Beszédes István
Nyáron

(I. Árnyalat)

Nyáron a láva napra fekszik,

sár repedezik, megöregszik,

az uszadék szigetet tettet,

asszony teste, kit nem szerettek,

negyven fok súlyos árny alatt,

egyetlen tűnő árnyalat.

(II. Lámpaoltás után)

Lámpaoltás után a nap: tág;

izzított árnyak, szoba-lakták

tolják ki mind a két szemet;

kutyád, a képzelet vezet,

fekhelyet találsz és kataraktát.

 

A víz fölött a lélek úr

- ez pillanatra tűnik így, de

érezni arcon mászni atkát,

s a szemgödör is visszaszúr:

hol máskor hideg utcafény szaladt át.

(III. Egy üres hajó)

Hagytad: tested kis barlangjába gyűrje,

mi oly vadul vastagszik felül,

a végtelen nappali sötét.

 

Ilyenkor hogyha toll suhan,

jó hinni, lélek száll e szárnyon,

s az égi csillagos madárnyom,

át inni jár a sáron

az isteneszme, a sosem látható.

 

De aztán telihold jön, mindent átható:

körül a szétlőtt kifutópálya,

tetőzni kezd a semmi hold-dagálya,

s billegve úszik egy üres hajó.