(naplótöredékek)
1999. május 25.
A május kíméletlenül beváltja a hozzá fűzött reményeket. A pünkösdi rózsa illatú szerelem életet fakaszt és megöl. Elpusztít, hogy teremthessen. Ez a szerelem.
Újra itt vagyok. Tologatom, ide-oda rakosgatom a jeleket, próbálom megfejteni, felfejteni a titkot. Ha felfejtem, eltűnik, ha békén hagyom, marad az, ami: Titok. Paradoxon. Egyikből a másikba.
Folyómeder és hömpölygő vízáradat. Az idő múltával egyre mélyül, egyre szélesedik, mígnem elönti a világot. A teremtés visszatér önmagába.
A teremtéstörténet onániája. Melynek nincs vége, melyben (a) minden kielégítetlen marad. Nem túl jó lelkes, értelmes állatnak lenni. Ez idő tájt hajlok a feltételezés elfogadására, mely szerint az ember olyan állat, aki ezt tudomásul veszi és kimondja. A Paradicsom itt van a Földön és a Pokol is itt van. Az állatok ott - a Paradicsomban-, mi itt - a Pokolban -, időtlen idők óta próbáljuk megrágni és lenyelni az almát, de nem megy. Minden újabb harapás nyomán az alma egyre csak növekszik, mi pedig nem bírunk betelni vele. Logikus intellektusunkat hatalmasra hizlaltuk, s már alig bírunk mozdulni a súlya alatt, s már szinte teljesen eltakarja előlünk a külvilágot.
Egy cseppnyi tisztelet sincs bennem. Még önmagam iránt sem. A legelemibb követelményeknek sem vagyok képes eleget tenni. Legalább önmagam számára legyek érthető. Káosz, ahol minden egy. Végül is bármelyik szó megfeleltethető akár önnön ellentétpárjának is egy adott logikai rendszeren belül. Van-e értelme annak a létezésnek, amelyben bármi felcserélhető, ahol az értelem minden dologban egyszerre igen és nem? Milyen renden alapszik az a rendszer, amely megteremti és fölszámolja önmagát, amely bomlasztva köt meg és összekapcsolva szed ízekre?
Azt hiszem, a halál valami elviselhetetlenül gyönyörű érzés. Ezért is halunk bele. Ha valahol, hát a halálban valósulhat meg a teljes szabadság. Nem csupán beletörődni vagy tiltakozni, hanem átadni kell magunkat. A maradéktalan önátadásban szabadulhat meg a szellem.
Mi az, aminek átadja magát, s mitől kell megszabadulnia?
1999. május 26.
A szerelem által személyemben vagyok érintve (a személyiség egyediségünk érdekeltsége). A szeretet által bennem és rajtam keresztül az egész emberiség.
Szerelmünk tárgyában koncentrálódik minden, ami vagyunk, s ami nem vagyunk.
1999. június 21.
Próbálok rálelni a legmegfelelőbb hangra, amelyen megszólalhatok, s igyekszem megtalálni a legmegfelelőbb szavakat, amelyekből összeállhat a "jelenlegi én" makulátlan tisztaságú tükre. Írásmeditáció. Egészen kevés szóval minél többet mondani. Eljutni oda, ahol az üres papírlap és a pillantás kereszttüzében felizzik a mindenség.
Intellektuális értelemben annyi vagyok, amennyit önmagamból - nyelvben - megfogalmazok. Néha ez nem elégít ki. Többnyire nem elégít ki. Egyetlen tárgyra összpontosítva határtalanná kiterjedni s mindent magamba fogadni. Megtalálni az összekötő kapcsot akár egy porszemben is, melynek segítségével fölgöngyölíthetem az időt.
1999. augusztus 1.
Valamit. Midőn az álmok duzzadt perselyéből, s nincs tovább. Nő. Növekvő erő. Féktelen és feltartóztathatatlan. B. A. C. H. A világ őshangja, legyen az egy szanszkrit mantra vagy Bach egy orgonába bújtatott dallama.
A túlvilágot látni. A poklokat megjárni. A mennyország a gyermeké. És a félkegyelmű? A kegyelem fele - isteni szűkkeblűség.
