdag emberek váltanak szállást.
Aznap este korán, már tizenegy óra körül lefeküdtünk.
- Nem fogsz tán mindjárt elaludni? - kérdezte.
Kézbe vettem egyet az ő folyóiratai közül és lapozni kezdtem. Nem voltam álmos, de már fogalmam sem volt róla, mihez is kezdhetnénk. A kiadós vacsora után egyszerűen nem láttam értelmét az ébrenlétnek. Az utóbbi időben ez sűrűn megesik velem, úgy érzem: semmi okom fennmaradni. Feleségem hasán a Morton Beeson-féle angol-szerbhorvát szótárral a National Geograficot olvasta. A női kiáltás, a megfejtetlen, szabályos időközökben felcsendülő név folyamatosan ismétlődött. Szerettem volna megfejteni, mit mond az asszony, de meg voltam győződve róla, csak egy macskára vonatkozik.
- Főzök teát. Kérsz te is? - kérdezte a feleségem.
- Nem - mondtam.
A folyóiratot a szótárra engedte, de nem kelt fel az ágyból, hanem egyik kezét a feje alá helyezte. Nem ment ki teát főzni. Figyelmesen hallgattam a női hangot, már nem lapoztam a magazint.
- Úgy tűnik, a macskát Verának hívják - mondtam.
Az asszony nem hagyta abba a szólongatást. Most feleségemmel együtt hallgatóztunk, és megegyeztünk abban, valóban erről a névről, a Veráról van szó. Ez nem jellegzetes macskanév, túlságosan komoly ahhoz, hogy valaki egy állatnak adjon ilyet, szögeztük le. Nem tudom, mért gyanakodtunk másra, talán a hangszín, vagy a szólongatás módja miatt, vagy a lépcsőház macskái miatt gondoltuk azt, hogy az asszony is macskát hívogat. A padlóra tettem a lapot.
- Nem főzöl magadnak teát? - kérdeztem.
- Már nem ihatnám. Bekapcsoljam a rádiót?
- Lehet.
A kis rádiósmagnót még beköltözésünkkor a fejtámaszhoz helyeztük, hogy az ágyban fekve is kapcsolgathassuk. Megszólalt a rádió, de én nem a zenét hallgattam. Megpróbáltam elképzelni az asszonyt, ahogy neglizsében, selyempapucsán a kis piros és fényes bigyókkal lehajol és betekint a ház előtt parkoló gépkocsik alá. Felkeltem végül és az erkélyre mentem. A feleségem végigmért és meglepődött.
- Szörnyen elhíztál - mondta halkan, mégis hallhatóan.
Az erkély korlátjának támaszkodtam és lenéztem, senki nem volt az utcán. Elmúlt éjfél, a parkolót kivilágították, és az erkélyről még értehetőbben hallatszott a női hang. Itt kellett lennie valahol a közelben. A Vera most tökéletesen kivehető volt. Kihajoltam a korláton, és láttam, az alattunk lévő lakásból fény szűrődik ki. Az erkélyajtó nyitva, a küszöbön pedig egy barna bőrpapucs látszott. Kihajoltam, amennyire csak bírtam, miközben erősen szorítottam a korlátot: egy idős asszony sovány testét láttam, fehér hálóingben tehetetlenül a szőnyegen heverni. Az arca sápadt volt, a szeme zárva, a szája mozgott és azt ismételgette: Vera, Vera. Visszamentem a szobába és behúztam az erkélyajtót. A feleségem ismét a National Geografic utolsó számát tartotta. Felemeltem a paplant és melléfeküdtem.
- Az öregasszony az, aki alattunk él. Valami Verát szólogat - mondtam.
- Mindjárt gondoltam, hogy ilyentájt a macskáját senki nem keresi - mondta a feleségem.
Betakaróztam és lehunytam a szemem. Arról nem beszéltem, hogy az öregasszony a földön hever és lehet, hogy haldoklik. Magam elé képzeltem, hogy a végét járja tényleg. Láttam egyszer, valaki felsegítette a felvonóhoz vezető földszinti lépcsőkön. Akkor megfigyeltem, milyen nehezen veszi a levegőt, hogyan kapkod utána, és hogy a keze meg a lába miként reszket. Most meg ott hevert szobája szőnyegén. Nem akartam erről a feleségemnek beszélni, nem akartam, hogy ez az este kellemetlenné, nyugtalanítóvá váljék; reggel rá a recepció pultja mögötti ácsorgás és a szívélyes mosolygás, rám meg egy munkabeszüntetés várt. A rádióban Borisz Jelcinről beszéltek. Előttem a félholt, mészfehér arc lebegett. Bal lábfejemet a feleségem lábikrái közé dugtam. Langyosak voltak, a bőre selymes és sima.
- Legszívesebben hazaköltöznék falura - mondtam.
- Ez meg most hogyan jutott eszedbe? - kérdezte.
Nem válaszoltam azonnal. Feleségemmel úgy három éve hat hónapot töltöttünk egy bánsági faluban. Azért költöztünk oda, hogy kipróbáljuk, tudunk-e városon kívül élni. Tudtunk, fél évet. Ami engem illet, bizton állíthatom, jól éreztem ott magam. Ami meg őt illeti, nem vagyok benne biztos, soha nem mondta, bár azt hiszem, az utolsó két hónapban unatkozott. Nem akartam, hogy látogatók jöjjenek hozzánk, semmilyen vendég nem hiányzott. Azt hiszem, őt egyébként is zavarja az én emberkerülésem.
