Két benyomás a kanizsai jazzfesztiválról
Ennyi jó zenésszel egyszerre már rég nem találkoztunk, mint 14-től 17-ig Kanizsán. Persze a jazz mellett kísérőrendezvényként volt festészeti tárlat és fotókiállítás, Kanizsához kötődő zenés, rituális - szertartás, hívogató, búcsúztató és többször is jam session, a fő esemény azonban minden este a mozitermi koncert volt.
Négy nap talán sok, ha a fesztivál napi műsorát ötórás rendezvény tölti ki ,,viszont ha figyelembe vesszük a szervezők szándékát, hogy egyúttal zenei alkotótábor is legyen a találkozó, akkor meg kevés, pár nap ugyanis nem elég az igazi beszélgetésekhez, ismerkedéshez. Valahogy azonban összejött és lezajlott - nem is akárhogy a közönség és a zenészek kölcsönös megelégedettségére.
Sok, az Újvidéki Jazz Napokról ismerős arcot lehetett látni. A külföldi zenészek többsége is úgy jött, hogy tudta, kikhez jön. A régi vagy az új Jugoszláviának ezen a részén szinte alig akadt köztük, aki most debütált.
Mal Waldron,
az amerikai fekete jazz-zongorista, egyes kritikusok szerint az utolsó klasszikus. A fesztivál egyik sztárvendégének számított. Még halványan emlékszik Waldron az Újvidéki Jazz Napokra, hogy valamikor a nyolcvanas évek elején ott is fellépett egy jó fesztiválon. Azóta a haja teljesen őszbe csavarodott. Természetesen, mint minden újságírót, engem is érdekelt hogy egy amerikai, bármilyen nagy művész is, milyen érzéssel jön a Balkán-félszigetnek erre a részére. Annyit tudott, hogy itt nem lőnek, és minden fesztiválra elmegy, amelyre meghívják, ha csak teheti. Hallott már arról, hogy a volt Jugoszlávia területén gyilkolják egymást a szerbek és a horvátok, meg van még egy harmadik csoport is, amelyik nem jutott hirtelen eszébe, és hogy már majdnem félmillió áldozata van a testvérháborúnak.
Szerinte messze jár ő ahhoz, hogy a jazz legendái közé soroljuk, egy legendás korszak élő letéteményesének számítja magát.
. Ha a jazzről beszélünk, rögtön az amerikaiak jutnak az eszünkbe, Kanizsán viszont inkább a kelet-európaiak voltak túlsúlyban. Ön mit tud az itteniekről?
- Amit csinálnak, az nagyon jó. Természetes könnyedséggel improvizálnak, megvan a zenei spontaneitásuk, és a jazz itt kezdődik. A mi zenénk és a kelet-európaiak játéka közt az eltérés a gyökerekben van, valamelyest más a zenei anyanyelvünk, de térségeink emberének érzéseit megszólaltatva végül is egyfajta igazi, jó zenét kapunk, és ez alkalommal ez az improvizatív jazz. A zenei összefüggések "megvannak, akármelyik országból származnak a zenészek.
Én létrehoztam a saját irányzatomat. Nem tartozom egyik zenei áramlathoz sem igazán. Charlie Parker és Thelonius Monk is valamikor olyasmit kezdeményezett, amit igazán most kezd a közönség érteni. A zenében is, mint minden művészetben, kell egy letisztulási idő. Az igazi értékek akkor mutatkoznak meg. A mai történéseket a jövő dolga megmagyarázni. Nem szeretek egyébként sokat beszélni a zenéről, a zene a saját nyelvén szól és nem is lehet mindent szavakkal elmondani. A zene azért van, hogy hallgassák.
. Steve Lacyvel hogyan jött létre a kapcsolatuk, hogy a Tiszaparti városban most együtt játszottak?
- Valamikor az ötvenes évek elején találkoztunk New York keleti részén, egy bárban. Egy olyan igazi művész-kocsmában, ahol néha előadta valaki a saját verseit, a zenészek pedig jazzt játszottak. Oda járt Allen Ginsberg, Canneth Rexroth és a többi hozzájuk hasonló vagány művész. Ott játszottunk először együtt. Kanizsára így hívtak bennünket, hogy mint duó lépjünk fel. Ez nem egy állandó tandem, de szeretünk együtt játszani, mert egy jó zenélés mindennél többet ér. Ugyanígy többször játszottam már együtt a japán Murujamával, az angol George Hasslammal, Jeanne Lee-vel és még néhány német zenésszel.
Kanizsán hosszabb idő után a színpadon találkoztunk ismét Steve Lacyvel, a fellépés előtt még igazán kibeszélgetni sem tudtuk magunkat. A szerzeményei közül adtunk elő néhányat. A fesztivál többi részvevőjével eddig még nem találkoztam másutt. Nem is sokat hallottam róluk.
. Miért van az, hogy az amerikai jazz-zenészeknek nagyobb a népszerűségük, mint egy bármilyen jó európainak?
- Ez a zene mégiscsak az Államokban kezdődött és az európaiak csak hosszú idő után vettek róla tudomást. Akkor kezdték el tanulni. A tanítvány ritkán szárnyalja túl a mesterét, főleg ha ennyire fiatal és még keresi a saját útját.
A fesztiválra visszatérve, kellemesen éreztem és kipihentem magam. Jövőre, ha hívnak, szívesen eljövök ismét.
Napló, 1995.