Weiss Zoltán

Tiszasirató

 

Ma hajnaltól a késő estig,

Küzd az életbenmaradás.

A sivár pihenés következik.

Most még jöhet a zord tél,

A reményünk fonala szakadozik.

Neszez már a harag szava,

Felkoncolja a csendet is,

Istenem, de hová... hova?

Torkomban hangtalan zokogás.

A siratott Folyó fölött,

Még legénykedik a napfény...

 

Majd fölvetette azt,

A nagy busa fejét

A... MÓC...

 

S a Móc, kő arccal, rombolva,

Maga előtt mindent tarolva

Elindult délre, haza,

A Duna felé...

 

Testvér, én is elmegyek,

Majd innen követem

A...SÖTÉT folyót...

 

Kanizsa, 2000. február 11-én

valahol éjféltájban.