Balogh László
A katona

- (rém)álom a valóság körül -

Katona = 1. Hadseregben szolgálatot teljesítő személy. Bevonul katonának. 2. Közkatona. Katonák és tisztek. 3 vál. Vmely nemes ügy harcosa. 4. Nép. Kenyérből kocka lakúra vágott és szalonnával v. Hússal fedett kis falat(ok sora). 5. Áll. a hangyabolyt védő nőstény hangya.

Magyar Larousse enciklopédikus szótár

2. Kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.

A katona árnyéka, akár az órainga álmatlan éjszakákon, úgy villan a plafonban, bakancsos lába keményen koppan a fagyott földön és talán ez a bal-jobb, bal-jobb tiktak töri kettébe az éjszakám, lopja el az álmom. Napok óta így van ez. Éjszakáról éjszakára lendül az inga; tik-tak, bal-jobb, bal-jobb s reggel megint gyűrött arccal kérem számon a tükörtől az álmom. A tükör persze nem válaszol, visszanéz rám belőle valaki, aki azt akarja elhitetni velem és a világgal, hogy én vagyok, de ez nem igaz, mert nem én vagyok. Én az vagyok, aki nem látszom, mert... Nem látszom, mert pontosan az álmom hiányzik belőlem. Az amit éjszakáról éjszakára elrabol a tiktak katona, ahogy az árnya kitartóan pendulázik a plafonon. És már nem is csak az álmom rabolja el, hanem abból a háromszögelési pontból, ahol most áll és ahonnan belátni az idő mindhárom dimenzióját, az ő magabiztos terpeszéből már-már önmagamból is kiszorít, hogy szinte már nem is tudom, álmodom, vagy ébren élem a rossz álmom. Pontosan, mint nyolcvankilenc őszén, amikor azzal nyitott ajtót ránk a milicista és kavart fagyos huzatot: "Névtelen feljelentést kaptunk miszerint - s ezt hadd mondjam el eredetiben, mert magyarul értelmetlen - soţul soţiei dumneavoastră este cetăţean străin. S tudják, nekem kötelességem...- s közben rám mutatott, hogy mégis kerüljön közelebb hozzám az érthetetlen, mert láthatta, hogy elképedve hallgatom. Csak formaság - erőltetett meg egy kincstári vigyort a személyi tartalékából - Minden tisztázódik, ha ideadja a "buletinjét" - és tekintete most már úgy járta körbe a szobát, mintha az hangosan ketyegő bombákkal lett volna kitapétázva.

A "buletin" - mondanom sem kell - ebben a helyzetben sem tagadta meg a származását, hiába kerestük magyarul, mert tette magát, hogy nem érti szavunk s még mélyebbre bújt valamelyik zakóm zsebében, vagy fiókban. Zavartságunk - mert bizony csak mi voltunk zavarban - akkor fokozódott igazán, amikor a milicista kilépett a parancs mögül : "Ne beszéljen magyarul!" - szólt rá a nyolcvanhárom éves apámra. A saját házamban!

Akkor, mivel annyira benne éltem, nem éreztem súlyát a jelennek és csak későre eszméltem rá, hogy valakik villámzárral húzták össze előttem a horizontot.

Mára már bölcsebb vagyok, az új demokrácia átszínezte az optikámat de nem az én hibám, hogy ennek az átszínezett optikának a középpontjában most a katona áll. Ott áll azon a háromszögelési ponton, ahonnan egyaránt belátom a múltat, amit megkerül a hivatalos történelem, a jelent, amely átírja az apám és nagyapám arcán csattant pofont, őket magukat horthysta agresszorrá akarja utólag "előléptetni", belőlem pedig az ő bűnüket is az enyémhez kumulálva kollektív bűnöst szeretne kreálni és hogy ne kelljen örökösen ujjal mutogatni rám, megpróbálja homlokomra sütni a sovinizmus és revizionizmus sötét billogát, hadd lássa már messziről ország-világ, hogy ki itt az összeférhetetlen.