Talán csak az anyaggá lett energia törvényszerűsége. Azon túl semmi sincs. Tán még a semmi sem. Sem ez, sem az. Neti-neti. A lehetőségeket elveti. Túlcsordulva meghalni. Így szeretném: miközben fogod a kezem, kérges, megkeményedett bükkfaágat, elhaló sóhajok, fulladozó hörgés, fátyolos elrebbenő tekintet, tudod, nagyon szeretlek, te tudtad ezt, s elhallgattad, lázálmokba gyúrtad a fájdalmad, sóval meghintetted, ez oldja majd fel az életet.
Ha az Úr tálcán kínálja fel magát, ugyan velünk mi lesz? Követnünk kell őt nekünk, kik végtagjai, rongyos gúnyája, elkoptatott, poros saruja vagyunk. Rajtunk, bennünk s általunk kapaszkodik újra fönséges mennybeli honába, hol féltő gondoskodással körbevonja őt asszonya, Szófíája, ki nem más, mint az idő örökkévalósága.
Ez vagy nekem, pihegő keblű madárleány, mező karcsún hajladozó virága, kinek illata örök álmot hint reám, melyben nincs mozgás, nincs értelem, kezdet és vég, sem cél, csak a halál, kinek jegyese vagy, hűtlen szeretője.
Légy parázna, ne féld őt, a rettenetest, gyalázzuk meg nászágyát, vérben, verejtékben megmártózva gyötrelmeim magja benned majd megfogan, hiszem, hogy isten lesz ő, ki méhed tengerében kacagva csobban, s ha majdan életem ellobban, megvakított Ödipuszként anyjával hál, hogy újrateremtse azt, aki őt magát s a világmindenséget kezdettől fogva örökké nemzette.
1999. augusztus 17.
Bámulok a papírra. A sorok közti csöndbe. Leírnám, hogy "görbe tükörbe". Leírtam. Mit akarok? A nem akarást. Föltűnt, hogy újabban milyen kecsesen, mintegy nőiesen kanyarítom a k betű hurkát. Ez személyiségbeli változást sejtet. Fura dolog, körülményeskedve, szinte udvariaskodva invitálom saját magamat beszélgetésre. Másképp nem megy. Ki kell mondani azt, amit szeretnék, megismerni. Különben lent marad a mélyben. Megformálatlanul. A szavak az érzések formái, az érzések pedig a szavak tartalmai. Az emberi önkény kialakított egy sajátos fogalmi rendszert, amelyben megpróbált megfeleltetni egymással bizonyos érzéseket és szavakat. Ám nem biztos, hogy a szavaink pontosan kifejezik érzelmeinket.
Ami általános, az szó.
Ami személyes, egyedi, az érzelem.
Az egyszeri, egyedien személyes, általánosan örök érvényű formákban nyilatkozik meg.
1999. szeptember 10.
A helyzet, mondhatni, a szokásos. Majd szétfeszít valami, amiről még azt sem állíthatom biztosan, hogy valóban létezik. Valóban. Létezni. Átmeneti jelenvalóság. Szerelmes levelek Istennek. Nyugat kereszténységének táptalajában felnőve nem írhatok Visnut, Brahmát, Isvarát, Buddhát vagy Allahot. Egy Istenem, egy életem. Be kell látnom, hogy nincs használhatóbb életrecept, megvalósítási technika annál, amelyik a valóság közvetlen, intenzív megtapasztalását hirdeti; ez az eggyé válás és azonosulás, egymásban történő feltétlen elegyedés a létezés különféle síkjain megjelenő részvalóságokkal, a dolgok bármelyikével. Szenvedélyes szerelmi ölelésben folyamatosan egyesülni és feloldódni a legapróbb ellenállás nélkül, mert akaratunkon kívül úgyis ez történik velünk. De ha az ember a dolgok természetét felismeri, legalább könnyít helyzetén azáltal, hogy tudatosan választja az elkerülhetetlent. Fölismerni, hogy a mindenség alaptermészete, az őt mozgató örök világrend a szeretet, mely alatt azt kell érteni, hogy minden mindennel összefügg és kapcsolódik, s ez a mindent összetartó erő akarva-akaratlanul bennünket - teremtményeket, illetve létezőket - elválaszthatatlanul összeköt, s eme természeti törvényszerűség emberi magatartássá - tudatossá - tételét nevezzük szeretetnek. Ami alatt nem holmiféle álmoralista, kötelező érvényű érzelmességet értünk, hanem annak belátását és teljes fölvállalását, hogy mi mindannyian, kik e mindenség részét képezzük, ugyanannak az egy, örök és múlhatatlan igazságnak sokszínű kifejeződései vagyunk.
