A folyókban áramló édesvízre embernek, állatnak mindig szüksége volt; a vizek mentén mindig volt termés a földeken, és települések alakultak ki partjain. Az ókori perzsa birodalom vallási törvényei az istenkáromlással azonos súlyú véteknek vették, ha valaki szemetet, ürüléket vagy hulladékot szórt a folyóba; és Mózes egészségügyi szabályai is tiltották a szemét folyóba szórását, ehelyett a hulladéknak a földbe való elásását ajánlották...
Az ókori görög városállamok jól kiépített csatornahálózatot létesítettek, és az esőre bízták a hulladék elszállítását. Ezt tette Róma is, ám csatornái a Tiberisbe vezettek, és a folyót úgy elszennyezték, hogy vize ihatatlanná vált. A birodalom hanyatlásakor a város elnéptelenedését egyebek mellett a csatornahálózat tönkremenetele, a folyó elmocsarasodása és az emiatt fellépő malária okozta. A középkorban teljesen elfeledtek minden ősi higiéniai szabályt. A szemetet, az ürüléket mindenki oda öntötte, ahova tudta, s a legegyszerűbb volt az utcára önteni. Egykori források szerint Párizs utcáin csak a jó szerencse óvta a gyalogosokat attól, hogy le ne öntsék őket egy ablakból a szobaillemhely tartalmával; a kényesebbek illatos kendőt vagy narancsot tartottak az orruk elé az utcán az elviselhetetlen bűz miatt. Angliában sem volt jobb a helyzet: Shakespeare apját pl. azért büntette meg Stratford-on-Avon elöljárósága, mert nem hordatta el a háza homlokzata elől a trágyadombot, holott tágas udvara volt. A városokat csak a nagy esők takarították ki. A bárhonnan eredő hulladékot - ha valaki vette magának a fáradságot és elszállította - egyenesen a folyókba szórták.
Keleten idővel kialakult a vizekkel kapcsolatos szemlélet a "szent folyó" mindent megtisztít, tehát bele lehet szórni mindent... Pedig 300-400 évvel ezelőtt hol volt még a "minden"!
A folyók nagyobb mértékű elszenynyeződése az ipari forradalommal kezdődött: a városokba tömörülő népesség mellett az ipar is megjelent a szennyezőforrások között. Az 1800-as évek közepén a nagy városokat átszelő kisebb folyók már igen szennyezettek voltak. Angliában volt legsúlyosabb a helyzet. Dr. William Budd 1859-ben így ír Londonról és a Temzéről: "A történelemben először fordul elő, hogy csaknem 3 millió ember hulladéka hever és rothad a tűző nap alatt, mint egy óriási, nyitott kloáka, itt közöttünk... Pár hete a Parlament bizottsági termében a levegőt csak úgy lehetett elviselni, ha a szolgák klórmeszes vízzel mosták meg az ablakokat, és ugyanezt fecskendezték szét a teremben is... A The Times nap mint nap, hétről hétre kapja olvasói leveleit, tele siránkozásokkal, baljóslatokkal, vagy éppen javaslatokkal a megoldásra..."
Megoldást nem találtak, a baljóslatok viszont beváltak: 1866-ban és 1872-ben a kolera - a "tisztátalan vizek betegsége" - tizedelte meg London lakosságát!
A helyzet azonban másutt sem volt jobb. Lancashire két folyócskája, az Irwell és a Mersey bőven adott halat 1721-ig, amíg hajózhatóvá nem tették azokat Liverpool és Manchester között. Ettől kezdődően a halállomány csökkent, de a folyók ivóvizet adtak még 1780 körül is. A 18-19. század fordulóján azonban fellendült a környék ipara: textil-, bőr-, papír-és vegyipar települt a két városba és környékére, Liverpool kikötőjének forgalma ugrásszerűen növekedett, a városok lakossága mérhetetlenül felduzzadt. Minden, ami használhatatlan hulladék és szenny volt, természetesen a folyóba került, amelyekből csakhamar kipusztult minden élet, még a parti növényzet is. A helyzet nyilvánvalóan tarthatatlan volta ellenére az ipar egyáltalán nem igyekezett változtatni rajta (akárcsak ma). Bizottságok persze akkor is léteztek: az Egyesült Mersey és Irwell Bizottság 1901-es ülésének jegyzőkönyve pl. olyan vastag és kemény habot ír le a folyón, amelyen a madarak sétáltak anélkül, hogy elsüllyedtek volna. A rekordot nem is ez tartja: a Chicago folyó egyik mellékágának habjára még az emberek is rámerészkedtek, és átsétáltak rajta!
Angliában 1865-ben hozták létre a folyók szennyezettségét vizsgáló királyi bizottságot, amely 1868-ban adta ki nevezetes jelentéseit és ajánlásait. Ha mindenki megfogadta volna azokat, már a századfordulóra megszűnt volna az egész problémakör, és ma bárhol ihatnánk folyóvizeinkből, de nem hallgatott rájuk senki. Így történt, hogy a jelentések után néhány évvel egy yorkshire-i polgár tinta helyett a Calder folyó vizével írott levelet küldött a bizottságnak a víz szomorú állapotáról, és mellékelt hozzá egy folyóvízzel átitatott kendőt, hogy a rangos urak a bűzt is érezhessék!
