Snežana Bukal
Földvonzás

Kleine blauwe draak¹ - olvasható házamban a folyosó fehér falán. A tárgyak számomra már nem bírnak egykori jelentőségükkel és fontosságukkal. Ez a rajz azonban ritka kivétel, minden vándorutamra elkísér. Ha megyek haza, futó pillantást vetek rá a hosszúkás színesüveg-ablakban, és eszembe jut a kis amszterdami ház és az öt év, amelyet abban eltöltöttünk. Egyszerre felidéz mindent egy hosszú mozzanatsorban, amely az összes veled töltött pillanatot egybefűzi. És eszembe jut az a reggel is, amelyen a falépcsőkön a műterem felé igyekeztem, nem tudva, hogy dolgozol. Nem vetted észre, hogy jövök, habár már a lépcsőkön valamiről hangosan beszéltem. Megálltam az ajtóban: szétvetett lábbal térdeltél, egyik kézzel a nagy ív papírra támaszkodva leheleteddel szárítottad a festéket. Az arcod felfújva, a homlokod közepén a kékes véna lüktetett. Körülötted vízzel és kék festékkel teli edénykék. Teljes odaadással, ahogy egy gyermek szedi a varat a térdéről, és nem gondol semmi másra, a phúúú és húúú tudományával teremtetted újra a világot, mentetted meg a papírra száradó vízfestékkel.

Emlékszel arra, amikor a ház régi függönyeit kicserélted, és én az új anyagra karikákat varrtam? Hosszú órákon át dolgoztam. Türelmesen, erős cérnával, a szöveten átszúrt, a karikát megkerülő, majd újra az anyagba hatoló tűvel. A hosszú asztalnál ültünk egymással szemben. Mindent a fény, meg az a kisugárzás járt át, amelyet te jelentettél nekem.

- Elolvastam első holland nyelvű könyvemet. Tudod, annyi érzelem! Nem gondoltam volna, hogy egy hollandtól ennyi érzelmesség kitelik - mondtam, de még be sem fejeztem, amikor már mindketten nevettünk az én butaságomon.

- Én a Jáva-szigeteki dombok között nőttem fel. Csak később, sokkal később értettem meg, hogy apám miért él ott, miért születtem Jáván, és miért kellett onnan elköltöznünk, amikor a teaüzlet megszűnt olyan jövedelmező lenni, hogy egy, az ültetvényről gondot viselő növényápolót is alkalmazni tudjon. El sem tudod képzelni, hogy zuhogott az eső, amikor útra keltünk. A domboldalakon a vörös föld valóságos folyói hömpölyögtek. Ültünk a szamarakon, elöl apám és anyám, mögöttünk az én babbim², indonéz dajkám, aki szoptatott születésem után, és végül én egy katonai sátorlapból készült esőköpeny alatt. A bútor, anyám hozománya, a szekrények, a komódok, a porcelán, a horgolt abroszok, az ágynemű és a zongora csak jóval később, az eső elálltával ért utol minket. Annyira szakadt az eső, hogy senki sem vette észre, hogy én és a babbi sírunk, és hogy az utolsó pillanatban, mielőtt a karjából kitéptek volna, a nyakamba akasztott, majd a nedves ruha alá rejtett egy cápacsontból faragott pici teknőst. Még ma is emlékszem a legkisebb részletéig a sugarakban ömlő eső mosta Batavére és a barnás kikötőre, meg Kurmelandra, a német teherhajóra, amely kilenc nap út után kötött ki velünk Rotterdamban. A rotterdami kikötőre, amikor először pillantottam meg Hollandiát. Rotterdamban az anyám hozományának maradékából vásárolt üres házba költöztünk. Az egyik szoba padlóján aludtunk, és hetekig a bútor megérkezésére vártunk. Én általában az ablakban ültem és végigpillantottam a házon, amely arra a rajzra hasonlított, amelyet abban az ábécéskönyvben láttam, amelyből a babbi a betűket ismertette meg velem. A teknőcöt a blúzom alá rejtettem, attól rettegve, hogy valaki elveszi tőlem.