1999. szeptember 28.
Elfogadni. Nem kérdezni és nem nem kérdezni. Sem semmi, sem valami. LÉTezni.
Önátadás. Föloldódás. Örök, állandó körforgás. Mint átmeneti, mint megnyilvánulás, úgy mozgás, tehát körforgás. Mint egész, múlhatatlan s végtelen: örök. Olyan valami, amely időnként valaki, s aki mint valaki önmagát adottságként ismeri fel. Azon túl, vagy azt megelőzően - mivelhogy nincs előtte, sem utána, nincs ez, sem az -egyedül az Önmaga van. Önmagaság, mint vanság. Mint észlelet, úgy érzékelhető átmenetiség valami előzőhöz, majd őt követőhöz képest, mint teljesség, még annyi sem, hogy vanság. Olyasmi-féleség, amiről nem állítható semmi sem. Ennél többet lehetetlen róla mondani.
1999. október 4.
Talán a levélforma. Amelyben önmagamnak írok. Bensőségesen, mégis felfedőn kifejtett. Én, mint Te. A legtürelmesebb beszélgetőtárs, aki mindig kész meghallgatni.
Ugye, milyen borzasztó, miután felismerted, hogy minden Egy, elmenekülni lehetetlenség, s ez a legőrjítőbb állapot az összes lehetséges közül. Aztán pedig milyen csodálatos, megindító érzés, amikor megtapasztalod a mindenség elválaszthatatlanul egységes voltát, hogy végső soron minden te vagy és fordítva, s ettől szíved csordultig megtelik hálával és szereteted végtelenségével végigsimítanád a legtávolabbi csillagokat is - mert mindenkor, mindenütt otthon vagy, s te magad vagy ez az otthon örökkön örökké.
1999. november 14.
Keresem a kegyeimet. Igyekszem a kedvemben járni. Szólongatom, körbeudvarolom önmagam. Ugyanakkor terhesnek érzem. Az érzet terhesnek érzi önmagaságát. A Tudat mint elkülönült magánterület - önmagaság - elsőbbsége és kizárólagossága.
Monumentális színmű, amelyben az Egy azt játssza, hogy (ő) sok. Melyben alakítása többnyire annyira hiteles, hogy időnként önmaga egyedülvalóságáról megfeledkezve önfeledt emlékezetkiesésének révületében szerepeiben önmagát nem ismeri fel. A darab címe rendkívül találó és sokatmondó: Brahma baja Maya.
1999. november 19.
Jó embernek lenni. Bármilyen minőségben. Látni, hallani, érezni. Örülni, fájni, felemeltetni s letaszíttatni. Tudni. Tudni, akár a Nem-Tudást is. Emberségem sajátosságainál fogva önmagaságom adottságát az ismeret folytonos-folyamában fölismerni.
Kibámulni a hóesésbe, azt fehérnek látni, pelyhesnek, sűrűnek, könynyűnek, mindent-betakarónak: szépnek.
Akkor is, amikor a Skorpió fullánkját fenyegetően fölkanyarítva lassan beúszik a végtelen kékségbe, s rátelepszik a Napra, előrejelezvén a Halál dermesztő közeledtét. A Halál ideje az utolsó falevelek lehulltával becsordul. Tél van. Leülepszik a fülledt tenyészet, és helyét kitölti a sziporkázó, csillámló, földöntúli ragyogás. Sehol egy hang, egy rezdülés, minden elnémul az elmúlás csöndjének súlya alatt.
