Letisztultabb koncepció, klasszikusabb jazz
A Jazz, improvizatív zene... ugyan elmaradt a rendezvény nevéből, s az idén már egyszerűen csak Kanizsai Jazzfesztivál lett belőle, a lényegen ez, úgy vélem, nemigen változtat. Másodízben gyűlhettek össze ebben az észak-bácskai városban a jazzkedvelők szeptember 12-e és 14-e között. A fesztivál három napjából azonban csak kettő telt a zene jegyében. Csütörtökön, a nyitónapon "csak" a Jel Színház Woyzeck című előadása, Büchner azonos című drámájának szabad feldolgozása szerepelt a rendezvény programjában, amit egyébként mindhárom napon láthatott a kanizsai és a Kanizsára sereglett közönség.
JEL
A parkban álló régi Vigadóban kapott helyet a Jel Színház előadása. A meglehetősen rossz állapotban lévő épület (amelyet - ha pontosak az értesüléseim - az utóbbi időben raktárhelyiségnek használnak, pedig valóban sokkal többre érdemes...) hangulata nagyon jól összeillett az előadás alapmotívumával, a színpadon megjelenített világgal, s valószínűleg keresve sem találhattak volna megfelelőbb létesítményt, annak helyszínéül. A Jel Színház néhány korábban látott, méreteiben sokkal nagyobb, monumentálisabb előadása után talán kissé furcsa vagy szokatlan lehet a Woyzeck kamarajellege. S tulajdonképpen ez indokolta azt is, hogy három egymást követő napon is bemutassák, hogy a kevés férőhelyes, alkalmilag kialakított nézőtér alacsony befogadóképessége miatt ne maradjanak le az érdeklődők az előadásról.
A jazz fesztivál nyitóhangját tehát egy színházi produkció adta meg, amely gyakorlatilag az egész rendezvényen végighúzódott. Nem mondok semmi újat azzal - hiszen éppen nemrég írta le valaki -, hogy a Jel Színháznak nagyon komoly kanizsai és vajdasági kötődései vannak, nemcsak azért mert a társulat vezetője, Nagy József Kanizsáról került Párizsba, s rajta kívül Bicskei István, Döbrei Dénes és Varga Henrietta személyében még három vajdasági szereplője is van az előadásnak, hanem egyebek mellett azért is, mert ezek a kötődések már a közönséget fogadó élő színpadképben és a produkciójellegében is felismerhetőek. A vajdaságiakon kívül a francia Franck Micheletti, valamint a magyar Gemza Péter és Sárvári József lépett még színpadra az előadásban.
A Jel Színház korábbi produkcióitól a Woyzeck eltérést mutat abban is, hogy az olyan "nagyzenekari", élőben, az előadások szerves részévé avatott zenei kíséretek után, mint amilyet Szabados György és a MAKUZ, a Magyar Királyi Udvari Zenekar (ők egyébként a tavalyi fesztivál vendégei voltak), a Tickmayer Formatio vagy Lajkó Félix és zenekara adott elő, Rácz Aladár zenéje inkább épp a visszafogottságával, egyfajta szerény nyitottságával hívta fel magára a figyelmet, s ezáltal olyan hangulatot, olyan érzést tudott teremteni, mintha épp most indulna szétfeszíteni a falakat, s gyakorlatilag az előadás egészének dimenzióit is tovább szélesítette.
KERÁMIA
Pénteken, 13-án a fesztivál színházi alaphangjának megadása után egy képzőművészeti rendezvény előzte meg a koncertet. A mozi előcsarnokában megnyílt a zentai Kerámiatáborban készült munkákból összeállított kiállítás. Mezei Erzsébet és Bicskei Zoltán rövid megnyitója a Kerámiatábor munkájáról, illetve a gyermekek alkotásainak megítéléséről, jelentőségéről szólt. Mezei Erzsébet, a Kerámiatábor vezetője érdekességként említette, hogy az alapanyag, amivel ők Zentán dolgoznak, Kanizsáról származik, így most visszahozták megmutatni, hogy mivé formálták, mit tudtak létrehozni az "elszármazott" anyagból.
A fesztivál zenei része két kanizsai fiatal lány. Danijela Čongradac (fuvola) és Péter Katalin (zongora) fellépésével kezdődött. Ez utóbbi számomra annyival volt megnyerőbb, hogy egy meditatív hangvételű, a város hangulatát - s talán szellemiségét is - tükröző saját szerzeményét adta elő de Danijela Čongradaccal és produkciójával szembeni igazságtalanság volna, ha emiatt háttérbe szorulna. Bálint Zoltánnak, a fesztivál szervezőjének, az Ifjúsági Szövetkezet elnökének az ezt követő szűkszavú köszöntője után már valóban a zene következett: a Kurina Kvartett, az Aksin-Ritter duó és a Garay Kvartett lépett közönség elé.