Az idő harmadik dimenzióját, azt a nevesincset, már nem látom, teljesen fedi a katona árnyéka, ahogy nappalaimon és éjszakáimon pendulázik: Tik-tak, bal-jobb, tik-tak, bal-jobb. Úgy rémlik, az árnyékban ott lapul társa is, a társa annak, aki otthonomból akarta anyanyelvem kitiltani, és aki éppen most készülődik saját szobrának talapzatára felhágni.

A katona először a dolgozószobámmal szembeni üres telekről ugrott be hozzám, miközben én álltam ott és bámultam ugyanazzal a bamba értetlenséggel, mint mikor a milicista azt mondta, soţul soţiei dumneavoastră este cetăţean străin. Szóval csak álltam és nem értettem, hogy miért áll hátán fegyverrel, kezében uerhás rádióval egy üres, bekerítetlen telken, amin így ahogy ott áll rajta a katona fegyveresen, pontosan olyan, mint a csontig lerágott szülőföld, aminek dombjait már rég elhordták, hogy legyen amivel betömni az anyanyelv feltárulkozó alagútjait.

Alkonyi órán különösen kísérteties a kép. A bádogkerítés, amely körülveszi a hideg árnyékot, valamilyen megfoghatatlan és elmondhatatlan szívbéli borzadállyal rajzolja körül. Ilyenkor a félig elhordott domb, a megkezdett, de máris romhalmazként ható csendőrlaktanya, a nagy üresség, a jajtalan csend kísértetiessé teszi és én belegörnyedve nézem, ahogy ott virraszt fölötte az idegen szándék. A szándék pedig evidens, mert ha nem volna, akkor nem állna az üres telken, a bekerített üres telken a katona. Csendőrkatona. Katonák! Mert többen is vannak. Egyikük az Európiac fölött, a másik az ablakommal szemben. Mindig ott van. Őrt áll, hősiesen, elszántan, hiszen békeidőben harci feladatot teljesít, ahogy a katonai rendszabályzat mondja. Őrt áll, mint akinek tudtára adták, hogy egy tapodtat se, mert akkor a nemzet nyomban elveszti jussát. Erdélyt félti, jobban mondva Erdélynek egy darabját, szülőföldem lélekben rám telekkönyvezett részét. A földet, ami nekem csak szembéli tájam volt, ahová elcsaphattam - hadd fussa ki magát - mint gazdi a kutyát, megfáradt tekintetemet, ha a papírral vívott csatában túlságosan leszűkült a horizont. És persze ide van eltemetve szeretetben elhunyt tengeri malacunk, Paula is. Pontosan ott, ahová a csendőrlaktanya alapjait öntötték és ahonnan azok az átokhoz hasonlító vasrudak merednek az égre. Vagy talán kissé arrébb, ott, ahol most a katona áll. Érzelmileg ez is majdnem annyira köt, mint a szüleim sírja a temetőben, amelyről ismeretlen tettesek leverték és összetörték a fejfát. A tetteseknek persze nyomuk sincs, és nem is lesz, ha a csendőrség az üres telket őrzi Paula elegyengetett sírja fölött.

Valószínű a katonának sem könnyű ott állni - akárcsak társának nyolcvankilenc őszén, aki saját házamból akarta anyanyelvemet kitiltani - és nézni a lassan változó világot s közben egy percre sem téveszteni szem elől a rábízott objektumot, ami végül is egy üres telek, számára holdbéli táj.

A katona árnyéka újra lendül a plafonban, fagyos földön tiktakol a lépte; Bal-jobb, bal-jobb. Elég egy dobbanás, néhány lábverte ütem és én máris látom, ahogy port verve menetel, később hosszú szuronyú puskáját a falnak támasztva tilalmi rendeletet ragaszt ki Budapest utcáin. Tik-tak, bal-jobb, lendül az árnyék a falon, de a Tóth Árpád vers melankóliája helyett a Pestre bevonult obsitosok hangját hallom, ahogy a langyos sör mellett mesélik pesti emlékeiket:" Egy puskalövés nélkül mentünk Aradtól Budapestig, kérem. Pest előtt megállítottak, nekem a zubbonyomat, a másiknak a lábbelijét, a harmadiknak a nadrágját vették el, hogy felszereljenek valahogy egy ember és világ elé való századot, amelyik majd bevonul Budapestre. Operetthadsereg voltunk, kérem. A történelem szédelgő statisztái, de harci feladatot teljesítettünk. Akkor így mondták, tinere."