A rügyfakasztó anyaöl most terméketlen sírgödör. Magatehetetlenül fogadja be zúzmarás méhébe, s vonja magához halott gyermekeit a Természet. Összezsugorodik, eltűnik minden. Egyedül az Ember marad, magára hagyatva, mint parányi, alig észrevehető pontocska a határtalan űrben. Mezítelenül, dideregve a Mindenség roppant színe előtt.
Az egyetlen, ami megmarad, az: Aki. A vagyok, aki vagyok soha el nem halkuló hangjainak dobbanása a csontra feszülő bőr mögött. Az egyedüli ritmus, amely múlhatatlan. A megnyilvánulás első mozzanata a hang, a ritmus, amelyben a meg nem nyilvánult lét kiárad. Benne a látás, a hallás, a szín, a zene, az öröm, a fájdalom, a só, a cukor, a köröm, a haj, a csont és bőr, a szemek, a nyelv, a nyál, a vér, a szív... az ember. Benne a megnyilatkozás, amely Semmiből Mindenné törpül. A Nem-lét körkörös zsugorodása. Ahol a végtelen érzetekké s szavakká, mozdulatokká és tettekké szőkül. A végtelenség szétaprózódása, ahol a tér hely, s az örökkévalóság idő. Az áttetsző színtelenségnek és a sóváran feszülő teremtés visszafojtott robajának összeütközéséből pattan ki, itt születik a születés, a Van. A meg nem nyilatkozott mint végtelen, a végtelen mint tér, a tér mint hely, az örökkévalóság mint idő, s ezek együtt: az Állapot, amely Van. A Van, amely ember, az ember, Aki Van.
A lehetőségek összessége magában foglalja mindazt, ami lehet, s mindazt, ami nem. Az ember az a pont, ahonnan az egész világ kibillenthető. A közép. Ahol, akiben a dolgok megoszlanak, ilyenné vagy olyanná lesznek. Lentről felfelé s fentről alá.
Jó embernek lenni. Bármilyen minőségben. Bárhol és bármikor. Kaotikus rendezetlenségben rendet teremtő mozzanatnak. Megosztani a közömbös Természet semlegességét. Alanyra és tárgyra bomlani. Önfeledten játszani, ide-oda rakosgatni a mindenség építőkockáit, sorsot építeni és lebontani.
Az Egyedülvalóság, az Én mint Te.
1999. december 25.
Nem tudok másra gondolni, mint hogy ez az utolsó. Ami után nincs tovább. Megszűnik minden.
Meg kell térni előbb ahhoz, hogy megváltassunk. A megtérésben az ember fölemeltetik, és ekkor magával húzhatja az egész világot. Kérdésessé vált azonban, hogy akad-e manapság valaki, akiben él még a vágy a megtérésre. Mindenesetre az, aki fölismeri, hogy ez az egyetlen lehetséges megoldás, annak minden erejével azon kell munkálkodnia, hogy megtérésével a világot magával emelje, megváltsa.
Ma feltettem magamnak a következő kérdést: ha Isten tökéletes és Ő a Legfőbb Jó, miért tűri meg a rosszat? Talán azért, mert tökéletességéhez hozzátartozik a végtelen teljesség, amelynek pedig a teremtés világában pontosan a teljesség kedvéért tartalmaznia kell önmaga abszolút ellentétét, a rosszat is. És ahogy Istennek is el kell szenvednie a jót és a rosszat, az embernek szintúgy. Azáltal, hogy a valóság, illetve a mindenség mint elszenvedhető és élhető Lét "létezik", részesedik minden egyes létező jóban és rosszban.