A csupasz ablakokra árnyékok ereszkedtek, előbb a virágokat, aztán a zongora fabillentyűzetét is elérték. Egyik pillanatban a kávé, a másikban a tea illata csapott meg. Vékony szeletekre mazsolaszőlővel teli kalácsot szeltél, és csontos ujjakkal morzsákat vadásztál, emeltél a szádhoz. Én türelmesen varrtam, téptem a cérnát foggal, fűztem be újat, és folytattam a munkát. Arra gondoltam, lehet, hogy az időt méri a körülöttem elterülő karikákkal ellátott szövet, s elcsodálkoztam rajta, négy órát mennyi sok anyag tesz ki. Te is az időre gondoltál, amikor a századelőről meséltél? A világháborúról. A másodikról. Hány mérföld szövet érhet végig egy egész évszázadot?

- Amikor Belgrádból eljöttem, az autóbuszban olyanok között ültem, akik ugyancsak végérvényes távozásra szánták magukat. Nem hallatszott egy hang sem. Benn az autóbuszban. Kora reggel volt. Hallgatott maga a város is, és ezért egy pillanatra megfeledkeztem róla, hogy belőle érkezik valakihez a háború.

Jelenléted a nueneni erdei ház minden részletébe beleivódott. Azt várom, hogy meglátlak háziköntösben a konyhaasztalnál, amint kicserzett kezed cigarettát sodor; a levélírás és az ügyintézés, számlarendezés céljára szolgáló kis asztalnál a nappali szobában, ahányszor csak valaki felgyújtja a lámpát. Az erdőben, kék munkaruhában és gereblyével a kézben, amint kupacba gyűjtöd az avart, amit majd este meggyújtunk.

A szobád illata, a fáé és a száraz falevélé, a fenyőtüskéé, a terpentiné, a mosott ruháé a szekrényben, a szárított füveké, az öreg esőkabátoké és felöltőké...

- Mondd meg nekik, hogy hiányoznak.

- Kiknek?

- Az erdei háznak és a színeknek.

- És az amsterdami háznak?

- Annak ne.

- Hanna és a guillotine miatt?

- A guillotine miatt.

- Emlékszel melyik újság volt az?

- Persze, hogy emlékszem, a l'Orateur du Peuple-ben. Hanna már Amsterdamban volt. Én pedig négy háborús év után első ízben maradtam egyedül a házban. Nagy kedvet éreztem arra, hogy átalakítsak, helyrehozzak benne valamit. Így aztán úgy döntöttem, hogy magam meszelem át. Fehér mésszel, amit egy vödör vízben hosszú seprűnyéllel kevergetve oldok fel. De nem csak ezt, azt is elhatároztam, hogy először is lekaparom a régi tapétát, amelyet még megboldogult anyám választott, amikor már a tuberkulózis kikezdte az egészségét. Kapartam a tapétát, réteget réteg után, egy álló hétig. Estéről estére különféle színű papírrongy-kupacot tettem ki a ház elé. Minden szobát lecsupaszítottam, már csak Hanna zuga maradt hátra, nem nagyobb kétszer fél méteresnél, a rejtekajtó mögött a hálószoba faliszekrényében. Kinyitottam a szekrényt meg hátlapján az ajtót, és beléptem a szobácskába. Hanna mindent rendbe rakott és kitakarított maga után. Búcsúzáskor levette a nyakáról a kis teknőcöt és visszaadta. Azon az éjszakán adtam oda neki, amikor kis szobája padlóján zokogott, én pedig átöleltem, és karomban tartva vigasztaltam, úgy, mint egykor velem tette, ha rosszat álmodtam, az én jóságos babbim: suuu, suuu, suuu. De a zugban továbbra is olyan furcsa szag volt érezhető, ami amellett, hogy részben Hanna illatára is emlékeztetett, valami megfoghatatlan, az egész háztól idegen szagot is árasztott. A földre tettem a gyertyát, és megérintettem a falat. Tapéta fedte, ami nem papírból, hanem valamiféle sötét, rózsaszínű, kidomborodó szövetből készült. Könnyen lejött, nedvesítés nélkül is, csak körömmel el kellett választani a szélét a faltól, és egy határozott mozdulattal megrántani. És a tapéta alatt, ekkor fedeztem fel, valaki újságpapírral fedte a falat. Akkor láttam meg az 1789-es l'Orateur du Peuple címoldalán: levágták Marie Antoinette fejét. És egy rajzot. Tudod, hogy mit ábrázolt? A bal sarokban tálcán álló kancsót és poharat, középen a vigyorgó hóhért csibukkal füstöt eregető szájában, meg pallost emelő kézzel, míg a jobb sarokban Marie Antoinettet feketében, amint térdre borulva, összetett kézzel, alázatosan imádkozik.

