Hagymás István
Lendva, Hegy, (Zentao)

...a világ közepe ott van, ahol leszúrod a botod...

"L" mint Lendva, ejtem ki számon a varázsigét, s mire magam is meghallom a hangomat, nyelvem is lecsapódik, megül, mint a vár "L"-je Alsólendván, vagy mint a régi présházak a szőlőútvesztőkben Lendvahegyen...

De ha madártávlatból szemlélődöm, furcsamód akkor is az "L" alak bontakozik ki sorsszerűen a tájból...

Lendva lent van...

(Alsó)Lendva mindenekelőtt saját hegyéhez mérten van lent, de lent van Felsőlendvához képest is, s nemcsak azért, mert ez utóbbinak vára magasabb, tüzesebb vulkáni bazaltsziklára emeltetett (Lendvahegy a Pannon-tenger üledékéből keletkezett), de azért is, mert közös "visz-erük" a Lendva-patak alsó folyásánál rímel rá felső testvérére, s az sem elhanyagolható körülmény ebben a tekintetben, hogy Vízlendva és Lendva-tó is a várostól északra, vagyis jóval a település felett fekszik (úgy egyórányi autójárásra), és ezen a réven válik Alsólendva vizei alatti várossá...

De nemcsak Lendva van lent, lent van Lenti is, Kútfej, Pince vagy Völgyifalu; s mindaz, ami a vidéken számottevő, sorra az alsó régiókhoz kötött, s arra készteti az embert, hogy "lentben" gondolkozzék, de jobb, ha a szívét is alább adja, ha rá akar hangolódni a lendvahegyi pincék borainak hullámhosszára, mert csakis így élhető át az az üzenet, amit a hegy levébe sűrített a teremtő...

Nem odalentről, a mélységekből hoznak-e hírt a közeli hőforrások hévizei? Nem a föld alatti gázok köszönnek-e vissza égő fáklyaként a város határában, az elapadt kőolajkutak helyén?

Ki tudná megmondani, milyen mély ősi energiák nemesítették fosszíliummá évezredek során azt az egykor élt mocsártölgyet, amelyet Gálics Pista bírt szólásra fametszetein, mielőtt gyorsan elment? S vajon nem a Mons Halianci titkát vitte-e magával Szúnyogh Sanyi mindörökre?

És a pokol kapui Pincemajornál? A bebetonozott szájadékok a szénbányák lejáratánál? Ki tudja, milyen gyilkos sugaraktól választanak el bennünket? Vagy a később halók, meg sem születettek sírkövei lennének?

Bárhogy csűrjük-csavarjuk is, újfent lent, vagy ahogy errefelé mondják, lend vagyunk, mint az "L" betű talpa, ahogy lábát szilárdan megveti a földi valóságban...

De fejét felemeli, fel a magasba, a lélek és az értelem világába, és derűlátóan fordul a jövő felé...

Mint a térség szíve, köldöke és koronája, lényegül ebbe a zöngés oldalrés mássalhangzóba, az "L"-be Lendva és vára, de (ki)látó is egyben ez a punctum maximum, őrszeme Muravidéknek, amely mint kicsiny Kárpát-medence terül el alant, ott, ahol a Mura, a Lendva-patak, a Kebele-patak és a Fekete-ér itatják anyaföldünket, szűkebb pátriánkat... Nem véletlenül mondogatják a völgyifalusi vincellérek, hogy mennek fel a pincébe,a hegyre, a Kárpátokba, ha bort van ihatnékuk, hogy mélyebben elmerenghessenek a világ fölött...

Errefelé minden a hegyhez viszonyul...

Lendvahegy, ez az ökörszívre emlékeztető geológiai képződmény a centrum, a világ közepe, ég és föld találkozási pontja, a kezdet és a vég, az alany és a tárgy, az ok és az okozat...

A Szentháromság-kápolnához vagy a Lármafához való feljutás igazi zarándokút, és felér egy beavatási szertartással, amely a megvilágosodással, Isten és önmagunk megismerésével kecsegtet, hiszen a mindenható lakhelyének és a világfának az elérése rituális cselekedet, misztikus felemelkedés is egyben: ZEN-TAO...

A hosszúfaluhegyi, soha ki nem apadó hidegkút szomjoltó életvize a megtisztulás, az újjászületés nedveként árad széjjel a vándorban, aki iszik belőle idejutván - de aki mélyen a borospohár fenekére néz útközben, annak saját alsó-világi tükörképe néz farkasszemet önmagával odalenn...

