Lovas Ildikó
Kicsi tengerem

Keskeny az olajfák levele. És kemény, hegyes. Ilyen levelek alatt álltam. Termesztett olajfák alatt, azt hiszem. Amennyire vissza tudtam emlékezni az olíváról való kevés tudásomra, nem volt vad az, amelyik alatt álldogáltam. Ha gesztenyefa lett volna, azt mondhatnám, olyan szelíd olajfa alatt néztem előre, mint magam voltam. Aszalodott bogyóit sajttal eszegettem. Szeretem az olajbogyó zsíros ízét a nyelvem környékén, a fogaim között, a szájpadlásomon. Nem arra gondolok, amit hosszúkás üvegekben árulnak, kimagozva, besavanyítva, egyforma nagyságúra növesztve-alakítva. Hanem arra az összeaszott, apróra zsugorodott, birkaszar-szerűre, amit magas dalmát férfiak dobnak lazán a bajuszuk alá, hogy kedvet, helyet csináljanak a vizes-bornak. Ott álltam a tenger partjától alig tíz percre, s mégis nagyon messze. A fejem fölötti hegy gerincén a Zágráb-Split vonat sietett. S amit magam előtt láttam, kicsi tengerem, egy szelet volt a Split fényeivel küszködő Adriából, a Jadrán-tengerből.

Tíz percre nem Split volt, hanem Trogir. De azt nem lehetett látni. Ezért is hoztam magammal egy képeslapot, két bástya között egy focipálya meg ötven-hatvan piros tető, csónakok szokásos sora. A képeslap majdnem ott fejeződik be, ahol én állok, a Kecske-hegyen. Az olajbogyókról azt írtam először, hogy kecskeszar-szerűek, de aztán eszembe jutott, hogy azt nem ismerem, csak a birkáét, amit magam előtt látok tehát, amikor meg szeretném osztani az aszalodott olajbogyó milyenségét, az birkaszar.

A Kozjakon állok és birkaszarhoz hasonló bogyókat gyüszkölök a számba, miközben a fejem fölött egy vonat bár egészen másfelé, mégis oda igyekszik, kicsi tengerem felé, amit látok. Mert nem lehet tudni, merre kanyarognak az odavivő utak. Mindig oda, ahová igyekszünk. Ha a lejtőnek, akkor Splitig meg se állok. Követhettem volna a sínt is, csakhogy ahhoz föl kellett volna mászni a hegy gerincére, ilyesmivel meg évek óta nem próbálkozom, dohányosok ne kaptassanak. Viszont - ha még nem mondtam volna - kicsi tengerem felé repülők húztak: ha tehát megindulok lefelé a hegyről és követem a repülők útját, eljutok azokhoz a makacsul remegő fényekhez.

De nem érdekelt a dolog. Én már annyit mentem, gyalogoltam különböző városok felé, hogy eluntam. Amit erről akartam, el is mondtam, talán csak annyit hagytam ki, hogy szigetre lehetőség szerint azért nem megyek, mert onnan mégiscsak nehéz elindulni. Előre meg kell fontolni, tervezni. Vagy még otthon bemagolni a hajójáratokat, hogy ha véletlenül, akkor már, szinte spontánul, éppen tudni lehessen, hogy reggel 5.00-kor indul egy hajó. S hát szoktam én?

Csak úgy álldogáltam a fa alatt. Azt hiszem, magam is olyan lehettem, mint az olajfa levelei, lándzsa-szerű, hegyes, zöld-ezüst. Mert Igora Royal helyett Natea ezüst-szőkét kezdtem használni éppen akkor.

Ha igyekezni kell, már nem sikerült.

Igyekeztem, mert nem tudtam még, hogy az érzésen kívüli dolgok a meghatározóak. Az érzéseimmel nem volt semmi baj. Mégis úgy álltam ott a fa alatt, akár egy olajfa lándzsa-levele. Rejtekében zsíros-nedves bogyóval. Ha megfacsarnak, megcsavarnak, síkos olaj leszek. Aztán újra ott állok a fa alatt, akár a levele: keskenyen, hegyesen, szúrósan.