Már amikor a cikket olvastam, birtokába kerített a félelem, majd teljesen eluralkodott felettem. Megbénított a rettegés, amely a korábbi, a négy év alatt átélt, elfojtott, kimondatlan félelmet is magába foglalta. A Gestapótól. A gonosz szomszédoktól. Az emberektől. Azért, mert egy az enyémmel azonos nevű személy lefejezésének leírása volt a házban kiragasztva. Négy évet töltött Hanna abban a szobácskában, úgy, hogy erről senki nem is tudott. Négy éven keresztül az udvari szárítókötélre csak egyetlen személy fehérneműjét függesztettem ki. A boltban csak egyetlen főre vásároltam. A szemetet - mindig csak egyetlen vödörnyit vittem ki. A vécét csak épp annyiszor húztam le, ahányszor azt egy magányos lakó teszi. A függönyöket egészen félrehúztam, hogy látsszon, egyetlen ember jár-kel a házban. És így négy éven keresztül, hónapokon, napokon, éjszakákon át. Hanna egyszer kiborult és rávett, tegyünk egy sétát a Wertheim parkban, ott a csatorna mellett, majdnem egészen a kijárási tilalomig. Egyszer pedig előjött a szekrényből, magára vette a kabátomat, és elment a piacra. Egy teli cekker krumplival tért haza. Letette a konyhában, majd szó nélkül eltűnt a szekrényajtó mögött. Íme, e két bűnt követtük el a négy év alatt.

- A háború azzal kezdődött, hogy Dubrovnikban Milan barátomat megölték. A gránát kettévágta a házát. Ő a konyhában tartózkodott, hogy a reggeli kávéját megfőzze. Zaim barátom akkor esett el, amikor öt évre rá a tűzszünetet aláírták. Sétált Szarajevóban, rossz utcába tévedt, és eltalálta egy orvlövész golyója. Költő volt mind a kettő.

Szemed lassan becsukod. Sóhajtozol, nyögsz és kiegyenesedsz a székben, valahol fáj. Reszketni kezdesz, az árnyékból a napra tollak. Ez jólesik neked. Elmúlt a fájás, mosolyogsz és hallgatunk. Hosszú ujjaid tépdesik a lábaidon átvetett kockás takarót. Nem jut más eszembe, székemet a tiéd mellé húzom én is, fejemet a melledre szorítom, átölellek és nézem az égen a fecskék röptét, gyerek guggol egy kutya mellett, elhúz egy gépkocsi és nyugalmasan ringanak a lombok.

Nem rémiszt meg az arcod. Alig egy-két részlet hiányzik róla, a szemhéjról a kékes sötét sáv, meg a sokszor összedrótozott régi szemüveg. Fekete selyemszalagon a nyakadban az a kis teknőc, amit pár héttel korábban egy isztriai halászfaluban vásároltam.

