16. számú tájirat

Vákuum

és..., Nyomás: világtalanok tapogatnak tekintetükkel..., és..., ruha alá nyúlnak, egymás bőréhez..., és..., szántanak egymásban az útvonalakon végigfutva..., és..., sikít a csend..., és..., halkan csikorgó fékek..., és..., suttog a vágy a fülekbe..., és..., hogy ordítsa már el valaki magát..., és..., csak az automata ajtó csipog..., és..., nyílik ki szélesen..., és..., szemgolyók nyikorognak az elázott arcokba belenyomva..., és..., egymás szemébe köp a boldogság..., és..., hogy szóra bírja a néma pillantásokat..., és..., mozdulatlanul maradnak a hangok..., és..., körülcsavarják a testeket..., és..., hozzászorítva azokhoz a vágyakat..., és..., amelyek sebeket törtek..., és..., maszkok rikítós színei..., és..., melyek zsíros vastag rétegben..., és..., ráfagynak az eltorzult képekre..., és..., csecsemő koncolja fel a csendet..., és..., amely visítva rohan végig a tekinteteken..., és..., cumival tömik be a száját..., és..., de visszhangzik még pár percre..., és..., szürke sima szobrok darabokra törve dőlnek ki az ajtón..., és..., szögletes hidegbe beleakad a kéz, a láb, a fej..., és..., metszenek az élek..., és..., hideg síkján végigcsúszni..., és..., mint ahogyan a szem halad a térben..., és..., könnyedén meg nem akadva az élet élén..., és..., hogy ne sértsen az..., és..., a földről a rengeteg szemetet feszíteni..., és..., mint ahogyan azt odaszorítja a mozdulatlanság..., és..., hülyeség..., és..., nehéz a légzés..., és..., mert kiszívta a levegőt a fagy..., és..., karcolni a tájat..., és..., a beleszorult dolgokat..., és..., hasít a hang, a kép, a szó..., és..., füledet befogva..., és..., bujkálsz az eredő elől..., és..., az eredőben lévő lyukakban..., és..., bice-bóca kutyus egy csontért kapar..., és..., anya a szemetest bújja..., és..., amely tövébe odavizel a sánta..., és..., a pára meleg..., és..., majd az is kihűl..., és..., odaköt..., és..., kifeszül a tájra az árnyék..., és..., megtöri néhány lépés, szárnycsapás, kutyakaparás, az anya korgó gyomra..., és..., majd az eltört tények is ott maradnak..., és..., ahol vannak..., és..., varjak röpte veszik el a fák koronáján..., és..., öregember lopja a tűzrevalót..., és..., odaszokik hozzá a hangos nyögés..., és..., mint a körme alá a kosz..., és..., kihűlt varjú a földön..., és..., pikkelyes bőrű lábán begörbült karmok..., és..., melyek úgy kapaszkodnak a magasba..., és..., mint kéz a kukába..., és..., mint, apró öröm a jégre vert mag..., és..., a templomóra megállt..., és..., a madár várja..., és..., hogy valaki melléfeküdjön..., és..., oda ahol a pillanatok remény nélkül múlnak el..., és..., reszket egy menekült körül a teste..., és..., magához szorítja a koszos ruhával a bőrét..., és..., a jég hullámán csúcsosodik egy cumisüveg..., és..., odafagy egy éhező ajak..., és..., megrepedt, kemény szar fordul a földön jobbra..., és..., fej nélküli Barbie ült bele a talajba..., és..., beleszorítják egymást a dolgok..., és..., a negatív nyomásba..., és..., Roppanás: az ég kiszakad, belélegzi a tér a fény látványát, széttaszítja az árnyékot, a megdermedt élet nedvet enged, a fekete tollas elkezd rothadni, a vizelet elveszik a földbe, szagot ereszt a táj

designer