Mi a dzsessz? - kérdezem Révészt amikor a Kanizsai fürdő parkján átvágunk. Már ez is blaszfémia, ott, ahol senki sem kérdez, egy dzsessz-szemlén, amelyen hallgatni arany. Révésznek persze kész válaszai vannak. Automatizmus ez, mások már fején találták a szöget. Igaz is: "...nincs értelme annak, ha embernek üres kínjai vannak". Ha jól emlékszem, Mingus-idézettel válaszol, amelynek a lényege az, hogy az a valami, amiért élni és meghalni is EGYEDÜL érdemes. Egyébként meg jazz és nem dzsessz, hallják lelki füleim Fufut, aki a meghonosodott szót nem is volt hajlandó kiejtés szerint leírni a helyesírási szabályzat megváltozása óta.
A kanizsai jazz (és nem dzsessz)-találkozó is immár megváltoztathatatlan. Nem hiába jár ki a Nagyfához, zenél, imádkozik érte, meg a helyszínen valaha állott erdőért (a fától látja az erdőt), mintha valamiben azonos is lenne vele. Mintha a maga ideje is ősi lenne, de lehet hogy Kanizsa-korú, avíttabb, mint a történet maga: kezdettől való, vagy "előtte is volt". Ahogyan az emberek is, akik itt járnak-kelnek. Meghajlik a hátuk, nehézkesen mozognak, s mintha maguk is a bokros része volnának, átmenet nélkül tűnnek fel egyszerre, amint belőle kilépnek. Ha valaki a zenét nem is értené, meglátja az arcokon itt valami különleges esemény zajlik. Viaszosan ragyogók, időtlenül simák vagy ráncosak, kuszált hajúak, csapzott-szakállasak. Az arcokon is olvasható: valamiért élnek, valamiért mindhalálig...
Mindemellett 1997. szeptember 10. és 13. között a legteljesebb élvezet a fülé volt. Magyar, lengyel és német jazz, népzene és gregorián volt hallható, s a rögtönző zene mellett élő zenére rögtönző színházművészek, a nemzetközi JEL társulat tagjai - nyárutós vendégei Kanizsának- léptek közönség elé. De hadd adózzunk még egy-két mondattal a hal(l)hatatlannak. A fesztiválra jelent meg a rendezvény műsorfüzetét is tartalmazó Dobó Tihamér emlékkönyv. Benne a közös előszót író b.z. a következőképp fogalmaz: "..idén jobbára a csönd - az összes hang magját őrző csönd - lesz fesztiválunk centruma". Merész vállalás, de mert az invokáció azé az emberé, aki a főszervező is, inkább az elkötelezettségről vall. A szervező is lehet poéta, thaumaturg, afféle vidéki vándor csodatevő. Minden jóra fordul, s a parti növényzettel benőtt kisváros ezt az évet is megnyerte a feledéssel szemben. Amikor a lelkes kisipar helyett a valódi szellem lép a fújtatóra, Kanizsa mitikus hellyé lesz, amelyet csodálatos figurákkal sok-sok Ipolyi Arnold sem tudna helyette benépesíteni. Így lehetett e késő nyáron a fűszálzene, az ökörnyál sóhajának fültanúja a hallgató. (Az előszóban az "ökörnyál sóhaja" ugyan értelmes elírás következtében "öröknyál sóhajaként" olvasható: mi sem természetesebb, minthogy a vidéki teremtés a nyomdahibát is szolgálatába vonja.)
Képes ifjúság, 1997