Makropolisz II/1.

Miloš Latinović
Egy ködös éjjel krónikája

1.

A város

- Szeretem ezt a várost - mondta miközben a körvonalat figyelte városi térre néző épület bejárati üvegajtaján. Határozottan kirajzolódó emberalak volt, fej nélküli fekete árny, mivel a vállak fölött fehér csomagolópapír feszült, rajta közönséges golyóstollal kiírt meghívó a házközösségi értekezlet napirendjével.

- Gyűlölöm ezt a várost - szólt, és kilépett az éjszakába.

2.

Ex libris

A számítógép melletti kis neonlámpa hajnalig üzemelt. Világított, ahogyan a technika csodája is, amiről határozottan hitte, hogy megkönnyíti az írást. A mindig Pilot G-1 márkájú fekete tussal töltött tollat csak igen ritkán vette igénybe. Csak, mikor egy-egy telefonszámot, lakcímet jegyzett le, vagy felírt magának valamilyen eseményt, aláhúzott egy mondatot, egy bekezdést, nyilatkozatot az újságban, hátha megirandó újságcikke, jegyzete, kommentárja, illetve új elbeszélése motívumaként vagy részleteként később hasznát veszi. A számítógép szolgálatkészen fogadta gondolatait, elképzeléseit, rövid jegyzeteit, hosszú, ostoba mondatait, amelyeket szélsebesen és hibát hibára halmozva írt le, hogy aztán másnap, immár józan fejjel - a reggel pedig, azt tartják, okosabb az éjszakánál - egy billentyűnyomással kitöröljön mindent a képernyővillanás.

Alig valamit őrzött meg az emlékezet.

Aznap, kedden este elkészült már a rovatával, amelyet hetente egyszer a helyi újság jelentetett meg. Az egy-egy flekknyi szöveg, a harminc sor jövedelemhez juttatta; s ez nem annyira a fizetések és a tiszteletdíjak, mint inkább a munkanélküli-segély viszonylatában bizonyult jelentősnek. Ő pedig már évek óta az állástalanok hadseregét gyarapította. Ha ehhez még hozzáadjuk a fővárosi lapokban, kitalált szignókkal rendszeresen megjelenő tudósításokat és az elbeszélésekért, valamint a könyvismertetőkért elvétve kapott honoráriumokat, az összegből egy egyedülálló férfi ki tudott jönni. De ami a bevételnél és a jólétnél is fontosabb, élvezett minden leírt sort, mert a helyi újságban megjelenő rovatot az olvasás, az írói gondolat és élet ösztönözte, amelyeket ő ügyesen a mindennapi élet eseményeivel és képeivel állított párhuzamba. És még valami, amíg könyvtárában bolyongott, alkalma volt a firenzei Nicola Niccoli ábrázatát magára ölteni, aki egész életét és teljes vagyonát könyvek iránti imádatának szentelte, és aki előtt, amikor már semmije nem maradt, a Mediciek nyitották meg kincstárukat.

A firenzei is rég a múlté.

Ő a saját életét is élte.

A könyvtár - az alekszandriai, amint becézte - a lakás két szobájából az egyiket foglalta el, 3500 kötetet számlált. Ez volt a forrás.

Az Ex libris című rovat igen magas olvasottságra tett szert.

3.

Rosszul jár az, aki túlontúl kíváncsi

(.)

Mindenkivel, aki túlontúl kíváncsi, a sötét és dicstelen uruguayi tábornokokkal is ugyanaz történt, ami De Gaulle-lal is 1969-ben. Ami esetükben különös, hogy a lemondásukról szóló népszavazást akkor írták ki, amikor meg voltak róla győződve, ők a világ urai. Megvásárolták a sajtót, a politikai pártokat betiltották, háttérbe szorították az egyetemi és a szakszervezeti szerveződéseket, az ellenzék felét bebörtönöztették vagy megölték, és a lakosság nagy részét, közöttük főként a fiatalokat, szerteüldözték a világba.

