Jovica Fitzgeraldnak
Úgy kezdődött, hogy 1994-ben, amikor is 16 újvidéki év után, 2 éve ismét kanizsai lakossá lettem, Bálint Zoltán, az Ifjúsági Szövetkezet igazgatója, egykori válogatott és Balkán-bajnok birkózó, a maga szokásos, vehemens módján kikiabált örökmozgó zöld autója ablakán: "Mi az, hogy Valjevónak van jazzfesztiválja, nekünk meg nincs?!" Miután Kanizsa egyik állandóan tevékeny, cselekvő emberéről volt szó, akit egykori iskolatársként is jól ismertem, tudtam, hogy komolyan gondolja. A terv és szellemi koncepció egy hét múlva az asztalán volt, érthetően rövid idő alatt - hiszen az elmúlt évtizedekben folyamatosan vele éltem. Az idén negyedik fesztiválunknál tartunk.
Természetesen nem így, nem itt kezdődött. Egyikünk számára sem. Számomra talán ott, abban a telepi kis albérleti szobában, ahol 1977-ben egy éjjel recsegő rádiómon ámulatba ejtő zenét hallottam. A nevet lejegyeztem, és megmozdult bennem valami: ezt élőben kell hallanunk, erre szükségünk van. Anthony Braxtonról volt szó, akit csak jóval később, 1984-ben hallhattunk az Újvidéki Jazz Napokon, azon az első nagyszabású rendezvényen, amit ez a vágy áthatott.
De ha még visszamegyek az időben, ha még mélyebbre ások, azt hiszem, mégsem ez volt az első lényeges mozzanat ebben az ügyben, 1976-ban, pesti középiskolás éveim alatt, amikorra már mindenféle vaduló zenéket kiéltem és kevésnek találtam, barátaim elvezettek egy úgynevezett avantgárd klubba. A számomra addig ismeretlen Szabados György muzsikája teljesen fölkavart, egész mivoltomban megrázott. Mai fejjel már átlátom, mit érezhettem: ebben a bensőmet átformáló zenében ott volt minden, az egész maga alá temetett, kikívánkozó gyermekkor, az egyszeri Tisztaság, Szeretet, Szépség ismerte fel önmagát ebben az egyidejűleg fájdalmas és éteri muzsikában. Ma már tudom, egy életre meghatározott a szabadosi zene egyetemessége, kisugárzása, melegsége. Ezért aztán nem is lehetett egészen véletlen az az öntudatlan kisiskolás gesztus, amikor utolsó pesti napomon a telefonkönyvből kiírtam a művész címét. Az ő 1979-es, első újvidéki szólókoncertjétől kezdődött az én zeneszervezői tevékenységem, és ami ennél jóval lényegesebb: egy szellemi mester jelenlétével és igaz, mély barátsággal áldott meg a sors.
A valódi kezdet persze mindig ott van egészen mélyen, az elásott gyermekkorban. Amikor tizenévekig az év nagyobb részében a Tisza-part, a parki zöld, az ártéri erdők hangjai és környezete öleltek körül, amikor még végtelen időket éltünk meg a bokrok árnyékos tövében, a fák koronáiban, a zizegő nádas kisszigeteiben, a kisváros otthonosságában, a korzózó családok kedélyességében, a parkban kerengve sétálók csöndességében és legfőképp a fél Tiszát elfoglaló homokszigetek, a porondok aranyló, forró homokjába leköltöző nyári város, fényben lélegző paradicsomában. A KÖZÖS együttlétben. Ezek után nem csoda, hogy éppen az improvizativitásban, a jelenlévők együttes alámerülésének mindenkori rituáléjában leltem olyan aurára, amely egy életre megfogott, amelyben fészket találtam, ahová egyfolytában -vágyódom. Boldog eggyéolvadás a megélt közös fájdalmak, a szenvedések túlvilága: Bach, népzene, jazz, MAKUZ... Amely ugyanazt a közöst építi, ugyanarra a nagy útra készít, mint a gombfoci, a bújócska, a sártúrás, a számháború, a gyerek-cirkuszok, az indiáncsapatok nyílt és örökkön-való világa. Aminek már csak hozománya a valódi. Jó-érzés és a megtartó húzófeladat. És nagy adománya az igaz zenék és zenészek közelsége, barátsága, a hű társak jelenléte a közös ügyben. Ami mindig csak a Lélek örök azonosságán lehetséges. Az érdeken alapuló tettek pillanatnyi villanásai a mai kor jellemzői. A bomlás hullafoltjai.
Szerencsés éveket, évtizedeket adott a '70-es évek végétől a vajdasági zeneéletnek a Jóisten, mintha csak a sorspróbáló időkre vagyis a nagyobb ívű építkezésre, erőgyűjtésre készítette volna föl a lelkeket, a szellemet. (Tudtunk-e vele élni, megszolgáltuk-e?) Most csak azokat érintem meg, a hosszú sor elejéről, akik ennek az ügynek a vonzásában éltek és cselekedtek, akik már személyükben nincsenek itt Vajdaságban, régi társakat: Argyelán Tibor, Balázs Attila, Baráth Ferenc, Dormán László, Đorđe Delibašić, Vladimir Kranjčević (aki nélkül sose lett volna az Újvidéki Jazz Napok azzá, ami), Duško Mihalek, Borivoje Janić, Tomislav Perić, Branko Stojšin, Kovács Tickmayer István... Áldás volt, ami történt áldás (mégha sosem vált teljessé), és mivel még ma is történik, ma is tart, azt kell hinnem, magasabb erők jó szándéka műveli ezt velünk, általunk.