- Sétáltam Pirana köves tengerparti sétányán, Isztriában, s alig hittem a szememnek, hogy ismét itt vagyok - súgom neked. - És akkor egyszerre ki tudja, honnan, a derült égből zúdult alá a vihar. Búra kerekedett és felkavarta a tengert. A kereskedők mentették pultjaikat a partról. Szálltak a szalmakalapok és a nyári ruhák. A sétány kövein zörögtek a fa tartórudak és a felborult asztalok. Egy árustól, miközben az első kövér esőcsöppek kopogni kezdtek, sikerült egy - a kifeszített madzagra akasztott bizsuk között meglátott - fekete szalagon lógó nyakdíszt vásárolnom. Nem eladó, kiáltotta a szélbe az árus, de elvette mégis a bankót, és meg se nézve, hogy mit kapott, eltűnt a szél által a parton végigkergetett sátra mögött. Az ég elsötétült. Az eső mintha dézsából ömlött volna. Villámlott és mennydörgött, mintha nem is az égből, hanem a tenger mélyéből szólna. Rajtam kívül a parton már senki nem tartózkodott. Levetettem a szandálomat, és az ítéletidőre fittyet hányva, mezítláb jártam az esőben ázó, kőből emelt várost. A nyakéket a kezemben fogtam, és magamban egyre azt hajtogattam: megtaláltam, megtaláltam. Emlékszem, éveken át hányszor kerested a különféle dobozokban, fiókokban, szentül híve, hogy nem veszítetted el, hogy csak valahova letetted, egy elérhető biztos helyre, csak épp elfelejtetted, hogy hová.

- A babbi udvari házikójába a nagy fa mögött csak délután juthattam be, amikor mindenki lepihent. Egy alkalommal teknőcházból ittam a levest, s a babbi pedig maga alá szedett lábbal a nádpadlón ücsörgött, pipázott és egy kis késsel cápafogat faragott nekem a félelem és a betegség ellen. Mert engem a betegség könnyen megtalált, éjszakánként pedig rettegtem a bambuszlevél susogásától a kertben. A levest fenékig kiittam. A teknőcpáncélból készült edény alján számomra ismeretlen betűkkel rótt írás látszott. A babbival olyan tájszólással beszélgettem, amelyet a dombok között, és nem a part mentén használnak. Később csak egyetlen alkalommal lettem ilyenre figyelmes, méghozzá a rotterdami piacon két idős indonéz árus szájából, akik egy zsák rizs fölött civakodtak. A kis teknőst megtalálod a nueneni házban. A ház leghátsó szobájában. A komód legalsó fiókjában a kendők mögött, egy gyufásdobozban. Oda rejtettem. Álmomban pedig fekete szénnel rajzolom újra az egykor a teknőcpáncél alján látott írást. Amikor felébredek nem emlékszem már rá, sem a rajzolatra, sem pedig a jelentésre. Mihez kezdesz akkor, mikor a földhöz már semmi nem vonz? - kérdezed, és csontos ujjad az üvegajtó irányába mutat. Az éppen kinyílik, hogy bebocsássa férjedet és a elmeosztályon szolgálatot teljesítő nővért.

- Írok - válaszolok a kérdésedre egy egyszerű mondattal. Azt kellett volna, hogy mondjam, de már nem tehettem, mert nem voltunk egyedül: írok, mert mióta nem talállak Amszterdamban, meg az erdei házban, egyre kevesebbet beszélek. Azt kellett volna mondanom, addig zongorázom az emlékezet billentyűzetén, míg az ujjbegy bele nem sajdul. Kapaszkodom a ceruzába, míg görcsbe nem rándul az ujjam, s nem törődöm vele, elsüllyedek-e grafitban, a múlt híg üledékében már az első, vagy az egyik első betűnél.

- I need now my babbi - nyöszörgöd csendesen.

Nem érti sem a férjed, aki karba tett kézzel áll, sem pedig a nővér, aki ma reggel frottír kesztyűvel, alkoholos vízzel lemosott, felöltöztetett, megfésült és megetetett árpakásával. Magyarázkodást olvasok le az arcukról: tudod, ő már csak ilyen. A tejeskávés csészét a szádhoz emeled. Nem múló percek. Csak állunk körülötted, és egyre kényelmetlenebbül érezzük magunkat.

- A vörösbor jobban csúszna - szólok, hogy a csöndet eloszlassam, és te elneveted magad. Apró jelecske, hogy minden rendben. A vak is látja.

Fordította: Beszédes István

¹ kis kék sárkány
² baboe - indonéz szó, jelentése: dajka