Legalább húsz féle verzió tolmácsolta többé-kevésbé meggyőző módon a referendum kiírását. Csupán egy verzió merült feledésbe, amely látszólagos banalitása dacára, a legközelebb állt az igazsághoz. Az uruguayi gorillák De Gaulle-lal ellentétben, de Franco tábornokhoz hasonlatosan, önnönmagukat győzték meg saját pótolhatatlanságukról.

Furcsa, hogy ilyen hibát soha semmit a véletlenre nem bízó tábornokok követtek el.

A teljhatalom mámorában és abban a meggyőződésben, hogy mindent kézben tartanak, óvatlanok egyetlen esetben voltak csupán: lehetővé tették, hogy a nép titkos szavazással véleményt mondhasson uralmukról.

Mindezek tükrében Fidel Castro valóságos zseninek tetszik.

Vagy, hogy ne vigyük túlzásba, intelligens ember, aki a régi hibát nem ismétli meg. Kuba a hazardőrök szigete, Fidel pedig tudja, ha pénzed a kiválasztott számra teszed, a következő pillanatban az már nagy valószínűséggel a kaszinó tulajdona. A sorsot túlságosan nem kell megkísérteni, és a kérdezést sem szabad túlzásba vinni, ha hosszú politikai pályafutásra vágysz.

Fidel már réges-rég túltett Brozon.

Nem lesz tehát szerencséd, amennyiben túl kíváncsi vagy, illetve, ha a véletlenben felettébb hiszel.

4.

Ködben

A fehér billentyűzeten lekopogott és az egyenetlen tapintású papírra nyomtatott szöveg a bőrkabát belső zsebében lapult. Együtt utazott vele. Keresztül az éjszakán.

Az utcai lámpák pislákoltak, sárgán, hunyorogva, akárha gesztenyeágakra, házak tornácára és ormára, kápolnatornyokra akasztott lampionok volnának.

Magabiztosan haladt, ismerte az ösvényeket, úgy mint ősei is, akik csónakon és lovon, mezőkön, szűk csapásokon, gázlókon és ügyesen megjelölt átjárókon, élő mocsáron és víz alatt hallgató mély árkokon át érkeztek a térre, a város szívébe, amelyet a sajátjának mondott.

Hallgatózva haladt - láthatatlan víz paskolt, recsegő kürt, a sárban rekedt halak csapkodása hallatszott, eldőltek a fáradt, nedvességtől kimarjult törzsek, a tompa lövés után a vadréce fejét vesztve menekül a tocsogón át a nádasba.

A téren haladt és arra várt, hogy megjelenik majd előtte a fekete fa csónakorr, s mögötte egyenesen, állhatatosan, tölgyfából kifaragva mozdulatlanul Kristifor Kendjelac* áll még abban a pillanatban is, amikor a csónak a medernek ütközik, és mint valami ügyetlen hüllő, kikúszik a sáros, fekete partra. Elképzeli, amint kilép a csónakból, s előtte, a dombon - Hekabé a nedves homokzátonyon épp hosszú fehér fenyőbotját szúrja le, maga és állama jelképét.

Mindez persze csak álom volt.

Álmodozás nélkül el sem képzelhette életét.

Álmodozás és írás nélkül.

- Néha azt kérdezem, hogyan keveredik ki a bajból az az ember, aki nem ír, nem fest, nem komponál zenét, hogyan sikerül nekik megúsznia az őrületet, a mélabút, a páni félelmet, a minden emberre leselkedő gyöngeséget - mondta Graham Green.

Hátrafordult. Senki. Csak a köd és a lampionok apró sárga fényforrásai.

Előtte egy hatalmas ház orma, a kapitány hídja az erkélyen, egy zászló a ráfestett guzlicással.

5.

Radak úr kincsesbányája

Benyitott a Cirill és Metód szent apostolokhoz címzett könyvkereskedésbe.