Kicsi tengeremre ráfeküdt a nap.

Mellém lépett a házigazda, hogy ez a legöregebb olajfa itt, ami mellett állok. Vizes-bor csöppek ugráltak a bajuszán, míg egy üveget megtöltött olíva olajjal. Nekem kellett tartanom az üveget, hogy erre megkérjen, azért lépett mellém. Nem tudja, egyszerűen képtelen leküzdeni a szerelmet, amit érez. Hát megértem? Láthattam tegnap este a lányt. Hümmögtem, mert akit én láttam, igazi cápa volt, szétroppantja majd ennek a szép hangú, szép bajuszú dalmát férfinak a lelkét, de megértettem, mindent megértek, ami a szerelemből fakad, embertől idegen nem lehet. No, jó: fel kellett mennem az emeletre - megkértek, hozzak le néhány nyári almát - ahol ők töltötték az éjszakák jó hányadát, s folyni kezdett szememből a könny, gyűlt a nyál a számban, mindig így kezdődik a hányás. Mindent mégse értek meg. Az ökrődés hangjait lenyelve, nyálban bugyborékolva ugráltam lefelé a lépcsőkön, mintha délibáb játszott volna a reggeli hegyen, úgy vibráltak a Zágrábból Split felé igyekvő vagonok, személykocsik a könnyeimen át. Az emeleti fürdőszobát egy vödör jelentette. Mindent tehát mégsem értek meg. Az elfogyasztott bor vizeletté alakult, napokon át vödörben súlyosodó szagát nem. Ahogyan a hosszú körmök összefogják az apró csipkét a vödör széle fölött, nehogy hozzáérjen, ahogyan a simogatástól elfáradt kéz kicsit a vödör mellé is céloz, azt nem. Amikor alig húsz lépcsővel lejjebb ott az a rengeteg olajfa.

A feleség a kezembe nyomta a salátával teli tálat. Annyira szikrázó asztalnál még soha nem ültem. Ezüst szalvétagyűrűk zárták körbe a tekintetem, száz éven át keményített, fehérségében megkeményedett, slingelt asztalterítő fölött egyensúlyoztam a tálat, az olíva olaj illata belefürdött a rozmaringgal bedörzsölt bárány combjába.

Az ablakon kicsi tengerem kékült befelé.

Onnan lőttek bennünket egy napon át. És egyetlen belgrádi rokonom se hívott fel telefonon. Ezért aztán én se hívtam fel őket '99-ben, fonta keresztbe keskeny karját az asszony. Akár egy öngyilkos polip. Amit ér, magába fonja, magával rántja. Keskeny szája, hegyes orra beleremegett a levegőbe: talán nem éhes? - kérdezte.

Előadás után összefutottunk a másik bajuszos dalmát férfival, ránk várt a színház előtt, ne siessünk vissza a Kecske-hegyre, ne siessünk, mert a barátja nem olyan régen érhetett ki gyönyörű szerelmével. Nézzük meg a várost, ha nincs ellenünkre, sétáljunk a riván. A nyugdíjas császár palotájának tengerparti kapuját a mi kedvünkért zárta ki a kapuőr. Mondjuk, kapuőr.

Ez a pedáns, gömbölyűre reszelt körmökkel, stuccolt bajusszal is szerencsétlen férfi, ez a jóbarát is egy kapuőr. Talán szólhatnék neki, hogy figyeljen oda a vödörre, óvja meg a szerelem, a nyári almák illatát.

Mire felértünk a hegyre, minden csendes volt. Legalábbis mindannyian úgy tettünk, mintha az lenne. Kiürítettem a hamutartót, elmostam az otthagyott két poharat, tányért, letakartam a majdnem üres, hatalmas boroskancsót, aztán kilógtam az olajfa alá: néztem kicsi tengeremet. Elszívtam egy-két cigarettát, megtapogattam az olajfa levelét, mintha hátam lapogattam volna ott, ahol nem tudom elérni sehogyan, s ahol a legjobban fáj. Igyekeztem valami laza testtartásban bámészkodni. Annyira sikerült, amennyire igyekezettel bármi sikerülhet: egyáltalán nem.