Ha valami hiányzik Vajdaságban, de ezen belül kiváltképp a magyarságban, az a tevékeny, cselekvő ember, minden szinten, de leginkább a közösség társadalmi szintjén. A kormányzó kaszt képviselője ritka madár errefelé. Másról sem szól persze ez a század, mint a magasabb erők üldöztetéséről az alacsonyabb rendű által. Legfőképp a szellemi és a valódi kormányzó kaszt szenvedte meg ezt. Kisebbségi sorsban hatványozottan. Élethalálharc ez, az utóbbi két évszázad magyar történelmében a kormányzó erők ellehetetlenülésének, kiirtásának, lemészárlásának lehettünk tanúi. Mára még az alapvető dolgokat is elfelejtettük ezen a téren. Mennyire tudatos volt Sztalin, kiderült Đilas visszaemlékezéseiből, ahol szóról szóra idézi a diktátort: "Az a dolgom, hogy megsemmisítsem a lengyel és a magyar arisztokráciát."
Visszatekintve zenei szervezkedéseinkre, szerencsésnek kell mondanunk magukat, hiszen a többi művészeti műfajjal ellentétben, a zenében hosszabb ideig működő periódusokat találunk. Valószínű ez annak is köszönhető, hogy a zenét a mai hatalmi réteg, errefelé már nem tudja megragadni, felhasználni. Azonkívül ez a legéteribb művészet éppen mély (ideológiátlan) elemi érintésével teremt maga körül hű, mindenre elszánt dajkákat, ügyelő szervezőket, cselekvő embereket. Így eshetett meg, hogy a szép álmokhoz tevékeny ember, megvalósító erő is társult, és a zenében ez aránylag zavartalanul működhetett, a többi művészeti ágtól viszonylag tágabb keretek közt. Egyik ilyen, zenére alapozó, jól működő kulturális szervezet környezetünkben a Hajnal Jenő vezette zentai Művelődési Központ. Hajnal Jenő áldásos tevékenységének bő termését, már hosszabb ideje élvezzük. Pedig mást sem csinált csak összefogja és teret ad, szerény lehetőségei szerint, a magról fakadó dolgoknak. Csak ennyit tesz, de milyen ritka ez a szerves épülés, ez a természetes fogékonyság a szellemi dolgok mozgatásában. Mondhatni: egy szellemies érzékenységű kormányzó típus. Oly korban, amikor nemcsak a vezető szellemi kaszt nincs jelen, de kasztok sincsenek a maguk tisztaságában, ez nem akármilyen teljesítmény. Pont a zentai és a kanizsai példából láthatjuk, mit tehet és mit jelent egy-egy szellemiekre fogékony, jó érzésű, cselekvésre született ember. Dolgaink állása bizonyítja, milyen kevés van belőlük.
Szép álmokat bőven termett ez a vidék. Megvalósulást alig. Mondhatni ez a jellegzetessége. A szellem sosem tudott a helyzet fölé emelkedni, így a megvalósuláshoz sem tudott teljes aurát vagy biztos irányzékot adni. A szellemies ember ma nem tud semmit a kormányzó kaszt szerepéről, helyéről, így persze önmagáról sem. Holott éppen korunkban a teljes sötétségben jut hősi, rendkívül nehéz és összetett feladat a kormányzó kaszt embereinek. Szellemi vezető nélkül, önnön jó érzékére hagyatkozva kell eligazodnia az érdek és aljasság irányította percre változó, omló, bomló világban. Mindezek fölé kellene emelkednie, használni e mozgások nyújtotta szűkös teret, és ezt tágítva, lépésről lépésre haladni, az épülés nyílt és titkos útjait bejárva a Nagy Huncutnál is huncutabbnak lenni.
A magam részéről kegynek tartom, hogy a szülővárosomban adott egy, e képességek többségének birtokában lévő embert, aki ráadásul mindezt hajlandó a számára megszabott, képességeinél kisebb mértékű keretek közt is művelni. Egyszerűen szólva: teszi a dolgát. De nemcsak ezért tanulságos nekem az autójából kikiabáló Bálint Zoltán, aki fesztiválunk igazgatójaként példamutató érzékenységgel tudta (érezte önmaga határait, az események kereteit, netán a még kibontható dolgok lehetőségeit. Nagy tanulság számomra hite, ami belőlem akkor hiányzott. Sosem hittem volna, hogy a háború, a pénztelenség, a mellőzés éveiben bármi nagyszabású is létrejöhet Zeneünnepet, fesztivált még csak álmodni sem mertem. A földön járó, cselekvő ember józansága álmodozóbb volt, mint aki azt hitte magáról, e világban otthonos.
Végül ajánlom ez írást szorongó szívvel Jovica Fitzgeraldnak, vidékünkön a jazz megtestesítőjének, aki így betegen is fáradozásaink éltetője. Rajta kívül nem ismertem senkit, aki a legkisebb kompromisszum nélkül, kizárólag és csakis a szíve szerint élt volna. Hogy ennyi rossz év után kotyog a szíve (swingel, ahogy ő mondja), az sem csoda, a csoda ő maga, a szív-ember. Aki egyszer a nekikeseredett fiatalok fejéhez vágta: "Nem! Nem! A jazz nem halt meg. Míg én élek, nem is fog. Itt van a szívemben."
Magyar Szó