Minden és Semmi: ugyanannak az Egynek két arca. A Semmi a meg nem nyilvánult léthez tartozik, melyben a dolgok olyanformán léteznek, hogy nincsenek. Míg a Mindenre ennek ellenkezője érvényes. A Semmiben a dolgok (vagy a Minden) - igaz, meg nem nyilvánultan - együtt vannak (illetve: együtt nincsenek) differenciálatlanul, megformálatlanul és mozdulatlanul. Egyszóval osztatlan egységben, bármiféle igény és irányultság nélkül, amelyek már a mozgó Minden világához tartoznak. A Mindenben a Semmi nyugalma és összefogott egyedülvalósága szétszóratik végtelen irányba, melynek folytán az összes töredék a nyugalmas egység emlékétől ösztönözve újra a középpont egységét, annak mozdulatlanságát és nyugalmát keresi. Azonban a szétszóratás következtében eltűnik a középpont mint valóságos hely és állapot, és csupán az emlékképe marad meg. Az emlékezés képessége az a hely, tér, illetve közeg, amelyben a Semmi és a Minden világának történései lezajlanak. Amelyben a dolgok érzékelhető, megélhető és elszenvedhető állapottá lesznek.
Kezdetben volt a Tudat. Az evangélium sorai így is olvashatók. 2000. január 1.
Felfoghatatlan, hogy még mindig áll a világ. Talán már véget ért úgy, hogy fel sem tűnt senkinek. Valami azért mégis megváltozott, valami mégis olyan különös, olyan furcsa. A csoda, a maga érthetetlenségével. Az, hogy egyáltalán van valami, s ez a valami mindezt még tudja is.
Lassan behegednek a sebek. Meghajlok egy magasabbrendű hatalom mindenhatósága előtt. Elfogadom akkor is, ha nem értem. Oda kell adnom önmagamat, mert én is csak úgy létezhetek, hogy ő nekem adta magát teljesen. Úgy érzem, ennyivel tartozom neki. Mert talán néha neki is szüksége van valakire.
Ha tudnám, hogyan szabadítsam fel magamat, hiszem, megszabadítanám az egész világot.
Döbbenetes! Isten a legmagányosabb lény a mindenségben!
Amint az ember ráeszmél isteni eredetére, a vele való egység valóságára, átérzi az elviselhetetlent. Isten. Ez a szó kísérlet annak megragadására, ami megragadhatatlan. Annak, ami egyszerre van és nincs.
2000. január 6.
A remekműveket minden valószínűség szerint az úgynevezett világfájdalom teszi oly kiemelkedővé és megismételhetetlenné. Amikor a töredékben tudatosul az Egész emléke, a tőle való elszakíthatatlanság és a neki való kiszolgáltatottság őrjítő ténye. Amikor a létező a rendelkezésére álló képességek esetlegessége és behatároltsága ellenére mégis önmagában hordozza az Egész teljességének elevenségét. Az erről való beszéd és az ez irányba megtett erőfeszítések kínjától - amint az ember az elviselhetetlennel, amely ráadásul kifejezhetetlen, birkózik - lesznek megindítóvá és fájdalmassá ezen alkotások.
Olyasmi ez, mintha valaki egy korsóba akarná kényszeríteni az óceán vizét. Vagy megszámlálhatatlanul sokszor, apránként tölti meg a korsót, s így soha nem teljesülhet a vágya egészen, vagy pedig a korsó szétreped és elmerül a mélyben. Valahogy így vagyunk az emberi értelemmel is. A teljességről csak átmeneti, töredékes ismereteket szerezhetünk, mindig elménk alakjának és űrtartalmának megfelelően. Ahhoz, hogy "teljes" képet kapjunk róla, már nem elég a töredékes részesedés, az egy adott ismeretanyaghoz történő hasonulás: le kell bontani az értelem gátjait - amelyek mindig csupán egy meghatározott irányba, illetve mederbe szűkítik a teljességet - ahhoz, hogy vele azonosulhassunk.
Az értelem, a gátak megszűntével történhet csak meg az abszolút eggyé válás, s ennek bekövetkeztével az értelmi meghatározottságok, minősítések és alakváltoztatások funkciója is megszűnik. Ennek az állapotnak a közelségében - mikor is az értelem kezdi belátni önnön hasznavehetetlenségét - érzi úgy az ember, hogy összeroppan annak a valaminek a súlya alatt, amiről egyre kevesebbet lehet mondani, s amellyel szemben csupán egyet tehet: a fölöslegessé vált korsót (értelmet) maga mögött hagyva beleveti magát az Ismeretlenbe, amely ekkortól már - az értelem hiányában - örökre ismeretlen marad.