Mezei Szilárd
Könnyek nélkül, a zene világnapján
Mi végre a zene a világon? "Ez az, ami bennem is megvolt, csak már nem tudom kimondani.(...), legyen az a neandervölgyi vadember, csecsemő, legyen az, amit hall, patakcsobogás, mennydörgés, bádogcsörgő, nevetés, fütty, bárki legyen és bármit halljon, tudja, hogy benne él a határtalan zenei óceánban. (...) Ami hangzik, az mind zene. A megdicsőült szoprán áriától az ajtórecsegésig." /Hamvas/ Mi végre a zene az embernek? "Az ember zenéje végül is mindig két kútforrásból merített: a külvilágból és önmagából. (...) A forrásokból meríteni mindig is erkölcsi viszony: csak az ínség kap jó kortyot, csak a szomjúság." /Szabados/
A zene világnapján - s hol és mi ez a világ? -, így, egy század végén, talán a legméltóbb fejet hajtani a fekete zene előtt. S nem pusztán azért, mert ezt oly kevesen teszik és tették, és oly ritkán, hanem mert századunkban a Zenét, egészként, teljességgel, megalkuvások sora nélkül leginkább a fekete zene művelői élték, éltették. Ha van e században "zenei megújulás", akkor az nagymértékben a fekete zenén (jazz), tehát az improvizáció újbóli megjelenésén és jelentőségének felismerésén alapul. Ahogy Anthony Braxton mondja, "a nyugati klasszikus zene válságának oka nemcsak a rögzítettség eluralkodása és a zeneszerző szerepének felnagyítása, hanem az egyéniség lefokozása". És, tegyük hozzá, a jazz sohasem szépíteni, a dolgokat elkenni igyekezett, hanem azokat nemesen, ha kell, fájdalmasan megénekelni. Ehhez pedig mindig is a teljes lényre volt szükség.
Az idén 75 éves Mal Waldron fekete zongorista rendhagyó példa a huszadik század zenetörténetében, hiszen klasszikus európai zenét tanult (meghatározó muzsikusok számára, saját bevallása szerint, többek között Brahms, Chopin, Satie, Bartók, a feketék közül Mingus), majd pedig az egyik legkomolyabb amerikai jazz zongoristává vált. Lényeges időszak volt pályáján, amikor Billie Holidayt kísérte, majd olyan muzsikusokkal játszott együtt, mint Charles Mingus, Reggie Workman, Adrew Cyrille, Max Roach, Steve Lacy, Anthony Braxton, az énekes Jeanne Lee. Komponistaként és zongoristaként törés nélkül immár negyven éve műveli azt a beskatulyázhatatlan igaz muzsikát, amelynek egyfajta esszenciáját hallhattuk nemrégen a kanizsai fesztiválon. Ez alkalommal szólóban játszott, egyszerűen és következetesen építkezve, jazz klasszikusokat (pl. Thelonious Monkot, akinek hatása Waldron zenéjére, játékmódjára tagadhatatlan), illetve saját kompozíciókat, melyek a huszadik századi zene komoly munkái. Egy gyökerekről tudó, időtlen zenei nyelven szóló, mély vallomás Mal Waldron zenéje, melyet szavakkal még körülírni is szinte lehetetlen. Ahogy játszik, az óriási nyugalom, a szinte mozdulatlanság, a magamutogatás teljes hiánya - Domonkos István éneklésében volt érezhető valami hasonló magába forduló, de ugyanakkor a hallgatósággal, a másikkal nagyon magas szinten való, az együttlétezést maradéktalanul átérző kapcsolatteremtés. De ugyanakkor semmi bizalmaskodás a közönséggel, semmi hajlongás. Érezhetően nem tartja adekvát formának a pódium-koncertet. Waldron zenéje többnyire akkordikus, stabil basszus alappal, s mégis, mintha egyszólamot hallanánk, az akkordokból kötegek lesznek, kötegekké szövődnek. S néha csak két-három szólamban játszik, hátborzongató egyszerűséggel. Egyik kompozíciójának címe No more tears (for lady day), azaz "nincs több könny" - s ez a zene egy kimondhatatlan befelé-sírás.
A kanizsai koncert zárószáma egyszerre volt bartókos, monkos, ugyanakkor blues és afrikai elemek is szövődtek bele, melyet egy percekig tartó akkord-tremolóval zárt le, kutya módjára "kaparászva" a zongorán. Ebben a kaparászásban benne volt az egész század fájdalma, mégsem volt érezhető benne semmiféle elkeseredés. Aki már ilyen távlatból szemléli a világot, mint ez a fehérhajú, koromfekete arcú, füstölgő zongorista, annak az efféle "világi farokkergetés és futkosás" nem tartozik a lényeges, az eljátszandó dolgok közé. Ő már nem megy sehová. S ő már valóban nem akar semmit. "Ahhoz, hogy az ember zenét csináljon, nem kell akarat. Minden gyereksírás, zenekar, ének, sikoltás egy csepp a zenei óceánból." /Hamvas/
Ha a zene világnapja - s mi és hol ez a világ? - ünnep, akkor Mal Waldron zenéje több mint méltó hozzá.
(Zenta-Budapest, 2000.09.29.)