Utódja, rokona, őse, ismerőse itt minden szőlőtőke a ho(u)niaknak, akik szívvel-lélekkel gondozzák-ápolják őket s köszönnek nekik jártukban-keltükben, a sarjak meg fürtjeiket ajánlják áldozatul a teréznapi szüreti liturgiához, hogy aztán a sötét akácfahordó-vegykonyhákban magukra találhassanak, borrá legyenek, s Mártonnap táján, mint a tékozló fiúk, megtérjenek apjukhoz, kitárulkozzanak a szájban, s a nyelv érzékeny ízérző szervecskéi megfejthessék a misztériumot: Lendva, Hegy...

z

Mit is keres tulajdonképpen az ember két évvel a második ezred fordulója előtt, ha a völgyfalusi tölgyes ódon kútjának gémjét figyeli, a fullasztó február koránjött, kánikulai tavaszában?

Talán egy égi-földi jelet, amely útbaigazítja, amely megmutatja, hogy honnan jött s merre tart - s talán arra is választ ad, hogy itt és most mivégre is van...

Lehet, hogy éppen ez a vízöntő-mérlegszerkezet az, amit keresünk?

Talán ez az a kapu, ahonnét mégegyszer visszatekinthetünk szeretett Lendvánkra - de Lendvakecskés is mutatkozik a messzi távolban, ha az ellenkező irányba emeljük fürkésző tekintetünket...

Vagy fordítva?

Vár az út, indulnunk kell, előre, Halicanum felé, amely mint egy ittragadt őshal-kövület sejlik fel a hegy lábánál...

A márciusi város igazi én-je, feje a Halász-telep, amely Alsó-Bakóalja és a Bányász utca között terül el...

Ha az Alsó vagy a Víz utcában bolyongunk tavaszi délelőttökön, a helység legarchaikusabb, legmélyebb, legnőiesebb labirintusaiban érezhetjük magunkat, titokzatos belső udvarok, szűk sikátorok, nedves házfalak között, de - talán nem véletlenül - itt kezd életre kelni, kicsírázni az új városmag is, amit (hír)nevéhez méltón Makovecz Imre ültetett...

A vár világító fehérje mint egy felettes én őrködik az alvilág fekete kockái felett...

Hosszúfalu mint egy halfarok (de a leginkább kosszarv ez) szervült a várostörzshöz, s csupán nézőpont kérdése, hogy a világ végén vagy éppen az elején érezzük-e magunkat errefelé áprilisban...

A smaragdszínű alkonyati égen talán Rédics felett ragyog legszebben az Esthajnalcsillag, mintha ez a rózsaszín nevű falu volna egyik igazi otthona, s ez mutatná az utat a Lenti piacra utazó, anyagi javakat kereső, bírvágytól hajtott bevásárlóturistának...

A Kettős, Lendvadedes és Lendvakecskés szerényen húzódik meg a határok közelében. A májusban virágzó vadgesztenyefák illata nemcsak a lepkéket csalja erre a helyre, de ittjártunkban bennünket is válaszútra kényszerít...

Kútfej mint egy tátongó alvilágkapu vonzza a júniusi est teleholdjának kereklő ezüstarcát vizének mélységeibe...

Lendvavár a júliusi nyárban delel, ám a szőlőtőkék őszre tartogatják szüzességüket, hogy az évszak derekán megmérettessenek a présekben, és a bomló nedvek kádárkoporsókba zártan várják átlényegülésüket, majd a reinkarnációt bennünk...

Lovászi az é(j)szaki oldal kitüntetett élet(t)ere, a megfáradt bolyongó kiapadt ereje itt november-december havában is új, tiszta forrásra lel...

Tornyiszentmiklóst elhagyva, Bakóaljánál már javában benne járunk a télben, mégis új világ, új korszak, új tavasz hullámzását érezzük, ha nagyokat szippantunk a permetszerektől elfáradt levegőből, és aléltan a hegyalja forrásait véljük látni begyulladt szemeinkkel...

Vajon mit keresek a völgyifalusi őstölgyes itatójánál a múlton s a jövendőn merengvén?

Talán egy jelet, ZENTAO-t...

Lendva, 1998. február