Danyi Zoltán
Váratlan fordulat és befejezés

Meglepetésemre azonban csak egy cetli várt a bejárati ajtón, egy sebtiben firkantott, két soros üzenettel:

Közbejött valami, el kellett mennem,

majd keresem a napokban!

Hát ez szépen kibabrált velem. Nagyon dühös lettem, de nem volt mit tenni, hazakocsikáztam.

Néhány nap múlva tényleg jelentkezett a pasas, elnézést kért, és újabb időpontot beszéltünk meg a következő szerdára.

Szerda délben tehát a Heidegger-sorozatot a hátizsákba raktam és Kragujevác felé vettem az irányt. Azonban alighogy ráfordultam Újvidéknél az autópályára, a rádió megszakította zenés műsorát és rendkívüli híreket mondtak: Zoran Đinđić szerb miniszterelnök ellen merényletet követtek el, állapota válságos. Az elkövetők valószínűleg autóval menekülnek a helyszínről, ezért Belgrád központját lezárták. Várható, hogy rövidesen a főváros körüli utakon is leáll a forgalom, a rendőrség minden járművet tüzetesen átvizsgál, hosszú gépkocsisorok állnak majd mindenütt. Rövid tanakodás után jobbnak láttam visszafordulni. Ha kerülőutakon sikerülne is eljutnom Kragujevácra, és ha sikerülne is az üzletet szerencsésen nyélbeütni, ilyen körülmények között kockázatos dolog volna húszezer dollár készpénzzel kocsikázni.

Mire hazaértem, a rádió közölte, hogy a miniszterelnök meghalt. A kormány azonnali hatállyal meghatározatlan időre rendkívüli állapotot vezetett be az országban.

A következő napokban még reménykedtem abban, hogy sikerül az üzletet megejteni. A kragujevácit azonban nem sikerült elérnem, hiába hívtam fel napjában többször is telefonon. Végül az újságokból tudtam meg, hogy a maffia elleni harc keretében az én Heidegger-rajongó újgazdag megrendelőmet is letartóztatta a rendőrség, a neve ott volt a hosszú listán, melyet a Vreme közölt a zimonyi klánnal összefüggésbe hozott vállalkozókról.

Na, gondoltam magamban, az én szépreményű üzletemnek befellegzett. Eszembe jutott, mit mondtam néhány nappal ezelőtt a sors ravasz fordulatairól. Mi mást is tehettem volna most, mint hogy öntöttem magamnak egy pohár jeges bourbont.

Az üzletnek befellegzett, rám maradt mind a tizenkilenc dedikált Heidegger (meg a szart se érő komcsi könyvsorozat).

Mi a nyavalyát kezdjek velük? Nekem a könyveknek csak az anyagi vetülete számít. Egy vacak Heidegger aláírásával mi a francot kezdhetnék?

És mi a francot kezdjek ezzel a zagyva történettel?

Kortyoltam a whiskyből.

Bizonyára mind a tizenkilenc kötetnek megvan a maga hasonlóan kalandos históriája, gondoltam. Valószínűleg mind a tizenkilenc könyv kusza és kacskaringós úton-módon került az antikváriumokba vagy ki tudja hova, ahonnét Budmil kitartó kutatással és gyűjtögetéssel összeszedegette őket. Egyiket-másikat talán ellopták az eredeti gazdájától, akinek a filozófus dedikálta; némelyiknek a tulajdonosa feltehetően elhunyt, és az örökösök ekképp szabadultak meg a feleslegessé váló házi könyvtártól, vele együtt az egyik Heideggertől; és talán olyan is akadt, aki csak azért íratta alá a kötetet egy kínálkozó alkalomkor, hogy aztán magasabb összegért tudjon túladni rajta. És ez a sok történet most mind-mind az én hátizsákomban fókuszálódik.

Újabb bourbont töltöttem, és lassan kezdtem megnyugodni végre. Én is csak egy epizód vagyok, gondoltam, egy rövidke fejezet, egy kicsike láncszem a történetek nagy-nagy láncolatában. Egy jelentéktelen, de nem elhanyagolható szereplő, Heideggerrel, a feleségem apjával, Mircea Bumillal, Franjo Hotujaccal, Siniša von Braunberbennel, Jurij Vjazanycev doktorral, a kragujeváci pénzváltóval, és a néhai miniszterelnökkel együtt.

A sors a nagy átverések mestere, mi pedig mindnyájan az ő kezében vagyunk.

Egy dolog persze egészen biztos. A történetek tovább folytatódnak majd. De soha nem fogjuk megtudni, hogy mi az igazság.

< Aleksandar Šaranac: Nyerő lapok | Aleksandar Šaranac: The end? >