Sáfrány Attila
Asszociációk a növény kapcsán

Ha a növényekről kérdezel, először a fák jutnak az eszembe, s csak utána a virágok. Az asszociáció a törzs magába záródó, önmagának elég, konok szilárdsághoz vezet, s csak később ötlik fel, hogy van a növényeknek egy tisztán kitárulkozó, önmagát ajándékozó oldala is, a virág. Az, amivel neked is oly sokszor adósod maradok.

A következő gondolat, a virágcsokor utáni, már egészen másról szól. Herakleitosz is megmondta - mégha a filozófustörténészek szerint nem is ezekkel a szavakkal - hogy ugyanabba a folyóba kétszer nem léphetünk. Ez pedig már a harmadik gondolat. Miközben, mint sokszor, a második kimondásával is adósod maradtam.

De ez a harmadik alapján már fölsejlik, hogy olyan az asszociációk sora, mint a fás növény szétágazódása: kiindul a gyökérből, az alapgondolatból, majd folytatódik egyenes irányban növekedve a rokon gondolatokkal és egy pontot elérve gáttalanul, mégis szabályosan oszlani kezd a gondolat-áttételek céltalan útján. Ilyen átlépés volt, hogy erről az önépítkező folyamatról elsőként a fraktálok képe villant elmémbe: vég nélkül gyarapodni, ámde úgy, hogy az előírt módon hozzáadódó új elemek kicsiben tartalmazzák a kiindulási alapot. Ezen a módon is leírható az asszociációk sora. Az utóbbi kísérlet belső, az előbbi külső oldaláról próbálja fölvázolni a gondolathidak konstukcióját. Ez a tudat-építmény kétségtelen, hogy csupán akkor mutatkozik az externitás és az internitás megosztottsága nélkül, amikor te jutsz eszembe a növényről. Mert a növény képzetében te vagy az a belső kötőerő, amelyet a fraktálok mint egységet a kicsitől a nagyig, az elsőtől az utolsóig visszatükröznek. Úgyszintén te vagy a szétoszlás kútfője: arcváltozásaiddal öltenek más és más formát a gondolatok, a hozzád hasonulás görcsös igyekezetében. Ellene vetheted, hogy ez pontosan fordítva van. Hogy én vetítelek bele a dolgokba, s nem a dolgok vetülnek ki általad. De hát pontosan te ne tudnád mi az a Sakti, a női, te ne ismernéd, ki az a Sakti, a Nő, épp teelőtted volna rejtett kicsoda Sakti, a női és a nő találkozása bennem?

Habár ki tudja, hogy tudod-e? Én is csak abban vagyok biztos, ha nem a ráció hideg nyelvén fogalmaztam volna meg az előbbieket, ha csak úgy egyszerűen, a gyerek nyitottságával kimondtam volna, hogy nem tehetek róla, ott vagy minden gondolatomban, ha elmondtam volna a költő szavával, hogy benne vagy minden félrecsúszott nyakkendőmben, akkor te ebben nem találtál volna semmi különöset, nem néztél volna értetlenül és kérdőn, mint most, nem csodálkoztál volna, csak mosolyognál. Mert te értenéd, amit én sosem értettem és nem is fogok soha sem.

Ezzel ismét ott vagyunk, ahol elindultunk. A gyökér gondolatnál, az első összetett asszociációnál: a növény, majd a fa, a magába záródás, a törzs és a virág, a kinyílás, az önmagát adás. S mint nálam a kör bezárultával mindig, ahol előre menve már csak céltalan ismételgetnénk, sor kerül a kilépésre. Az ész nyelvén kifejezve ezen a ponton a tudat átlép az önmagát látás, a meta pozíciójába, a szív nyelvén, csak úgy közönségesen, megszólal magadban a mélység benső hangja. A meghallott mélység üzenete volt, hogy az előbb kimondott szavak mind megfejtendő jelek. A növény, a vegetáció alapanyaga az élet jelképe. S ami eszedbe jutott a növényről, vagyis az életről, a törzs és a virág, a magába záródás és a kinyílás, azok az általános férfi és az általános női, a Férfi és a Nő, valamint az általános férfi találkozása a Férfival, az általános női találkozása a Nővel, s azok találkozása egymással. Egyszóval, vagyis két szó egybeolvasztásával: Siva-Sakti. Tehát a sok-sok találkozás, az együvétartozások láncolata a növény. Vagyis az élet. És a mi találkozásunk, ahova én virágcsokor nélkül érkeztem.