Mint a legszebb hajú lány, olyan szőkén, de most egy cseppet sem szelíden, hanem inkább rohanvást iramlik alant az amúgy kényelmes mozgású, sőt néha-néha teljesen megállapodó Tisza. Vasárnap délelőtt, a törökbecsei zsilip tetejéről meresztgetjük a szemünket lefelé, visz-e haltetemeket. Nem visz, ellenben erős sodrásában gallyak, tuskók, fatörmelék és egyéb szemét tömkelege kavarog. A zsilip valamennyi kapuja felnyílt a rohanó áradat előtt, mintha csak arra ösztökélnék a folyót, hogy mielőbb és minél messzebbre vigye innen a halált, amit valahol, több száz kilométernyire északkeleten önhibáján kívül szedett fel útitársul.
A környéken sehol egy árva horgásznak még a nyoma se, pedig ez messze vidékeken is híresnek ismert horgászhely. A víz mentén lejjebb sirályok köröznek a levegőben, le-lecsapnak egy-egy aléltan kóválygó mérgezett küszre: nem tudják, hogy alighanem életük utolsó zsákmányát fogyasztják.
A korlátnál, fent, az áteresztőkamrák tetején csak egy borostás képű fiatalember áll mellettünk, és felváltva sóhajtozik meg káromkodik. A sóhajok a folyó élővilágának, a szitkok meg azoknak szólnak, akik előidézték az utóbbi idők egyik legnagyobb ökológiai katasztrófáját Európának ebben a részében.
Az egész január 30-án kezdődött Romániában, Nagybányánál. Ez a város Máramaros megye székhelye, s a Zazár-patak völgyének szelíd vidékén fekszik, ahol megterem a szelídgesztenye és a mandula is. Mégsem erről híres, hanem arról, hogy ősidők óta bányaváros, érczúzója és ércelőkészítő üzeme a legnagyobb ilyen üzem Romániában. Még mindig bányásszák ott az aranyat is, noha korántsem akkora mennyiségben, mint a régmúlt időkben szokásos volt. Az Aurul nevű román-ausztrál bányatársaság talált érdekeltséget a bányászásban, amihez derítőtó is kelt: abban ülepítik az ipari víz hordalékát. Az ipari víz pedig roppant mérgező anyagot tartalmaz.
Ilyen a ciánhidrogén, ami színtelen, de keserű mandulára emlékeztető szagú folyadék, népies nevén a kéksav. Sói a cianidok, igen mérgező anyagok.
Közülük iparilag például a nátriumcianidot éppen az arany érceinek feldolgozásánál, az úgynevezett ciánlúgozásnál hasznosítják. Felhasználás után tehát ez a ciántartalmú víz kerül a derítőbe. Ezúttal is így volt. de nem ez okozta a bajt, hanem az, hogy ez a borzasztóan mérgező anyag kiszabadult a tóból. Hirtelen megemelkedett a tó vízszintje, és átfolyt a gáton (más hír szerint a gát át is szakadt), s a halálosan mérgező anyag a Szamoson keresztül bejutott a Tiszába. Ami aztán a tájfunnál ugyan lassabban, de nem kisebb következményeket hordozó erővel végigsöpört a Tiszán, teljes hosszában. Nem egészen két hét alatt végigpusztította a folyó magyarországi és hazánkbeli szakaszát. (Nem vicc: a romániai hatóság a vízmérgezés miatt mintegy 300 márka értékének megfelelő lejösszeggel bírságolta meg a fent említett bányavállalatot.)
A mérgezett víz nyomában járó pusztulást jól láthatta mindenki a tévében, olvashatott róla a napisajtóban, akik meg a Tisza partján vagy közelében élnek, maguk is láthatták, tapasztalhatták, mint úsznak a szebbnél szebb halpéldányok tetemei a víz színén. Az emberek sokfelé több-kevesebb sikerrel igyekeztek összegyűjteni a megmérgezett haltömeget, mert a ciános hús annak is halálát okozhatja, aki elfogyasztja. Hálókkal nem keríthették el teljesen a folyót, hogy felfogják a víz színén, de főleg a még víz alatt sodródó halakat, mert félő volt, hogy a velük együtt sodort gallyak, ágak összegubancolják, széttépik a drága szerszámokat.
Csak becslések vannak róla, de valójában senki sem tudja pontosan, hogy mennyi hal is pusztult el röpke két hét alatt. És nemcsak hal, hanem a folyó tetemes részében a teljes élővilág is. A part menti állatvilágnak azzal a részével együtt, amely a folyóból táplálkozott. A katasztrófában némi vigaszt talán az jelenthet, hogy hazánkba a méreg már bizonyos mértékben felhígulva érkezett. Ennek ellenére a hatóságok természetesen szigorúan eltiltottak mindenkit a folyótól, s vizének a használatától bármilyen célra. Ezt a tilalmat idővel majd feloldják, de élőlények szempontjából sokfelé a Tisza, ki tudja meddig, pusztaság marad. Pedig a zentai Velez Jenő éppen azon gondolkodott, hogy az idén újra kiváltja a halászati engedélyt. A cukorgyár dolgozója, de korábban halászott is, mintegy kiegészítéseként a gyári keresetének. Ott lakik a folyó partján húzódó negyedben. a Homokon. - Jobban szeretem a Tiszát, mint bármelyik ember a feleségét - mondja, és ezt olyan komorsággal teszi, hogy nem lehet nem elhinni neki. -Mondják az emberek hogy szombatra virradóra szinte forrt a víz megmérgezett halak tehetetlen csapkodásától. Aztán magam voltam lent a vízen láttam 5-5 kilós busákat, a kis pontyokat, keszegeket, ahogy a part közelében feljöttek a víz tetejére, vergődtek, lebuktak, aztán újra feljöttek. Rossz volt nézni.
Egy valamit azonban sehogy sem ért. Ha a Tisza hazai szakaszán annyi hal pusztult el amennyinek a begyűjtéséről az újságok beszámoltak, akkor az nagyon kevés ahhoz, hogy ne maradt volna élő hal a vízben. Azaz mégis maradt valami a hal-világból. Ha viszont csakugyan mindössze annyi volt, amennyit sikerült begyűjteni, akkor az annyit jelent, hogy rettenetesen kevés a hal mostanában a Tiszában.
Erre a dilemmára Velez Jenővel együtt valamennyien majd csak választ kapunk egyszer. Ami őt illeti, reménykedik. Azért is nem akar túladni drága hálóin, mert úgy gondolja, hogy egyszer még újra kiválthatja a halászengedélyt. Álmában pedig azokban az években jár, amikor még az 50 horoggal felszerel, véghorognak nevezett szerszámmal egyszerre 31 harcsát is fogott. És valamennyi méretes volt!
Ébren meg azon morfondírozik, hogy az illetékeseknek talán lesz elég eszük a továbbiakban egy időre teljesen megtiltani a halászást. Mert akkor a megmaradt példányok most tavaszra leívhatnak, és lassacskán talán ismét benépesül a halnépséggel a folyó.
Talán... mert tulajdonképpen senki sem tudja pontosan, hogy ekkora csapás után mennyi idő múlva tér ismét magához a Tisza. De bízni kell abban, hogy a természet olykor csodákra is képes, bármennyire munkálkodik is ellene szándékosan vagy hanyagságból az ember.
Családi kör, 2000. február 17.