*
Tény, hogy a folyószennyezés a múlt században vált igazán veszélyessé, de a kegyelemdöfést számos folyónak a második világháború utáni gazdasági fellendülés adta meg. Katasztrofális vízminőségromlás a hatvanas-hetvenes években volt Európa és Észak-Amerika számos folyóján. "A Rajna betegágyban fekszik" - írta 1971-ben egy német folyóirat. A háború utáni évtizedek gyors iparosítása ugrásszerűen növelte több ország területén a folyóvíz szennyezését. Évente 85 tonna higanyt, 6500 tonna ólmot, 200 tonna arzént engedtek a Rajnába, jelentős mennyiségű más mérgező anyaggal együtt. Amelyeknek legnagyobb része végül az Északi-Tengerbe, illetve az Atlanti-óceánba került. Nem csoda, hogy a Rajna úgyszólván megszűnt élő víz lenni...
*
Miután a káros következmények nyilvánvalóvá váltak, a folyó menti országok éveken át tárgyalásokat folytattak, miként lehetne korlátozni a
Rajna további szennyezését. Az érdekelt országok 1976 decemberében végül is megállapodtak abban, hogy szigorú intézkedéseket hoznak 15 különböző vegyi szennyeződés ellen, és az 1972. évi szintre csökkentik a Rajnába juttatott anyagok, elsősorban a só mennyiségét, másodpercenként 20 kg-ot lefaragva az elzászi bányáknál a folyóba zúdított sómennyiségből.
*
A szövetségi kormány és az ipari üzemek büszkén hivatkoztak azokra a márkamilliárdokra, amit a folyó gyógyítására fordítanak. "Ismét vannak halak a Rajnában", "a Rajnában újra lehet úszni - tanúsítja 14 szakértő" - írta egy bonni lap. A szakértők 14 halfajtát említettek, amelyeket újra felfedezni véltek a folyóban. A kormány ezeket fizetett hirdetésekben közötte, sőt még a rajnai angolnazsákmányról is lehetett olvasni.
Csakugyan eredményes volt a gyógyítás? -tették fel sokan a kérdést.
A valóságban a Rajna, Európa gigantikus szennycsatornája még ma is túl van terhelve a legkülönfélébb szennyező anyagokkal. A hivatalos optimizmussal ellentétben az IAWR nevű nemzetközi szervezet 1978. évi vizsgálatai szerint a folyót Weselnél évente 12 millió tonna klorid, 5,1 millió tonna szulfát, 344 000 tonna szerves szénvegyület és 53 000 tonna ammóniumvegyület terheli. A hollandiai Oechtennél ezenfelül évi 447 000 tonna fenolt, 10 000 tonna olajat, 1712 tonna krómot, 1266 tonna ólmot, 7346 tonna cinket, 521 tonna arzént, 112 tonna kadmiumot és 22 tonna higanyt észlettek egyévi összesített mennyiségben. A súlyosan rákkeltő policiklikus szerves anyagokból 38 tonna lépte át a német-holland határt!
*
Ha az ember már tönkretett egy folyót a drasztikus szennyvízbevezetéssel, csak nagyon nehezen és óriási költségekkel tudja némileg javítani a vízminőséget. És emellett újabb kockázatokat kell vállalnia, amelyek lehetséges, hogy a jövőben még nagyobb problémát fognak okozni. Egyes szakemberek szerint a problémák csaknem megoldhatatlanok...
Szerencsére azonban vannak kedvező példák. is. A Temze néhány évtizeddel ezelőtt volt London legnagyobb kloákája. A szennyes, barna víz úgyszólván már nem tartalmazott oxigént, a folyó biológiailag halott volt. Az ötvenes évek végen indult meg egy nagyszabású program a Temze megtisztítására. A szennyvíztisztítást egységesítették, nagy derítőberendezéseket létesítettek (közülük a legnagyobbat 1,6 millió ember szennyvizének a derítésére méretezték). Az ipari üzemeket rákapcsolták a derítőberendezésre, vagy a rendszabályok betartására kényszerítették a gyárakat. Az eredmény nem váratott magára; 1963-ban már egész éven át volt oldott oxigén a vízben, és 1968-ban megszűntek a rothadási jelenségek. Ezzel visszatért a folyóba az élet. 1972 végére pedig már 66 hajfajt találtak benne, s ismét megjelentek a horgászok. Még a pisztráng, sőt később a lazac is újra megtelepedett a Temzében. 1980-tól a folyó minden pontja, bármely időszakban tartalmaz a vízi élethez elegendő oxigént.
Kemény munka volt ez az angoloknak, de megérte!
(Adatok és idézetek: Kosmos c. természetvédelmi folyóirat. J. Horti, R. F. Dasmann, G. Hall, O. Fiechtheim szöveggyűjteménye.)
Családi kör, 2000. február 17.