Igen, harci feladat, gondoltam akkor ott magamban a bukaresti hangos, füstszagú kocsmában, és gondolom most is, miközben elém ugrik ugyanaz a régi kép; kitartott kézzel egyensúlyozunk a síneken és mindegyikről leolvassuk: Diósgyőri vagongyár. Harci feladat, visszhangzik még egyet utolsót bennem az imént kimondott szó és a langyos sörben megfürödve már más ízt kap, amit nem mondok ki magamnak sem, csupán annyit teszek hozzá: lehet, de a világ összes büntető torvénykönyve teljesen más néven nevezi.

Akár a telehold idején, ha arcomba süt a fény, most sem megy az alvás. Pedig nincs telehold. Mintha valaki messziről távcsővel nézne az arcomba. Istenem!, ha valóban felépül a laktanya és nem földszintről, hanem az őrtoronyból néznek be az ablakomon, és nem egy magányos őrszem, hanem egy felszerelt laboratórium csillagvizsgálója veszi célba az álmaimat.

Közönyös tiktakkal tördeli az éjszakát az óra, úgy piszmog a csenddel, ahogy ujjával piszkálja, mint ahogy az őr fejében kóvályognak a gondolatok. Tessék!, elég volt megidézni és ő mint aki bármikor kész bármilyen parancsra, már itt is van. Árnya ott pendulázik fenn a plafonban,és azonnal átveszi az óra tiktakját; bal-jobb, bal-jobb. Időbe telik amíg észreveszem, hogy egyenruhájáról lehulltak a fehér foltok és ő tulajdonképpen négy hadsereg (magyar, német, orosz, román) egyenruhájának a darabjait válogatta össze. Kezében is a hosszú szuronyú puska helyett dobtáras orosz géppisztoly van. És őrt áll, vagyis hát békeidőben harci feladatot teljesít és a parancs az parancs még a Maniu-gárda katonájának is - akárcsak társának, aki nyolcvankilenc őszén anyanyelvemet akarta a számból kitiltani. - Ott áll a dobtáras géppisztollyal a kezében Szárazajtán, Csíkszentdomokoson, Gyantán és máshol is a kivégzésre összeterelt tömeg mögött. Ami történik, ahhoz neki "nincs köze", őt csak ide állították; parancsot teljesít. És később Földváron. Lügeten, Foksányban is csak parancsot teljesít, akárcsak társa nyolcvankilenc őszén.

De ez a katona, aki most itt áll az üres telken, nem közönséges, buta baka. Biztosan nem. Ez tudja, hogy mit gondolok róla. Nem száll vitába velem, hanem elfordul, így akarja tudtomra adni, hogy neki a társaihoz nincs köze. Elfordul és kezét ellenzőként a homlokához téve úgy néz le az Olton, mintha azt kémlelné, mikor jön már a felmentő sereg. De engem nem tud becsapni, mert én így háttal állva is felismerem. Ő az, aki a Duna-csatornánál az őrtoronyból, mert hiszen őrt állt ott is, vagyis hát béke időben harci feladatot látott el, végignézte, ahogy az ügyvéd úr és társai az autó kipufogócsövén megsütik a lapáttal agyonvert patkányt. Aztán a feltoluló hányinger miatt elfordul. "Pfúj! - köp ki hosszan - Ezek a gazemberek mindent megesznek!" s hogy keserű szájízét elverje, nyelvével újra és újra megpörgeti az édeskés dojnát, mint a szél a tavalyi kórók közé beakadt újságpapírt.