- Hogy jutott eszedbe most a falu? - ismételte meg.
- Azt hiszem, tudnék ott élni. Itt szívesen felhagynék mindennel, munka, gürcölés a lakbérért, hogy ne kelljen többé sztrájkokat látogatnom, és hallgatnom az embereket, a panaszaikat. Szeretnék szakítani ezzel és abban a faluban élni.
- Egyedül?
- Veled.
- Ki nem mondanád akár egyszer is!
- Mit?
- Legalább egyszer már úgy mondanád, hogy valahová velem mennél; magadtól mondd ki, ne amikor én rákérdezek! Ha már a feleséged vagyok. Legalább ezt.
- Falun szeretnék élni veled - mondtam.
Az öregasszony hangja erősebbé, áthatóbbá vált, erőteljesebben és magasabb hangon szólogatta azt a bizonyos Verát. Gondoltam, ennyire telik az öregasszonytól, maradék erejéből. Erre és a Vera névre, amelyet mind hangosabban, mind kétségbeesettebben és egyre tehetetlenebbül szólogat. Bedugtam a kezem feleségem pizsamafelsője alá. Bőrének köszönhetően az első éjszakától kellemes vele aludni. Különösen a nyak alatti, a mell fölötti rész. Ez - természetesen több más dolog mellett - mindjárt az elején megtetszett nála. Később következtek azok, amelyeket sajnos soha nem fogok megszeretni. Mindenesetre nem tartozom azok közé, akik emiatt kétségbe esnének.
- Szeretnélek abban a hosszú kék, hétköznapi kosztümödben látni. Úgy szeretnék veled lenni, hogy te abban a ruhában legyél, amelyet ott, a falun viseltél - mondtam.
- Az az anyám ruhája - válaszolta.
Megsimogattam a mellét, meg alatta a hasát is. A vállára hajtottam a fejem, nyomkodtam az orrommal, csókolni kezdtem.
- Rettenetesen meghíztál. Szörnyen áll neked a pocak. Most meg mit művelsz?!
Csókolgattam a mellét. Amikor azt a kék ruhát viselte, alatta soha nem hordott bugyit. Láttam, hogy a folyóiratot továbbra is kézbe tartva behunyja lassan a szemét.
- Vera. Vera. Vera. - ismételgette az öregasszony egyre hangosabban a nevet.
Feleségem leengedte a folyóiratot és a szótárat az ágy mellé.
*
Nem emlékszem, mikor oltottunk villanyt. Hallgatagon tükörtojást reggeliztünk.
- Mi lehetett a vénasszonnyal alattunk?
- Nem tudom - mondtam.
Többé nem is említettük. Nem is ismertük az alattunk lakó idős asszonyt. Ahogyan a ház legtöbb lakóját sem. Ideköltözésünkkor a főbérlő felhívta figyelmünket pár szomszédra, a "kellemetlenkedőkre". Ez az öregasszony is közöttük volt. Azt mondta róla, nagyon barátságtalan, unalmas tud lenni, kerüljük el. Ehhez tartottuk magunkat. A három év alatt vagy háromszor futottam vele össze a liftben. Soha nem beszéltünk, még csak nem is köszöntünk egymásnak. Munkába induláskor feleségem közölte, lehet, hogy elidőzik majd kissé a városban. Azt hiszem, ő nem is tudja, hogyan nézett ki az öregasszony. Nem mosogattam el, bár a feleségem megkért rá. Egyedül is megittam egy kávét. Két munkabeszüntetés várt. Kötödések és egy csődbe jutott nagy állami bank képviselői több mint hat hónapja fizetés nélkül.
*
Harmadnap este, amikor a munkából hazaértem, a bejáratnál két, hatalmas szekrényt cipelő férfiba ütköztem. Az ajtó mellett már egy heverő, két fotel, pár komód és kisebb bútordarab sorakozott. A szőnyeget is megláttam. Felismertem. Az volt, amelyen az öregasszony feküdt. Azon az éjszakán, amikor egy Verát szólongatott. Beszálltam a felvonóba, a hetediken kiszállva palacsinta illata csapta meg az orrom. Beléptem a szobába, a tévé már működött, füst lengte be a szobát, a feleségem egyik kezében cigarettát, a másikban serpenyőt tartott. Kivettem a zsebemből az újságot és az asztalra tettem.
- Van csokoládé a palacsintához? - kérdeztem.
- Azt hiszem, nincs. Van szilva-, meg nyilván barackíz - mondta, és még hozzáfűzte: - Tudod, hogy az alattunk lakó öregasszony meghalt? A boltban mesélte az a nő, tudod, a negyedikről. Ismered, az, aki a macskákat eteti; mesélte, hogy tegnap szörnyű bűz áradt az alattunk lévő lakásból, betörték az ajtót. A padlón találták, holtan. Éreztél tegnap bűzt?
- Nem - válaszoltam.
Később hozzáfűztem.
- Lemegyek csokoládéért, csokoládés palacsintát ennék.
(Fordította: Beszédes István. Megjelenik az Orbis tavaszi számában, a kortárs szerb prózaírók új nemzedékét bemutató válogatásban.)