A magyar és szerb népzene estjével csütörtökön este megkezdődött a kanizsai jazz-fesztivál
Némi szigorúsággal akár azzal is lehetne kezdeni, a kanizsai jazz fesztivál első napjának nem sok köze volt a jazz-hez. És habár ez a megállapítás többé-kevésbé meg is felel az igazságnak, aligha akadt a csütörtök esti megnyitóünnepség több száz nézője és vendége között olyan, akit ez különösebben zavart volna. Annál is inkább, mert a négynapos fesztivál programjának már csak a futólagos és felszínes átböngészése után is kiderül, a szervezők nem egy "ortodox" jazz-szemle vízióját látták maguk előtt munka közben, amelyből cenzori szigorral űznek ki minden nem oda illőt, hanem épp ellenkezőleg: a műfajt "csupán" a rendezvénysorozat gerincének tekintették, amelyre és amelyhez szerves és alkotó testrészként kapcsolódik a többi művészeti ág. Vagyis, maradjunk annyiban: Kanizsa csütörtöktől vasárnapig a jazznek és a művészetnek él.
Hogy azért az első nap se legyen teljesen "jazzmentes", arról Dresch Mihály és társai már reggel kilenc órakor gondoskodtak a kanizsai piacon. Szem- és fültanúk hiteles "vallomása" szerint, amikor a piac különböző részein megszólaló hangszerek elkezdtek válaszolgatni egymásnak, akkor a fejüket hirtelen felkapó kofák még meglepődve kérdezték egymástól, mi az, tán lakodalom lesz?", amikor viszont befejezték, szinte csalódottak voltak: "már vége"? Délután a fürdő első emeletén megnyílt Marija Karlović Gabrić jugoszláv alkotó és a fiatal képzőművészek kiállítása, hét órakor a mozi előcsarnokában pedig - az esti megnyitóünnepség bevezetőjeként - Klamár Zoltán kanizsai újságíró művészi ihletésű fényképeiből összeállított, (minimum) megtekintésre méltó fotótárlat.
Dragoslav Mladenović köztársasági oktatásügyi miniszter rövid megnyitóbeszédében kifejezte reményét, "ahogy eddig Kanizsát a csend városaként ismertük, remélhetőleg ezentúl a jazz városaként fog tudni róla mindenki". Lényegében ugyanerről a csendről, illetve annak megtöréséről szólt Bálint Zoltán, a fesztivál igazgatója is, aki szerint ezt a csendet sokkal célszerűbb zenével megtörni, mint más jellegű hangoskodással. Bicskei Zoltán művészeti igazgató már az őt követő népzenei estet vezette fel, amikor a népzenét olyan ősforrásként jelölte meg, amelyhez a ma emberének is vissza kell(ene) fordulnia. A magyar és szerb népzenét azonban még megelőzte Polgár Lilla és Gordana Kostić (ez utóbbit két zentai zenész, Mezei Szilárd és Révész Róbert kísérte) rövid és remek éneklése.
Bodor Anikó zentai népzenekutató, aki a magyar népzene forrásainak szakmai bemutatására vállalkozott, több ízben is sajnálattal szólt arról, milyen halványak is manapság az eredeti magyar népzene bemutatásának lehetőségei. Hitelesen éneklő pásztort például manapság szinte lehetetlen találni, holott a pásztornóták a magyar népzene szerves és jellegzetes részét alkotják. Mindenesetre a még ma is élő, megmaradt népzene egyik legnagyobb értéke épp abból adódik, hogy a vidék, amelyen termett (magyar szempontból) peremvidék, ezért aztán itt olyan értékek is megmarad(hat)tak, amelyek a magyar népzene élénkebb pezsgésű központi vérkeringésében már kihaltak. Más szóval - mondta Bodor Anikó - ez a zene archaikus, amely három fő forrásból táplálkozik. Egyes nótákban még ma is megtalálhatók a honfoglaláskor előtti dallami elemek, nagyon sok közülük a múlt században ("amikor még a népzenének volt ereje a megújulásra") keletkezett, sokban pedig - ismét csak a peremjellegnél fogva - jövevénydallamok, más társadalmi rétegek és kultúrák zenei elemei fedezhetők fel.
Akik pedig mindezt a gyakorlatban is bemutatták a kanizsai moziterem több száz főnyi közönségének, azok a völgyesi asszonyok és a felsőhegyi férfiak voltak. Remélhetőleg a többi asszony nem veszi rossz néven az állítást, mely szerint a legnagyobb szimpátiát a 72 éves Losonc Orbánné Tóth Erzsébet vívta ki, de általános volt a közönségsiker akkor is, amikor Erzsike néni a többi 67-68 éves asszonnyal (Törtei Erzsébettel, Pósa Annával, Kovács Magdával és Mélykúti Annával) elénekelte (és el is játszotta!) a Bújj, bújj zöld ág!-at. A völgyesi asszonyok valamennyi korból és valamennyi stílusból nyújtottak ízelítőt, a hangszeres magyar népzene egyik vállfáját pedig a felsőhegyi férfiak (Tóth Imre, Beskei György, Gerei János, Györe Antal, Szollár Lukács és a két 16 éves fiatal: Kovács Tamás és Sándor Gábor) mutatták be, "a hagyományos magyar hangszerrel, amely ma reneszánszát éli", azaz citerával, amelyen főleg új stílusú katonadalokat adtak elő.
Ami sikerült a völgyesieknek és felsőhegyieknek, sikerült a Soko Banjáról és környékéről érkező népzene-ápolóknak is: a régmúlt idők, a történelem, a nép életének, szomorúságának és örömének leheletét, dallamos megnyilvánulásait a színpadra varázsolni. Dr. Ana Matović belgrádi népzenekutató ismertette Soko Banja történelmi és természeti jellegzetességeit, az ottani népzene ebből fakadó ismertetőjegyeit, amit a 13 tagú Soko Banja-i csapat gazdag repertoárral érzékeltetett. Tréfás házigazda-köszöntők, lakodalmi nóták, lány- és pásztornóták egyaránt szerepeltek a műsoron, a kora ellenére is rendkívül jókedélyű 80 éves Tihomir Tika Reljić bácsi (egyébként a körzet legismertebb dudása) készségesen szolgáltatta a talpalávalót a táncosoknak, és történt egy érdekes kísérlet arra is, hogy bemutassák, hogyan játszottak - szinte tökéletesen - falevélen szerb dallamokat a pásztorok. A Soko Banja-i zenészek a középkorból eredő, akkor még kizárólag csak férfiak által táncolt katanka (amelyet annak idején végkimerülésig játszottak, a férfierő próbájaként) ritmusaira vonultak le a színpadról (még végkimerülés előtt), és ez a levonulás egyben a fesztivál első napjának végét is jelentette.
Magyar Szó, 1995. IX. 16.