Múlt heti számunkban már kimerítően foglalkoztunk a szeptember 14-e és 17-e között Kanizsán megrendezett Jazz, improvizatív zene... című fesztivállal. Akkor főleg az élményeinkről, a benyomásainkról számoltunk be (többen is), megpróbáltunk egyfajta áttekintést, keresztmetszetet adni / készíteni a rendezvényről. Még valamivel azonban adósak maradtunk: a fellépő zenészek, vendégművészek és művészvendégek, a fesztivál meghatározó egyéniségeinek a meglátásai, benyomásai most következnek.
Szabados György
A MAKUZ, a Magyar Királyi Udvari Zenekar vezetőjét, A zongoristát, A zenészt, A stb., stb. stb... valószínűleg (és talán remélhetőleg is) nem kell bemutatni olvasóinknak. Ő már nem először járt Kanizsán...
Zenei szempontból mennyire befolyásolja egy kisváros hangulata azt, hogy ott, tehát az adott helyszínen, az adott környezetben, esetünkben Kanizsán, mit hallhat a közönség?
- Kanizsán zenekari koncertet adunk, tehát kevésbé érdekes az, hogy én a zongorán mit fogok játszani. Az csak bizonyos kompozícióknak a része. Ezek a kompozíciók persze úgy vannak felépítve hogy már a szemléletük is az improvizativitásból ered és ami írott anyag van bennük, az is inkább abból fakadó képződmény és nem pedig fordítva. Tehát nem a komponált anyag között vannak improvizációk, itt fordított a sorrend és az alapállás. Egyszerűbb lesz, ha mondok egy konkrét példát: a frankfurti operában egyszer szólókoncertet adtam ahol én tudtam, hogy most Majna-Frankfurtban Európa egyik legközpontibb városában, egyik leghíresebb kulturális épületének egy illusztris termében játszom, ahol - német szakkifejezéssel élve - nagyon tüchtig módon kell játszanom.
A kisvárosi miliő az más, az mindig sokkal lazább, ott mindig jelen van az otthonosság légköre, a kisközösség légköre, az a különös dolog, ami a régi értelemben vett falvakban még inkább megvolt. Az, hogy mindenki a maga jellemét, életét, jelenségét élhette. Mindenki tudta, hogy ő olyan, és azt mindenki el is fogadta. Hatalmas tévedés, hogy a modern kor városai toleráns helyek. Nem, mindig is a falvak vagy a kisvárosok voltak a toleráns helyek, mert ott az embereket elfogadták olyanoknak, amilyenek. Az egyik az a falu bolondja volt, a másikról tudtuk, hogy ő a Hazudós Jóska, a harmadik az ilyen, a negyedik meg olyan, megnevezték, de elfogadták olyannak amilyen. Nem is lehetett ő más, mert ő olyan volt, ugye. Itt ebben a szituációban ez benne van. Itt gyakorlatilag - a szónak a legnemesebb értelmében - mindent nyugodtan csinálhatunk, itt mindent szabad. Nincs az az elvárás, és nem olyan merev az az elvárás, mint amilyen, mondjuk, egy kulturális központban - a mai értelemben vett kulturális központban. Ez egy nagyon érdekes dolog, ugyanis van itt egy kettősség: vannak ma a kor divatja szerinti kulturális központok és azoknak a stíluskövetelményei, és van egy másik központiság - hogy így mondjam, rossz magyarsággal, de hát valahogy meg kellett alkotni ezt a rossz szakkifejezést -, egy televény oldala a dolognak, ahol születik minden új erő és minden új kifinomultság. A kisvárosi, falusi televényközeli létben ott van meg ennek a légköre, ott van meg ennek a belső szabadsága, ott van meg ennek a nyíltsága, amiből kétségtelenül hiányzik az, hogy a dolog nincsen tökéletesen stílussá suvickolva, hanem van egy kicsit valamiféle naturális jellege.
Kérem szépen, ma ezt vállalni kell. Sőt: kötelező ez az út. Mert ha valaha értelme volt annak a régi, felvilágosodáskori, rousseauista gondolatnak, hogy vissza a természethez, akkor ma ennek még sokkal nagyobb és mélyebb, jelentőségteljesebb az értelme. De nem abból a szempontból pusztán - bár abból is -, hogy szó szerint vissza a természethez, kivonulni és ott lenni, ott élni... Hanem benne a gondolkodásunkban és a tudatunkban kell a természetes gondolkodást és az abból fakadó kultuszt újra felépíteni. És erre valók ezek a kis helyek.
Mégis, hadd boncolgassuk még egy kicsit ezt a témát: mennyiben különbözik az, amit most Kanizsán hallunk Öntől / Önöktől, mint amit, mondjuk, Újvidéken, a Jazz Napokon játszana ugyanakkor?
- Ez nagyon könnyen ki fog derülni: szó volt itt ma már arról, hogy esetleg Újvidéken, novemberben vagy december elején a zenekar föllép, úgyhogy akkor majd össze lehet hasonlítani, ha létrejön ez a hangverseny.
Én inkább azokra a dolgokra gondoltam, amelyek direkt vagy indirekt módon, de mégis befolyásolják az improvizativitást...
- Mint mondtam, itt sokkal oldottabban történik minden, mint, mondjuk, az Újvidéki Színház színpadán. Itt is az egyik oldalon van a pódium és a másik oldalon ül a közönség, és ez egy mesterséges elválasztottság, de ennek ellenére mégis valahogy azt érzi az ember, hogy el vagyunk vegyülve egymás között. Ahogy a város felé közeledünk - mondjuk Újvidék, ahol már többször is koncerteztünk, és - ott egyre inkább megvannak azok a helyek, azok a pódiumok, a Szerb Nemzeti Színház, a magyar színház, az M-Stúdió és így tovább, ahol a magas kultúra vonatkozásában vett igényességgel játszott az ember mindig is. Ez óhatatlanul rányomja a bélyegét a zenére. Tehát egy erősebben stilizált változatát kapjuk mindannak, ami itt egy ilyen lazább formában nyilvánul meg.