Így, hogy most háttal áll nekem, kissé másképp érzem magam, valamit enyhült a feszültség, hiszen már nem les be a gondolataim mögé,és én máris játszani kezdek: mi lenne, ha reggel egy szál virággal odamennék,és azt mondanám, Paula sírjára hoztam?. Mit szólna a katona? Odaengedne, vagy előbb uerhás rádióján eligazítást kérne? Megmotoznának, hogy nincs-e bomba nálam?. Nem akarom-e fölrobbantani az üres telket. A szülőföldem egy darabját. De nem töprengek tovább, azonnal elvetem a gondolatot. Nem azért, mintha a katonának bevonulás előtt ne mondta volna a mamája: "Ne lőj, fiam.", hanem azért, mert tudom, hogy lőtt nyolcvankilenc karácsonyán! Hát nem megyek oda, csak nézem a falra vetődött árnyát és hallgatom, ahogy agyamból visszhangzik lábainak fáradhatatlan tiktakja: Bal-jobb, bal-jobb. Persze, hogy nem megyek oda. Csak nézem az ablakból mereven, és ő foglyul ejti a tekintetemet, nem ereszt, így zár be önmagamba.

Most már mindenütt ott van. Ő az aki, megtöri öreg írógépem szaggatott futását azzal, hogy ott áll a papíron s unaloműzőként, amíg uerhás rádióján társával társalog, szórakozottan rugdossa o-ra nevem kiejthetetlen a-betűit. Tartása különben itt a sorok között is olyan, mint általában a katonáé, ha őrt áll, vagyis ha békeidőben harci feladatot teljesít. Kezem megáll a billentyűk fölött, mint ahogy a kávéházban is elharapom a mondatot akárha anyanyelvem sajgó sebe szakadt volna fel újra, amint az örökös őrállók pozíciójában visszatükröz barátom retináján. De ő az, aki belehallgat a hallgatásomba is, és számon tartja minden kimondott és kimondatlan szavam. És én hallgatok.

De mit is tehetnék mást? Mi vagyok én vele szemben? Neki egyenruhája van. Neki parancsa van. Ő békeidőben harci feladatot teljesít. Rádiója van, amibe, ha beleszól azonnal válaszolnak. Utasítják. Háta mögött ott áll a Hatalom, frissen borotválva, nyakkendősen, gyorsan forgó apró malacszeme engem akkor sem lát, ha lát. De őt igen! Én ha akarnék sem tudnék telefonálni. Mert nincs akinek. Mert a készülék szándékomat megérezve biztosan nem működne. És. És mert engem amúgy sem hallgatna meg senki. A katonát, aki mögött ott áll mindig a Hatalom és akit a törvényesség látszatának a bűvös köre vesz körül, amit ha én megpróbálok átlépni, vagy csupán közeledek hozzá, nyomban terrorista leszek és a büntetőtörvénykönyv feluszított artikulusai rontanak rám, mint kiéhezett fenevadak a prédának dobott őskeresztényekre, hogy ott helyben széttépjenek, pontosan mint az oroszhegyieket, Cseresznyés Pált és a marosvásárhelyi cigányokat, az udvarhelyi tanácsost és az Agache-ügy eljövendő meghurcoltjait.

Ébren vagyok már mielőtt a katona alatt megreccsenne az ágy. De nem tudom pontosan, hogy most vagyok ébren, vagy most álmodom. Ha most ébren vagyok, akkor az ő lépteit hallottam az imént a plafonból. Csupán az álom tompította lépteit tiktakra. Csupa lucsok az ágym, a lepedőm és maga az éjszaka is. Az utcalámpák és a Hold fénye acélosan keményen, kékesen villog és ebben a fényben olyan a fényhatár, mintha az álmaimat a valóságtól elválasztó szögesdrótkerítés lenne. Így aztán még annak is örvendek, hogy a katona fáradtan leül az ágyam sarkára, hogy megosztja velem az éjszakát, hogy törődik velem, akire vigyáznia kellene, vagy akitől féltenie, óvnia kellene szülőföldem lélekben rám telekkönyvezett részét. Bizalmatlanság és unalom keveredik a tekintetében, talán egy kis kíváncsiság is. Ez hozza ágyamhoz. Ültében rám néz és ami biztos, biztos alapon közelebb húzza magához a rábízott objektumokat; szülőföldem egy darabját, a csereháti árvaházat, zárdát (micsoda jó példa arra, hogy mennyire nem talál a magyar és a hivatal nyelve; mi árvaházat mondunk, ők zárdát!) de fegyverét egy percre sem teszi le, mert hiszen ő őrszolgálatot teljesít, vagyis hát harci feladatot békeidőben. Az arca ismerős, cseppet sem feszélyezett, látszik rajta, hogy otthon érzi magát otthonomban és a gondolataimban. Nem is mondja, csak kezével inti; én csak parancsot teljesítek, akárcsak társa, aki nyolcvankilenc őszén anyanyelvem elgurult szavait tapodta csizmával, hogy ropogott tőle a gerincem.