Kicsi tengerem belefolyt a szemembe, ott csípte sósan az éjszakát.

Jól éreztem magam a Kecske-hegyen, Splittől északra, a nem látható Trogirtól tíz percre, az olajfákkal tűzdelt helyen. Még álmodtam is, pedig azt nagyon ritkán szoktam, ezért nem is jegyzem meg, kivéve a kínzó álmokat. Ez nem volt kínzó, almákkal és kavicsokkal álmodtam, hát el is felejtettem mire elfogyott a reggeli első kávém, kavicsok és almák: hogy mikre képes egy telepisált vödör, azt hiszem, ennyit gondoltam az egészről.

A Kecske-hegy olajfája alá Senj fényei mellől érkeztünk, szinte ismerősnek tűntek nekem azok a fények, pedig legfeljebb ha Krleža miatt jegyezhettem meg, ha egyáltalán. Senjben megállva láttam az 1779-ben épült kaput: Finis Josephianae, ezt írta rajta, és ha nehezen, de a városnevek is olvashatóak voltak, Kaposvárra emlékszem, de lehet, hogy Sopron volt, nem volt nálam papír és ceruza, vissza meg kinek lett volna kedve menni, felírni néhány város nevét és a szélességi fokot, amerre irányulnia kell annak, aki oda akar jutni. Én mindig izomból indulok, érzésből megyek.

* * *

Egyszer akkora hóesésben vezettem, hogy az egyébként ötven perces útszakaszon két és fél órát időztem. Akkor értettem meg, ahogy a szélvédőre áthatolhatatlanul csapódott és csapódott a hó, milyen elszédülni, beleszédülni az útba, lesodródni, teljesen irányt tévesztve, kellemes szédületben elveszíteni az utat, amiből egyébként se látni semmit. Százötven percen át csak a semmi volt és én, fél doboz cigarettával, a 20-as körül dünnyögő sebességmutatóval. Nem tudom, mennyit segített volna akkor bármilyen szélességi fok. Az út három és fél óra helyett hét órán át tartott, bár az Alföldön már nem hó esett, hanem azonmód az úttestre fagyó eső. Hát megcsókoltam az autót, hogy hazahozott, hótól, víztől csöpögő tetejéhez nyomtam a szám a garázsban. Gondoltam, mint mindenki, ha sikerül megúsznia valami marhaságot, amit viszont meg kellett tennie (minden igyekezet nélkül egyszerűen csak megtenni), iszom egy kávét és amíg melegszik a lassan hajnalba forduló szoba, lábam a hideg, érdes lepedőhöz szorítom, azt ugyanis mindennél jobban szeretem. Nem volt se áram se gáz. Talán ezért emlékszem olyan erősen a lepedő érintésére.

És ezért nem mentem vissza felírni a városok és szélességi fokok nevét a kapun, a birodalom kapuján. Ott, Senjben végződött ugyanis a várost a birodalom északi részével összekötő útvonal. Ha menni kell, ha menni lehet, csak az a cél. ,,1952 decemberében, egy reggelen, amikor a kicsit távolabb fekvő vezetőségi épületben a rendőrnőket tanítottam, M.S. lélekszakadva hozta a hírt: Már reggel szólítottak! Mész haza! (...) A vezetőségben azt mondták, valóban hazamegyek, de ha akarom, megvárhatom, amíg a műfogsorom megérkezik."

Erre nem is Senjben gondoltam, hanem Crikvenicában, rögtön a megérkezéskor, néhány nappal azelőtt, hogy odaállhattam az olajfa alá. Mert tudtam, hogy Goli otokot is láthatom majd az úton, ami mellett elhúznak a történetek, nem állnak meg percig sem, elsüvítenek, mint a bóra: ház, ember nincs arra. Jól van, csak ennyit akartam erről mondani, a kilőtt házakról, leégett tetőkről, golyónyomos falakról se többet, háború volt a Jadrán-tenger mellett, de már nincs.

