Az improvizáció és a kompozíció, a rögtönzés és a mű látszólagos ellentétpárok a zenében, valójában elválaszthatatlanok egymástól. A rögtönzés formát, szellemi alakzatot keres, a szabadság élteti. A rendezett zene, a kompozíció viszont váz marad csupán, ha nem ad teret a lélek, az érzés szárnyalásának, a pillanatnak, amely megtölti a gyakorta remekbe sikerült vázat. A kompozíció hatóereje éppen abban van, hogy alkalmat ad a zenében az emberi tartás megnyilatkozásának, de mert végső soron a pillanat által is determinált, a végeredmény mégsem lesz ugyanolyan, és soha nem lesz azonos a vázlat, a kompozíciót létrehozó alkotói indulattal.
Az improvizáció tehát mű: forma; a mű spontaneitás, amely természetes jelenség kíván lenni, ez viszont éppen az improvizációra jellemző. Az improvizáció a korlátlan lehetőség öröme, a teremtés ősi gesztusa, ezzel szemben a kompozíció egy állandósult szerkezet, kimerevített és végsőkig csiszolt pillanatok sora, az idő és az alkotó emlékműve, amely akkor él, ha mindig új látogatója akad, ha mindig új szellemáldozat élteti. Az ész hatalma a szenvedély felett, ahol mindig az ész, a szerkesztés, a konstrukció a domináns az érzés formát bűvölő szabad indulatával szemben, ahol viszont minden ezen az eredendő felszabadultságon múlik.
A szélsőségek végső soron egymást gazdagítják. Korok függvénye, mikor melyikre van nagyobb szükség vagy igény. Az improvizáció mindig akkor bukkan elő a feledésből (gondoljunk arra, mennyire óvták ettől Bartókot tanárai), amikor a lélek türelmetlen, gátolják a zárt formák: amikor a kompozíció nem nyújt esztétikai élményt, akkor a szabad, látszólag kötetlen művészi megnyilatkozás felé fordul.
Ez gyakran éppen a korábbi formák szétrombolását eredményezi, és ezúttal az újak reflexpróbája, öröm-izlése, létrejön a válasz, amely idők egymásutánját viszi előre. E drámában minden elképzelhető, csak az egyhangúság nem, mert a megiramodott életet kell az érzékeknek utolérniük. Muzsikus-alkat kérdése persze az egész, no meg a feszültségé, mellyel az alkotói tudatosság az ösztön befogadására képes. Ám azok, akik a kizárólagosság igényével pálcát törnek egyik vagy másik felett, talán nem is tudják a kettő paradoxonját: a mű, ez a szellemkép, az örökkévalóság jegyében hogyan teszi építőkövévé, tárgyává, objektumává az általa megjelenített világot, az improvizáció pedig - amennyiben nem stílust utánzó, hanem eredeti - rögvest elvirágzik az élet megélt igézetében (és ez tragikus, mert mindig ez ad kellő hitelt, tág hátteret a műnek. Valójában mindkettő a hiány szent és barbár foltozó vargája", ezért önhitt és elégedetlen, aki úgy véli, hogy érti és bevarrja a hiányt, amely az egyetlen örök mindenben, s ami mozgatja, vonzza, vezérli az egészet.
Az ember ezt a hiányt legtöbbször többletként, gyönyörű adományként fogja fel. Az európai racionalizmus egész története - Platóntól napjainkig - így vélekedik. A többlet voltaképpen csak a hiány átérzésének mértékében és jellegében érhető tetten, hiszen ahogy a korok során növekedett a munkamegosztás, ahogyan a természeti ember határozottabban törekedett a társadalmi lét megteremtésére, művileg szabályozott emberré vált, közben megváltozott a hiányhoz és a szükségességhez való viszonya is. Tehát praktikusabban gondolkodunk, és racionalistább lett a zeneművészet is.
Így tűntek el a legújabb kori európai műzenéből és a hétköznapokból azok a nyilvánvaló nagyszerű alakzatok, amelyek minden mozgás időbeni alapformái voltak (és lesznek), mert emberi léptékűek. Így fodrozódtak fel azok az egyszerű - de korszerű - mozdulatok, motívumok, dallamok, melyek az évezredek során közösségi, művészi és zenei szerepet töltöttek be. Helyüket mind bonyolultabb, mesterkéltebb, jobbára zenén kívüli - tehát szubantropomorf - képletek foglalták el, melyek mechanisztikusabbak és szerkesztettebbek. Mintha a teljesség megszólalása a részletek gyűjteménye révén volna lehetséges, mintha annál magasabb rendű volna az alkotás, minél hatalmasabbra tömött mindenfélével a zsákja. Az új kor egyelőre a kacatok végtelen sorát kínálja.
Az ókori Kína életében egykor oly fontos volt a zene, hogy - improvizatív volta ellenére -a hivatalosan megállapított kínai pentaton rendszertől való minimális (egyetlen hang!) eltérését is fővesztéssel büntettek, mert megítélésük szerint a változtatás veszélyeztette az állam biztonságát. De a zeneművészetet a közelmúltban még itt, Európában is, az igazság legtisztább megnyilatkozásának tartották. A zene egyedülálló szerepét nem kell bizonyítani. Ma már nem ilyen mélyen igazmondó művészet, ezért senkinek a feje sem hullik le miatta.
Az improvizáció viszont éppen a letűnt, vagy még le nem tisztult alapformákhoz kötődik, az emberi jelenség természetes, önféltő és közösségtartó törvényeit követi és keresi, ha kell -kellő optimizmussal -, istenképbe metszi vagy démonszájba adja a vágyat. Ha másként nem, óvott hangdokumentumok segítségével.
Idő- és térzavarban lehet-e ennél alkalmazkodóbb?