Immár közönséges rőfösbolt. A polcokon és a pulton konfekciós és méteráru hevert a töméntelen bölcselettel, szép történetekkel vagy meglepő kalandok leírásával teli, bőrbe kötött kötetek vagy szerény füzetek, illetve tarka újságok, különféle, kövér betűkkel hitvány minőségű papírra nyomott heti- és napilapok helyett.

Ő azonban - bár a Radak-féle üzletet 77 esztendős folyamatos működését megszakítva 1941-ben bezárták - a Rohammunkás márkájú harisnya, az Ivanjicán gyártott ing és a kínai nyakkendő helyett a polcokon ezeket a könyveket és újságokat látta, akárhányszor csak betolta a tölgyfaajtót.

- A Radak-féle könyvkereskedés valóságos varázsdoboz volt könyvtárnyi könyvállománnyal, külföldi játékszerekkel, lapokkal és folyóiratokkal, amelyek a politikától a tudományig, a divattól a sportig a legkülönfélébb területekről kínáltak tudnivalókat. Kiváló hely, amelyre ma is emlékezem - mesélte el neki egyszer Jovan Ćirilov, egy kikindai a dekorativizmus, az Uránia filmszínházban vetített fekete-fehér filmek, a Dunai Bánság Színházának vendégszereplése korából, egy olyan szórakoztató és laza korból, amelynek szeretettel és dzsessz-akkordokkal telt gondtalansága végérvényesen elkallódott a második világháború mészárszék-hangulatában.

Azóta járt el a Radak-féle könyvesboltba.

Az eladók, ez a két ráncokkal és súlyfelesleggel küszködő kedves asszonyság, hagyta, hogy nyugton szemügyre vehesse a kínálatot, tudták, hogy mint az előző este, ma sem vásárol semmit.

- Öröm az, ha belép egy vásárló, még akkor is - és ez első pillantásra látszik -, ha esze ágában sincs vásárolni - mondta az egyikük, aki mintha tudná, hogy ő a tarka mintás bokszergatya helyett Danica Bandić könyvét, a Tetka Danina knjigát, s a pamuttrikó helyett Uroš Toponarski fordításában Jókai Mór Mire megvénülünkjét, vagy Verne Gyula regényét, a Sztrogoff Mihályt tartja a kezében...

És nem csupán ennyiről volt szó. Radak a könyvek mellett az irodalom és a szellem e meleg kis zugában, mely párját ritkította a vitézséggel és vereséggel ábrázolt bánsági térségben, behozta Ljubomir Lotićot, a tanítót, a Szerb Matica irodalmi szakosztálya tagját, Mileta Jakšić esperes atyát, a politikust és az írót, valamint Djoka Radakot, az ügyvédet, aki diákként 1848-ban a várost fellázította.

Emersont fogadta, aki a könyvkereskedő orosz örökösét, az eladósodott és megcsömörlött Arandarenkót bátorította: könyvtár vagy könyvkereskedés, oly mindegy, szent hely az, amely az emberiség legjobb elméit zárta magába - csak egy szavunkra várnak, hogy előlépjenek a semmiből.

Ide járt Kosztolányi Dezső, később apjával, Sammal Danilo Kiš is megjelent, majd Garcia Marques és két jó barátja, Carlos Fuentes és Julio Cortázar, és késő éjjeleken Vargas Llosa, Vlado Bajac és Raša Šajtinac. Pirkadat előtt érkeztek valahonnan verőfénytől és izgalomtól elcsigázottan Hemingway, Bukowski, Hamvas és Alekszandr Genisz.

Amikorra minden elcsendesedik - a lombsusogás és a madárdal is -, dél körül, vagy amikor a napfordulót, az élők és holtak idejének átlépését is jelezve éjfélt üt az óra, jelenik meg Jerome David Salinger. A New Hamshire-i dombot, ahová 1953-ban visszavonult, egyedül csak J. R. kincsesbányája kedvéért hagyta néha el.

Jöttek sokan mások is, fiatalok is, meg hajlottkorúak is, sikeresek is, meg olyanok is, akik sikertelenségüket kötetek métereivel mérték.