Az ápolt körmű bajuszos dalmát is csak a szívében hordja a szomorú évek emlékét, amikor Bécsben kereste a pénzt, a felesége meg közben átköltözött a túlsó partra egy nála is ápoltabb olaszhoz. Pedig nagyon igyekeztem, mondta a színház után, hogy már a rivát is megmutatta, s leültünk egy sörre, huszonhárom éven át igyekeztem, alkalmazkodtam.

Amiért igyekezni kell, már elveszett, erre gondoltam Crikvenicában a tengerparton, miközben igyekeztem megtanulni úgy dobni a követ, hogy kacsázzon a vízen. Sietni kellett, mert vacsorával vártak, elszórtam lapos köveimet. Éjjel arra ébredtem, hogy valami nagyon fontos fog történni velem a Kecske-hegyen, ahová reggel indulunk.

Mondtam reggel, hogy V.W.-al álmodtam, bizonyára a tengerparton dobált kövek miatt, meg azért is, mert Kecske volt a beceneve és az útvonal miatt is talán, félek a kilőtt házak látványától, eszembe jut, hogy bennem nem lett volna akkora erő, hogy írjak, amikor gépek húznak el a fejem fölött (tegnap 1940 augusztus 18-án öt német vadászgép olyan közel húzott el a Monks House fölött, hogy súrolták a kapu melletti fát. De ma még élek, s mivel van egy felesleges órám - mert regényt írok, s tizenkettő után nem tudok írni - folytatom ezt a laza történetet) pedig azt tartottam volna méltónak, viszont élni mégiscsak sokal jobb, mint bármit megírni és...

Amit érzek, nagyon rendben van, miért bennem mégis az igyekezet? Kiköptem néhány magot, a kezemben olvadni kezdett a sajt, kicsi tengerem nyugodt volt, mint nyugdíjas császára lehetett. Neki jót tett a levegőd, köszvényes hátával szétterülhetett a fehér selyemköveken, beleszagolt mormogásába. Fájós hátam nekivetettem az olajfának és néztem-néztem amerre kicsi tengerem sejtettem, amikor a szerelmes férfi megjelent a lépcsőn, kezében a vödörrel.

Még nemesnek is gondolhattam volna ezt a szerelmet, látva ajzott igyekezetét, amivel egyensúlyozott a lépcsőkön, hogy a szerelme és saját testéből távozott anyagot belódítsa valamelyik olajfa alá. De nem gondoltam. Gyűlni kezdett a nyálam, szememben a könnyek, a torkomban meg a lenyelt olajbogyók olajosan igyekeztek volna vissza.

A felhők miatt már kicsi tengerem se sejthettem, repülő se jött és a vonat is elhúzott Zágráb felé, minek álltam volna ott tovább?

Másnap ottmaradt kicsi tengerem, a Kecske-hegytől délre, az olajfától egyenesen előre.

Tegnap arra ébredtem, hogy az utcánk végén ott volt kicsi tengerem, oda igyekeztünk az augusztusi hőségben, ami mégiscsak nagy butaság. De a talpamban még éreztem a kavicsokat, az orromban a rózsaszín műanyag szandál szagát, kezemben meg két almát.

Nem volt bennünk semmi igyekezet, múlattuk a nyári szünidő napjait. Műanyag szandálunkba kavicsokat raktunk, abban tipegtünk, akárha magas sarkúban, blúzunk alá két nyári almát: megyünk a strandra, kicsi tengerünk füves partjára, jöttök fiúk?

- Ez a hülye körbeharapdálta a bal mellemet, amíg bementem a kukoricásba pisilni! - és felmutatta a körberágott nyári almát. Mindenki elnémulva nézte kicsi tengerünket, döbbenten a mondat okozta édes borzongástól. Évekig azt hittük, kicsi tengerünk okozta. És igyekeztünk, amilyen gyakran csak lehetett, leutaztunk a Jadrán-tenger partjára.

De nem ott volt.

Megjelenik a győri Műhely folyóirat Tenger-számában