Nem szólok? Ugyan mit is mondhatnék? A katona megsajnál, talán csak unja magát, mert egy édeskés dallamot kezd el visszafogott búval fütyörészni, mintha csak elveszett szülőföldjét siratná el az ágyam sarkán. Így tocsogunk le lassan az éjszakán, de egy cseppet sem haladunk sem előre, sem közelebb egymáshoz. Így virrasztunk némán mindketten; én álmaim romjain, az egyre zsugorodó szülőföldemre gondolva, gyötrődve anyanyelvem o-ba gyúrt a-betűin, az üres telken, amelyet lélekben rám telekkönyveztek és amelyen végül nem Bolyai-egyetem épül, hanem csendőrlaktanya, ő pedig uerhás rádiójával a kezében, csak tartását lazítja kissé el, megforgat mindent az agyában, ami általában egy őrnek eszébe jut, egy őrnek, aki békeidőben harci feladatot teljesít, és közben csak úgy magának, mintha ott sem lennék, csendesen énekel a mündrulicájának, aki őt hazavárja.

A katona árnya, akár az órainga álmatlan éjszakákon, úgy villan a plafonba, bakancsos lába keményen koppan a fagyos földön és talán a bal-jobb, bal-jobb tiktak töri kettébe az éjszakám, lopja el az álmom.

Ködös hajnalon szédelgek ki fáradtan a konyhába. Fáradtabb vagyok, mint a katona pedig ő békeidőben harci feladatot teljesít, vagy mint ama másik, aki nyolcvankilenc őszén anyanyelvemre fogta rá a tilalom sötét fegyverét, miközben azt kereste a lakásomban, aki nem én vagyok és nem is léteztem, csupán az ő képzeletében. Hörögve ébred a vízcsap, aztán tüdőbajosan krákog hosszan. Miután teám megfőtt, az ablakhoz megyek. Úgy kapaszkodom a bögre fülébe, mint aki tudja, elijeszt majd a látvány; a narancssárga bádogkerítés bomlik ki először a ködből, aztán az üres telekké csupaszított szülőföld egy darabja, ahonnan már félig elhordták a dombot anyanyelvem elföldelésére és csak azután sétál be a képbe a katona, hátán nehéz subával, puskával, kezében uerhás rádióval és azzal a felesőséggel, amivel békeidőben harci feladatot teljesít.

Valahonnan messziről, mintha a katona takarta jövőből jönne, vonatdohogás hallatszik. Szuronyhosszú szitkokkal tépik a ködöt a lemaradt utasok, pedig hát tudhatnák, hogy itt csak átrobognak, de soha nem állnak meg a vonatok.

Akárha ő is fázna, összébb húzza magát a köd. A csend rátámaszkodik a ködre s így olyan, mintha tejüvegből lenne az ablakom és én mint a vak, aki nem lát be az idő harmadik dimenziójába, az egészet csak elképzeltem, hogy ne legyen magányos a bordáim közt megbúvó fájdalom. Csak játszottam, mint magára hagyott magányos kisgyermek játszik az ujjaival a csendben, vagy mint katona a gondolataival miközben őrt áll, vagyis hát békeidőben harci feladatot teljesít. Ellenem.

Sepsiszentgyörgy, 1998. Március 2.