Mindegyiket jól ismerte.

Különbséget azonban már egyre kevésbé tudott közöttük tenni.

6.

Illatok

Az asszony kinyitotta a bolti kályha ajtaját és néhány vékony hasábot tett a tűzre. Nyárfa. Fehér és a tűz számára könnyen emészthető.

Megérezte az égő fa illatát.

És emlékezni kezdett. Az emlékezés semmivel sem jelentéktelenebb a jövendölésnél.

Eszébe jutott a gyerekkor, izzó kis tüzek a ház előtt, ahol a nagyapja élt, ahol szülei és ő is éltek, ahol gyermekkora legszebb napjait töltötte.

Előjöttek az illatok.

A száraz diólevél meggyúlva a vastag füstöt kibocsátó, pislákoló tűzön halkan sóhajt és lassan ható, bágyasztó illatot áraszt, mint az első csók vagy a hasis. A gyógyhatású borostyán bőrszerű, hosszú levele, amelyet arany sarló, vagy gyors nyíl metszett le, s röptében elkaptak, hogy ne érintse a földet, a tűzön bódító illatot áraszt, sóst, mint a lányok könnye. Az eperlevél, amikor a tűz elemészti nem bocsát ki illatot, csupán ropogni kezd és úgy törik, mintha égetett agyagból volna.

A hárs tavaszillatot áraszt.

A gesztenye őszit.

Az udvar végében fügefa állt, ökölnyi nagy, édes és kövér termését nagyanya nyári délutánokon a tornácon aszalta, édesítette és rakta el cukorba vagy befőttnek. E fa levelecskéit nagyapa utoljára vetette a tűzre. Mintha sajnálatot érezne irántuk, három ujjal, ahogyan egy barna, átlátszatlan tasakból valamilyen fűszert vesz ki és az ételbe szórja az ember.

A fügelevél illata az őszi tengert idézi.

Eszébe jutott.

Kilépett a kincsebányából.

7.

Harangok zenéje

A köd pókhálószerű hártyáját pillanat alatt harangütés tépi szét.

A téren állt.

Az évek során, amióta csak a templom melletti épületben élt, megtanulta a harangszót három különféle hangra bontani. Az első, a bongás, amely tulajdonképpen a legerősebben hallható, azonnal a harang nyelvének fémhez ütődése után hallatszik, s a harang középső harmadának rezgése kelti. A második hang tompa, bár ez is az első pillanatban jön létre, kihallható csak bizonyos idő után lesz. A harmadik hang a harang felső harmadában keletkezik, és kissé kellemetlen.

A harangszó a város jellegzetessége, de senki nem élt ott, aki ezzel komolyabban foglalkozott volna, és rendezett volna egy olyan koncertet, amelyet Arhangelszkben, Rosztovban vagy Szentpétervárott rendeznek.

Konstantin Szaradzsev, a két világháború között élt neves harangöntő és muzsikus, akiről azt beszélik, abszolút hallása volt, s meg tudott különböztetni minden egyes moszkvai harangot, úgy tartotta, hogy a harangszó összetettebb minden hangszer hangjánál vagy az ember énekhangnál. Tizenhat harangos hangversenyeket rendezett, és azok, akik ezt hallották, rendkívüli élményről számolhattak be.

- Az orosz harangművészet nem a dallamon, hanem egy másik erőteljes kifejezőeszközön, a ritmuson alapul - vallotta Szaradzsev.

Hősünk tudott erről. Ezt a harangokról szóló történetet meg is jelentette az Ex libris rovatában, amelyet a szerbek latin ritmusok iránti csodálatának szentelt. Természetesen semmi kifogása sem volt Compaia Segundo és együttese iránt, mi több, muzsikájuk ihletésében egy elbeszélést is írt, de szerette volna felhívni rá a figyelmet, hogy a divatot követni legfeljebb az öltözködésben szabad.

