Makropoliszi történetek 1.

Đorđe Pisarev
A nagyváros mögött

Amint befordultam a következő utcába, egy pillanatra úgy tetszett, mintha egy óriási sárga baggert láttam volna, amint - törekedve, hogy kárt ne tegyen bennük - kínos igyekezettel a házak között vonszolja magát. A mágneszáras tokból abban a pillanatban előkaptam a szemüvegemet, ám a homályos lencse hatására váratlanul nyilalló fejg0rcs hasított belém. Köptem egyet és a kirojtosodott katonazubbony ujjával tisztára töröltem az üveget: a világot így már hibátlanul, kristályélesen láttam, ám a baggernek nyomát sem találtam. Csak egy sárgába öltözött lányt, hosszú napbarnított lábszárral; azt is mondhatnám, hogy szép volt, ha nem tűnne túlzottan banálisnak - a város szívében jártam, az pedig közismert, hogy a legszebb lányok ott rejtőznek. Ez esetben nem a lány rejtőzött, hanem az erőgép, amely mintha köddé vált volna, a föld nyelte volna el, eltűnt egy pillanat alatt, két ház és két szempillantás között.

Könnygáz maradékát szimatoltam, s a járda a lábam alatt sikamlós és büdös volt a forradalom hányadékától. A történelmet már meguntam, bár az életet még most sem.

*

Azon a napon kezdődött minden, amelyen megértettem, elment teljesen az eszem. Szóval a kilátás a hatodik emeletről, az én kibaszott irodámból, nem is valami. De mindig is úgy gondoltam, hogy na és?! Terjedjen csak kilátásom az asztalomra, fedelén a könyvekkel, a számítógépemmel. Minek is vetném tekintetem a szürke hétköznapokra, a valós életre tekintő ablak négyszögletű nyílásán keresztül? Minek az nekem, hiszen izgalmas és megismételhetetlen, s az ilyen felettébb tud untatni. Higgyék el nekem, odakünn mindig történik valami, "odakünn" az élet tűzfészke a maga élő szereplőivel, és rendkívül nehéz bár arra az óvatlan pillanatra - amíg az ember eldönti, hogy legalább egy röpke pillantást vet rá - előre jelezni mi minden meg nem történhet. A kockázat elkerülendő, ostoba játék az egész. Amennyiben észlelünk is valamit, márpedig minden percben történik valami - egy teherautó, ami fölött uralmát veszíti vezetője, tarka gyalogosokat kaszál, változtat vörös foltokká, kölyökkutya nyalja a burek zsíros papírját, a narancssárga utcasöprő rágyújt és az üres cigarettásdobozt a frissen felsöpört járdára dobja, a büdös és koszos galambok láthatatlan morzsa körül verekednek, aranyló napsugár a szomszéd üvegépület homlokzatán, teljesen hétköznapi forradalom, a piacozók verekedése, valamint esőhozó felhők hullámzása a város felett -, s mindezt észlelni vagyunk kénytelenek, és aztán az elfojthatatlan vágy hatására cselekedni: az események, történések közvetlen résztvevőjévé lenni. Mire föl ez az ostobaság, amikor a számítógép kék képernyője jóllakathat tárgyak és jelenségek képével, méghozzá annyival, amely egy egyébként csak ideiglenesen birtokolt életre sok is? .

Mégis, mert egy holdkóros urbánus témájú prózát követel, és én, természetesen tájleírással kezdtem; itt is ház, ott is ház, és meg is van már a szöveg fele! Felhajtok tehát két pelinkovácot, és bátran felszegem a fejem: és valóban, előttem kisebb-nagyobb házak, néhány fa, egyik templom tornya, a másik templom tornya, a harmadik templom tornya a belvárosban, és közvetlenül mögötte, az ég felé feszülő hatalmas hídon fénylett a bástya tornya. Amíg azon töprengtem, ilyen távolságból vajon felismerhetők-e a lobogó színei - nem jutott eszembe, ki is van pillanatnyilag kormányon - ledobtam még egy pelinkovácot, s csak akkor ugrott be, a városközponton át nem folyik folyó, hogy került egy híd oda?

Kellett nekem az ablakban bámészkodni?! Dühödten húztam be a függönyt, rágyújtottam és arra gondoltam, úszni sem tudok, ami mi tagadás, komoly gond; az ember ennek tudatában hogyan szólítson le lányokat, aki legszebbjei köztudottan a város szívében fordulnak elő. Elfelejtem a várost, a hidat, a várat, elfeledem az életet; megzabolázhatatlan vadásza vagyok a fikciónak, és magamnak való! Nyitok egy file-t, elnevezem "citadellá"-nak, és megkezdem a pár kiló kenyeret érő történetet:

"Ahogy befordultam a következő utcába, egy pillanatra úgy tetszett, mintha egy óriási sárga baggert láttam volna, amint kínos igyekezettel a házak között vonszolja magát, törekedve, hogy kárt ne tegyen bennük. A mágneszáras tokból abban a pillanatban előkaptam a szemüvegemet, ám a homályos lencsén át nyilalló fájdalom hasított a fejembe. Köptem egyet és a kirojtosodott katonazubbony ujjával töröltem tisztára az üveget: a világot így már hibátlanul, kirstályélesen láttam, ám a baggernek nyomát sem találtam. Csak egy sárgába öltözött lányt pillantottam meg, hosszú, napbarnított lábszárral; akiről azt is elmondhatnám, hogy szép volt, ha ez nem lenne túlzottal közhelyes - a város szívében jártam, amely pedig a köztudottan a legszebb lányok búvóhelye."