Stjepko Gut, még a régi, békebeli Jugoszlávia egyik kétségtelenül legjobb jazz-zenésze mesélte el két szám között a kanizsai mozitermet a fesztivál utolsó napján is dugig megtöltő közönségnek:
- Önök ma már nemigen tudják elképzelni, milyen idők voltak azok. Nekem is úgy mesélték: amikor a moziban a film előtt megszólalt a jazz, az első jazzkedvelő végighallgatta az első nyolc taktust, aztán rohant kifelé, hogy lejegyezze őket, amíg el nem felejti. A következő hallgatta a következő nyolc taktust, és így tovább, amíg össze nem állt egy szám kottája.
Így festett ez valamikor, amikor még jazzt hallgatni nemcsak nehéz, de bűnös dolog volt - abban az országban. A jugoszláv jazz e ma már megmosolyogtató - hőskorszakból, és a fenti rohangáló szent őrülteknek köszönhetően fejlődött ki aztán - szintén abban az országban - a belgrádi és újvidéki jazzfesztivál, a szarajevói jazz-napok és a többi. Mindez ma már nincs.
Ma is van még viszont Stjepko Gut kvintet, amely ugyanolyan jól játssza a klasszikus jazzt, mint korábban, és ma is van még Jovica Fitzgerald, aki ugyanolyan lelkesedéssel sírta, nevette, tapsolta, örülte és őrülte végig a négynapos jazzfelvonulást az emelvényhez ragadva, mint amilyen lelkesedés fűtötte valószínűleg hosszú éveken keresztül, amikor mozigépészként kizárólag csak jazz-zenét volt hajlandó engedni a filmek előtt. És ma is van Dormán Laci, aki nélkül - éljen épp a világ bármelyik pontján - úgy látszik, továbbra sem múlhat el jazzfesztivál ezen a tájékon. Hála Istennek minden és mindenki van, senki és semmi nem múlt el végérvényesen, csak aludt, pihent, súlyos lázálomban fetrengő tetszhalottként, az első hívójelre várva. Az első lelki érintésre - ahogyan Bicskei Zoltán, a kanizsai jazzfesztivál művészeti igazgatója próbálta megfogalmazni a választ a kérdésre, hogyan lehetséges, hogy a moziterem minden egyes nap, minden egyes rendezvényre dugig megtelt.
Lehet, túl "metafizikus" és lírai ez a megközelítés, de talán éppen ez a lelki érintés volt ennek a kanizsai rendezvénysorozatnak a legnagyobb értéke. Mert az, aki szeptember 14-e és 17-e között egyszer rálépett a moziterem pódiumára, nem lépett le onnan anélkül, hogy ne próbálta volna meg átadni a lelkét a közönségnek. Tette ezt több ízben is Dresch Mihály, Magyarország egyik legeredetibb és legképzettebb jazzmuzsikusa, aki hangszerével és hangszerének él: gyűri, teperi, simogatja, becézgeti, szeretgeti, dolgoztatja, együtt örül és együtt szenved vele, de nem nyugszik mindaddig, amíg valami olyan hangokat ki nem csikar belőle, valami olyan dallamot nem teremt, valami olyan feszültséggel nem tölti meg a levegőt, amilyenre csak ő és hangszere képes, senki más. De végül is ugyanezt tette az amerikai Mal Waldron-Steve Lacy is, akik viszont valószínűleg elképzelhetetlennek tartják, hogy bármi olyat tegyenek szeretett hangszereikkel, ami esetleg fájhat nekik: ők csak simogatnak, finoman, nyugodtan és ráérősen, lírát, költészetet és simogató muzsikát termelve. És ugyanezt tette Szabados György is Magyar Királyi Udvari Zenekarával, szárnyaló és erőteljes előadásmódjával, Yi Ching Chen, a még tinédzserkorú tajvani kislány és Tihomir Tika Reljić, a nyolcvanéves Soko Banja-i dudás, Valentina Cešnjevar és Mezei Szilárd, a zentai utánpótlás, Kurina Laura selymes hangjávaj, és a jazz többi, nagy iparosai: Szakcsi Lakatos Béla, Geröly Tamás, Johannes Bauer. Persze, hogy nem teljes a felsorolás.
A hagyományos kanizsai csendet azonban nem csak ők törték meg, hanem a több száz főnyi közönség is, több százszor felzúduló tapsával. És végül is a csendet nem csupán hanggal lehet megtörni, hanem egy jól sikerült fotóval, egy szoborral vagy épp egy festménnyel is.
Vagy pusztán csak a találkozás örömével.
Magyar Szó, 1995. XI. 21.