A divat megpuhítja az agyat, és ilyen múlandó és könnyen emészthető divatsikoly módjára tette ezt a népet magáévá a kommunizmus, a titóizmus, a nacionalizmus, az igazságos háború, a semmivel sem kiváltott megtorlás, az ütő, a tőrbe csalás, a gyors szex, a tömegszex.

Írta akkor.

E szöveget idézte magában azon a helyen állva, amelyről azt hitte, azon találkoznak össze a kalapács templomi harangfűzérre mért ütésével útra kelt hangok.

Ez csak egyszer történt naponta, és kötelességszerűen ezen időben, és ezen a helyen megjelent.

Viszont nem különböztette meg a két templom és a községháza tornya egyidőben megszólaló harangjainak muzsikáját, hogy a ritmusról ne is beszéljünk.

Itt a harangok zajt csaptak.

8.

A spenótfészek tojása

A harangok zenéje a hegyes tornyok fölötti égbe veszett.

A köd ujjai összezárultak megint. Átláthatatlan, de világos és fehér lett. Téli köd. Mint az Izlanddal szomszédos szigeteken. Óriási testét figyelte a négyzet alakú ablakon át, amikor megpihent a lépcsőfordulón abban a lakóépületben, ahol Király Éva, a közművállalat hivatalnoka is lakott. Szép fiatalasszony, hosszú, fekete hajjal és karcsú alakkal. Régóta ismerték egymást és gyakorta találkoztak. A véletlen ismeretség őszinte barátságot hozott. Érdekes módon az irodalomról egy eset kivételével soha nem beszélgettek, ekkor Éva, miközben az édességet és a kávét az asztalra tette, megjegyezte:

- Tetszik az elbeszélésed, amit az újságban olvastam.

Nem válaszolt, mert tudta, ez a megjegyzés a Selyem útja című írásra vonatkozik, amelyet azon a héten hozott le a helyi újság.

- Csak egy álom, semmi több - mondta.

- Álom csak vagy sem, az elbeszélés kiváló. Ismered a magányt. Meg a nőket is - érvelt Éva.

- A történetet kitaláltam. Soha nem láttam nőt önkielégítés közben - mondta.

Éva elnevette magát.

- Hát kellett volna? - kérdezte.

Ő hallgatott.

- Belepusztulni a nosztalgiába, valami olyasmi után, amelyet soha át nem élhetsz - így magyarázta ezt Hervé Joncour.

Ez jutott az eszébe, amikor a köd fürge macskaként kapaszkodott a háztetőkre.

Éva soha többé nem említette elbeszéléseit. Hősünk nem hitte volna, hogy egyáltalán olvas, mert a vendégszobában - s ez a kis garzonlakás egyetlen helyisége volt - soha nem látott sem újságot, sem pedig könyvet. Egy fotőj, amelyben ült, kétszemélyes, feltételezése szerint ebben aludhatott, egy asztal - üveglapú és alacsony -, és a televízió. Semmi más. Éppen elegendő.

Hogy mi vonzotta ebbe a csendes lakásba, ehhez a szép és egyszerű asszonyhoz, aki egy másik város utcáit járta, amely negatívban, az égre vetülve vagy a földben, a valódi város alatt húzódott.

Az ajtó elé érkezett és sorolni kezdte azokat a fogásokat, amelyeket Király Éva nagy éttermek, óceánjáró hajók, a fogadásokat kedvelő úri házak főszakácsi jártasságával készített el - kettejüknek. Pedig Király Éva ki nem lépett e városból, ebből a lakásból, legfeljebb, ha munkahelyére vagy a piacra vette útját.

Annál jobban furdalta a kíváncsiság, hol tanult meg göngyöltspárgát, kukoricával töltött paradicsomot, rántott sajtot, rizses fürjet, halleveseket és spenótfészekbe ültetett tojást készíteni.

Lenyomta a kilincset és arra gondolt, mi várja ma este.

* A szájhagyomány szerint Nagykikinda alapítója

| Lakatos Mihály: Egy ködös éjjel krónikája >