Egyébként nyelvezetében, ornamentikájában, stílusjegyei tekintetében lényeges különbség nem lehet, hiszen ugyanazok a muzsikusok ugyanazt a zenei alapanyagot játsszák most is és máskor is. Otthon, Budapesten - egy olyan világ jegyében is - jól begyakorolva és a próbák során az improvizativitás vonatkozásában is a világ szempontjából behatárolva, vagy azonosítva, ami nem fog változni, mondjuk, az újvidéki előadás során sem. Ami változhat, az csak az, hogy más közegbe ágyazódik az ember egy ilyen kisvárosban. Már ahogy a napunk is eltelt itt a koncert előtt: például nem kirakatokat néztünk, hiszen nincsenek is olyan látványos kirakatok, hanem a Tisza-parton voltunk, ahol olyan csodálatos volt az idő és olyan jónak tűnt a Tisza, hogy én kaptam magam és alsónadrágban megfürödtem. Meg kellett fürdeni ugye... Ez merőben más, mint flangálni a flaszteron a szabadidőnkben, amíg el nem jő a koncert pillanata. Az egy más dolog, az egy városias szituáció.
Ez egy nagyon érdekes dolog, mert tulajdonképpen minden zenében tetten lehet érni azt, hogy milyen közegből született. Mert ha a jazz példáját vesszük, a tengeren túli zene - vegyük New Yorkot - hallhatóan a nagyvárosi utcákon járó, slattyogó négernek a belső tempója, és az a világ, amit ő kivetít. Szemben ez más kortársaikkal, akik abszolút erős belső érzelmi és filozofikus, szemlélődő életet éltek és végül az indiai filozófiánál kötöttek ki, a nagy darabjaik, a nagy korszakaik pedig teljesen az indiai rágák hatása alatt épültek és lettek olyanná; s akik aztán az igazi nagy dolgokat megvalósították.
De a klasszikus zenében is megvan ez. Haydn zenéje Nyugat-Magyarország és Ausztria határvidéke, a Fertő-tó környékének környezete... Aki járt arra, tudhatja, az az aranyos, mosolygós táj, amiben mégis van valami egyetemes harmónia és kiegyenlítettség... Nem véletlen, hogy ő volt a klasszicista stílusnak a XVIII. században a létrehozója, szemben egy Mozarttal, aki azért mégiscsak a császári udvar környezetében élt és annak a kifinomult etikettvilága rendkívüli hatással volt rá, és így ez rokokóizálta a zenéjét - ugyanolyan klasszikus arányok között. Sokkal könnyebbé, könnyedebbé és kifinomultabbá tette az egésznek a megfogalmazottságát. Vagy Debussy is egy nagyon jó példa: franciaként hosszú ideig a wagneri hatások alatt élt, egy óvatlan pillanatban azonban hagyott csapot-papot és elkezdett a Távol-Kelet zenéjével foglalkozni. És utána az életét javarészt folyó- és tengerpartokon, a természet közegében élte le és akkor írta meg azokat a csodálatos természetfestő zenéit, amelyek persze természetesen abszolút nem külsőségesek, hanem tökéletesen a szélnek vagy a hullámzásnak a belső lényegéről szólnak. Ilyen szoros kapcsolatok vannak. Itt a végkimerülésig sorolhatnánk: a skandináv Sibelius vagy Grieg zenéjében is ott van az a különös világ. Az észak-európai világ borongóssága és fátyolossága is. Ez mindig így volt.
Így van a mediterrán népeknél is. Olyannyira, hogy ha az ember meghallgatja, mondjuk, a szerb népzenét, főleg a hangszeres népzenét és a franciaországi Mediterráneumnak a még megmaradt népi alapú zenéjét (azért tudom, mert van egy kedves barátom, aki provance-i származású, ő ott ma is, népzenészként él és dolgozik), csodálatos, hogy alapjaiban mennyire hasonló mindaz a szövet, ami átüt. Bár mindegyik külön jellegzetesség, mégis, a mélyben mindegyiken ugyanaz üt át, nem is szólva akkor még a görög népzenéről, amely aztán végképp ide tartozik.
Az improvizativitás nemcsak azt jelenti, hogy egy-egy egyén, egy-egy muzsikus a saját személyiségét mástól megkülönböztetetten szólaltatja meg és még ráadásul a hangulatait is követi, ahogy az változik, a zenéje, és főleg az improvizatív zenéje, de ez jelen van az egészben is. Tehát abban is, amiről ő - függetlenül attól, hogy most milyen hangulatban van - zenél és hogy milyen az alaphangütése annak a zenének, annak az improvizativitásnak, ami belőle fakad. Mint ahogyan az életünk is, hiszen az improvizativitás a részletek tekintetében sem más, mint hogy az élet is az improvizáció jegyében zajlik. Aki nem tud improvizálni, az nem tud élni. Ez ilyen egyszerű. Visszatalálni ezekhez a dolgokhoz, ez egy korparancs, mert - én azt szoktam mondani otthon, hogy - nekünk magyaroknak, mivel most már nagyon jól tudunk halni, már élni is meg kellene tanulnunk. Akkor ez a gyakorlat, az improvizatív zene és az improvizatív szemlélet talán mindenkit segíthet abban, hogy így találjunk rá újra a fényeinkre, amelyek éltetnek minket.
Napló, 1995. X. 4.