FŐVÁROSOK TALÁLKOZÁSA
A szombati nap délelőtt 11-kor kezdődött (legalábbis "fesztivál szempontból), amikor a tavaly felavatott Sátai-házban ezúttal is Kovács Antal-kiállítás nyílt (akárcsak az első fesztivál alkalmával), a művész eddig ki nem állított alkotásaiból. A megnyitón a zentai Mezei Szilárd és a kanizsai Bicskei Zoltán zenélt, a művészetek találkozását pedig a Jel Színház néhány tagja tette teljesebbé, egy rövid performanceszal
A párizsi színház - teljes összetételben - még egyszer fellépett a kanizsai Vigadó jobb sorsra érdemes épületében, az idei fesztiválon utoljára. Kár, hogy a harmadik előadás kezdetét az árammal való gond tolta majd egy órával későbbre, viszont említésre méltó, hogy ahogy múltak a napok, úgy lett egyre több és több nézője a Jel Színháznak, úgyhogy a szombati érdeklődők már alig fértek be.
Este valamivel nyolc óra után pedig ismét találkozhatott egymással Belgrád és Budapest a moziteremben, legalábbis (jazz) zenei értelemben. Jó ötlet a két szomszédos főváros találkozóját évről évre megszervezni, több okból is. Először is Kanizsa nemcsak földrajzi értelemben van a két város közötti távolság közepén, hanem nyilvánvalóan szellemi és művészi értelemben sem közömbös sem Belgrád, sem Budapest iránt. Ezen az évről évre megismétlődő találkozókon (ha egyáltalán lesz még ilyen, ez egyelőre valószínűleg a jövő titka), pedig nemcsak a közönség ismerheti meg mindkét város (ország) jazzéletét, hanem ők maguk is egymást. Nos, az idén Belgrádot a jugoszláv jazz-zene veteránjai, ahogy mondani szokás "élő legendái", Bora Roković zongorista és Rade Milivojević Nafta dobos képviselték, akik mellett a csellón játszó rutinos (és kopaszodó) Branko Marković szinte kisfiúnak tűnt. Ők alkották a Bora Roković triót, akik a klasszikus jazz jól ismert műfaját művelik. mesteri szinten. Hozzájuk csatlakozott később két, a jugoszláv jazzkedvelők számára szintén aligha ismeretlen zenész is, Eduard Sađil tenorszaxofonon és Stjepko Gut trombitán, és még valaki, aki ezt az idei Belgrád-Budapest találkozót mindenféle értelemben színesebbé tette.
Debbie Cameron színesbőrű jazzénekesnő az őt konferáló Stjepko Gut szerint épp szombaton ünnepelte születésnapját (Debbie későbbi vallomása szerint a 38-adikat), ennek ellenére Koppenhágából Belgrádba repült, onnan pedig Kanizsára utazott, hogy felléphessen az idei fesztiválon. Jól tette, hisz errefelé igencsak ritkán van alkalmunk a jazz őshazájából származó énekesnőket hallgatnunk, látnunk. Debbie erőteljes előadó, jó hangú énekes, aki szinte azonnal kapcsolatot tud teremteni a közönséggel és össze tud dolgozni olyan zenészekkel is, akikkel talán életében először van együtt a színpadon, Pege Aladár. A jazzértők számára valószínűleg ez a név mond a legtöbbet a Leaders Kvartettről, amely az idén Budapestet képviselte, Természetesen, a négytagú zenekar többi tagja (Kőszegi Imre dobok, Lakatos Dezső altszaxofon és Babos Gyula gitár) sem maradt el technikai tudásban, vagy bármi másban az "öreg" mögött, amit épp elég meggyőzően be is bizonyítottak fellépésük során. Persze, a közönség már csak olyan, hogy mindig a nagybőgő szólóját tapsolja meg a legjobban, de amit maga a Kvartett bemutatott az est hátralevő részében, az folyamatos mestermunka volt. A klasszikus jazz kissé modernebb válfaja, tarkítva jó szólókkal és jó összjátékokkal, egészen éjjel fél 12-ig. Az idei fesztivál hivatalos és nem hivatalos befejezése is (akárcsak tavaly), ezúttal is a Stendhal Pizzériában volt, az éjféltől kezdődő, szokásos és hagyományos jam-sessionnel.
KONCEPCIÓ
Végül, csak egy rövid összegzés: ez a fesztivál tavaly kezdődött, idén pedig folytatódott. Ez, hogy valami, ami pénzbe kerül és ráadásul jó is, itt és most folytatódni tud, már önmagában felér egy kisebbfajta csodával. Az idei fesztivál javára és előnyére írandó még, hogy "koncepciós megtisztuláson" ment keresztül, jól emlékezhetünk ugyanis még rá, hogy tavaly volt igazi népdal és igazi komolyzene is, ami - valljuk be - jó, de nem jazz. Nos, az idei fesztivál valóban jazzfesztivál volt, viszont ez a koncepciószűkítés ezúttal talán túl szigorúra sikeredett. Arról van szó, hogy az idei fellépők azért szinte kivétel nélkül azt a műfajt művelték, amit a leginkább talán úgy határozhatnánk meg: klasszikus jazz. Amivel persze nincs is semmi gond, de a jazz talán a legcsapongóbb zenei ág valamennyi közül, rengeteg műfaj és áramlat belefér. Elkelt volna itt egy Dresch-típusú és kaliberű zenész is, hogy lássuk, van modern jazz is. Majd jövőre. Reméljük.
Magyar Szó, 1996. IX. 17.