Radivoj Šajtinac
Aggodalommal az arcon*
Ez a kétezredik esztendő tavasza. Tizenöt nap választ el legutóbbi ittjártamtól. Tizenöt nappal ezelőtt valamit észrevettem a kanizsaiak arcán, amit a kanizsaiak egymás arcán bizonyára nem láthatnak. Egy enyhe, csak az érzékenyek számára érzékelhető aggodalmas arckifejezést.
Mitől ez a görcs? És egyáltalán, mi az oka annak, hogy ilyesmi megnevezhetővé válik a nem közönséges, a költői nyelv által? Amit a költő és nem az átlagember szeme tetten ér? Ez a valami a folyóhoz kötődik, mostanság, amikor a medrét csordultig töltő Tisza, a természet e sebe és véraláfutása azzal fenyeget, hogy nem csupán saját medréből, hanem közös sorsunkból, e gyönyörű város, Kanizsa, és valamennyiünk életéből kilép.
A kanizsai arcokon átfutó rezdülés oka, hogy életük minden dimenziója, az idő és a tér is a Tiszához kötődik. Minden történés a látható partok között zajlik, a valós partok között, meg azon partok között is, amelyekről azt hisszük, hogy most már csak tulajdon lelkünkben emelkedhetnek magasabbra.
Az ökológia a tudomány, az emóció és a költészet találkozópontja lehet, a helyzet azonban az, hogy mihelyt mindez puszta tudományosságban, kinyilatkoztatásokban vagy nyers szándéknyilatkozatokban ölt testet, azokat már sajnos csak a súlyos, sötét felismerés, a tudományos vagy költői tények követik. Akkor már nem emelkedhet a várost betemetni kész hullámok fölé. Valami másnak kell létrejönnie. Valaminek, ami a kanizsaiak arcán látható aggodalmat is kiváltotta: a tudatnak, hogy csupán egyetlen egységes lelkiismeret létezik, az, amely a Természetével közös.
És a fülünkbe jutó isteni sugallat, lett légyen bár lefordítható, avagy lefordíthatatlan, arra enged következtetni, hogy mindezen történés emberi mulasztás következménye. Mi pedig előszeretettel hangoztatjuk, hogy minket a tudatosság vezérel, és hogy ez minden dolgot, eseményt az antropocentrikusság, az ember felé fordulás irányába visz. Úgy tetszik mégis, hogy antropocentrikusak és ember felé fordulók csak, mint tudást szerző tudósok, pusztán, mint alkotói vívmányokat és bizonyságokat magukénak tudó művészemberek vagyunk, s ez még nem jelenti azt, hogy bírunk mindazzal, amire az árvízzel fenyegetett város lakói a természet szavát megértve szert tettek.
A tények érvényüket veszítik. A helyükön táruló hézag arról árulkodik, hogy nem osztottuk meg egyéni lelkiismeretünket, pontosabban, hogy saját lelkiismeretünket nem tekintettük a Természet részének.
Kanizsa sáncai erősek. És valóságosak is. És ellen fognak állni, de vannak másmilyenek is, amelyek kapcsolatban azzal a másik folyóval, az antropocentrikus Szellem-Tiszával vannak, s ezek pedig a lélekben magasodnak, úgy kollektív, úgy antropocentrikus térben.
Szétszéledünk majd e nagy ökológiai rendezvény után, eltűnünk erről a partról, sokan olyan értesülésekkel a víz biológiai értelemben vett közérzetéről, amelyek az emberekre megnyugtatólag hatnak, arról, hogy hogyan éli túl a történteket az élővilág: a növényi és az állati. Megmenekülnek-e a halak? Előbb csak megússzák, és életben maradnak, majd később ehetőekké is lesznek. S akkor már zsákmányul is ejthetjük őket. Mindannyiunk szó szerinti értelemben vett túlélése viszont attól függ, hogy felfogjuk-e az egyetemes és a személyes lelkiismeret felosztásának fontosságát.
Ahogyan ugyanazon Isten két harangja, két istentiszteleti helye magasodik és tekint szét a kanizsai töltés felett, úgy kell a megosztottat egyazon lelkiismeretté keresztezni és összeelegyíteni ismét.
Legelőször is városlakókként látunk napvilágot, csak később születik meg egyéni életünk, amely e kegyetlen játékok és természeti csapások közepette megérzi annak szükségét, hogy felelősséget vállaljon.
Az emberi bűntudat teljesen felesleges. Az emberi hatalom és örökkévalóság is halovány, ha nincs meg hordozójában az a folyékony kristály, ami a kanizsaiakat megtölti; az, amely valójában ezt az mostanság látható arckifejezést is kiváltja.
Fordította: B. I.
* R. Šajtinac nyilatkozatát a Tisza hullámai című tanácskozás egyik helyszínén, a kanizsai Motel melletti ártéren M. Mitrović rögzítette.
Fordította: Túri Gábor