Hajdú Endre
Levél az írásról és a falombokról

Még nem válaszoltam egy régi kérdésedre, vagyis arra, hogy miért kérdeztem, mit ad neked az írás. Cseles kérdésnek szántam, azt igyekeztem elérni vele, hogy miközben a megválaszolására összpontosítasz, minél inkább tudatosodjon benned, hogy miért szeretsz írni, s ez további lökést adjon a toll forgatásához. És voltaképpen erre akartalak ösztönözni. Mert írni jó. Függetlenül attól, hogy olvassa-e majd más rajtad kívül, hogy tetszik-e neki, mit gondol felőle, vagy te magad meg vagy-e elégedve a szüleménnyel. Már csak azért is jó, mert kidolgozod magadból a bentlevőket, és sokkal áttekinthetőbbé: rendszerezettebbé és érthetőbbé válik az egész, mintha csak a belső kavargásból olvasnál. Egy csomó feszültség is távozik. Tisztul az elme, csöndösül és megnyugszik a lélek. És az is jó érzés, hogy alkottál valamit. A (ki)íras helyet teremt újabb hajtások lombosodásának, és a szellemi gazdagodás révén a világ jobb megértését teszi lehetővé, teljesebbnek érezhetjük általa az életet.

Ne érts félre, nem megmagyarázni akarom neked, hogy miért jó írni, ez a saját véleményem e tekintetben, annak is torzult változata, hiszen ezek a hatások sokkal finomabb szinten szűrödnek át, mint ahogy én ezt esetlenül megkísérlem szavakba önteni. De gondolom, neked is hasonló élményeid vannak. Lehet, nekem azért is ilyen érzékeny pontom az íras, mert a magyartanárom - valószínűleg szándékán kívül - megbántott azzal, hogy egy kukkot sem mondott a verseimre, melyeket átadtam neki olvasásra, s amelyekben benne volt az egész akkori életem. Csupán ügyesen belefűzte az egyik magyaróra szövegébe, hogy a kék virág mint a remény jelképe közhely (egyik versemben szerepelt), és olcsó slágerekben is giccsnek számít. Nekem akkor a kék virág nem volt közhely, mert először írtam le. És először foglalkoztam az érzéseimmel, a gondolataimmal, a belső történéseimmel, akkor kezdtem eszmélni. Ma már tudom, hogy nem versek voltak azok, hanem első kíserleteim a lélek birodalmára való megnyílásra.

A középiskola utolsó két osztályában a heti két magyaróra tartott életben, és a magyartanáromat becsültem a legtöbbre. Szerettem volna, ha elmondja nekem véleményét, gondolatait az irományaimról, legyen bármilyen is, és csöppet sem hiányzott, hogy letaglózzon, belém fojtsa a szót. Fiatal voltam és tapasztalatlan, nem tudtam, amit ma tudok. Meghűlt bennem a vér. Sokáig azt gondoltam, bárcsak biztatott volna, csak írjak, és ne foglalkozzam az eredménnyel, a papírra vetett betű utóéletével. Mai szemmel nézve, lehet, jót tett azzal, hogy fájdalmat okozva hallgatott. Igaz, jónéhány évvel később, de magam értettem, magam érthettem meg, hogy miért jó kitárulkozni, engedni a belső késztetésnek.

E viszontagságok azonban nem söpörték ki lelkemből a szót. Vásároltam egy nagy vonalasfüzetet, s abba beleírtam néha a gondolataimat, egészen halkszavú, személyes hangvételű észrevételeimet. Azután sorkatonai szolgálatra hívtak be. Az idegen nyelvű közegben a lélek nyelvének segítségével párnáztam otthont magamnak. Rendkívül gazdag lelki életet éltem. Sokat körmöltem; akkor ismertem meg igazán az írás örömének ízét. Beleírtam a füzetbe a sikeresebb levélrészleteket, naplószerű följegyzéseimet, gondolataimat, meglátásaimat. Szavakkal bástyáztam körül egy szellemi világot, abba menekültem a ridegen és kíméletlenül csattogó parancsok elől.

Röviddel ezután esztelen Cézárok ültek trónra, és az utolsó békés nyáron, illetve a katonaság idején született írasaim a füzettel együtt a háború martalékává lettek.

Évekig nem vettem tollat a kezembe.