18. számú tájirat

Magányos felhőkarcoló

Gyermekként gyakran álmodtam angol tájjeleneteket. Lankákat, mezőket, keskeny utacskákat, karámkerítéseket, virágokat... Minden alkalommal máshogyan, a képek a kora reggeli vagy késő esti félhomályból derengtek fel. Angol delet soha nem álmodtam. Mulandóságuk fölött rendre ugyanazon szabadságérzet lett úrrá rajtam. Elragadtatással töltöttek el, mint az angyalt a végre fülébe súgott bizonyosság: halál nem is létezik. Álmaimban tudni véltem mindennél bizonyosabban, ez Anglia. Soha nem jártam ott. Ott él viszont a nagybátyám már közel fél évszázada, valószínűleg a szigetországi hajnalok és naplementék álmai ürügyéül ez szolgálhatott. A nagybácsit szintén nem láttam életemben. Tavaly tavasszal ugyan kimentem elé a reptérre, de nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy igazán ő az, aki öt évtized múltán hazatért.

Ifjúkoromban Finnországot álmodtam. Mindig ember és hó nélküli tájat. Mégis bizonyos voltam benne, hogy az Finnország, ha nem is jártam soha ott és finn embert életemben nem láttam. Igaz, hogy tíz évvel később, tehát napjainkban, felhívtam a nagykövetséget, és egy készséges asszonyság néhány mondatomat - egy elbeszélés kellékeit - finnre fordította. A finn álmok szintén büszkeséggel töltöttek el. Mint az angyalt, akinek a fülébe súgtak...

Tiéd lehet a hosszú élet, ha fejed északnak, farod délnek..., mondta egyszer egy - nem tudom miért kedves - ismerősöm. Jógával foglalkozik, legalábbis ezt állítja. Mindenesetre megmagyarázta, fájdalmaim, úgy a testiek, mint a lelkiek, abból fakadnak, hogy szakszerűtlenül alszom. Megtetszett a feddés, mert a törődést éreztem meg benne. Addig úgy aludtam, ahogy tudtam. Az irányzékkal egyáltalán nem törődtem. Egyébként is, az irányt a ruhás és éjjeli szekrények, a kályha és a polcsor helyzete határozta meg. Ez a beosztás képezte valami módon a Törvényt. Ha valamit is lehetett változtatni, az az én ágyban való helyzetem volt. Kiderült, hogy a legveszélyesebb változatokat kombináltam, kelet-nyugat és fordítva. Tökéletesem nem értettem az utasításokat, de azért meghallgattam azokat. Az én világom számára azt jelentették, hogy megszegtem a Törvényt. Ám a szüleim észre sem vették szobám új elrendezését. Továbbra is a megszokott módon pihentek, fejjel délnek. Ok nélkül rettegtem. Mindegy, a lábaimat délnek fordítottam és hamarosan jobban éreztem magam. Ha a fájásokat nem veszem figyelembe, egészségesnek érzem magam. Közben azt is megállapítottam, a jó egészség nem jelent hosszú életet is. Ezért (még mindig ismerősöm hatása alatt) úgy döntöttem, többé nem törődöm a hosszú élettel. Az észak iránt fordított fej ténye önmagában is elegendő.

Íróasztalom fölött, amelynél most is ülök, áll a tévé. Mögötte az ablak. Pontosan a magányos felhőkarcolóra tekint. Bármennyire is kísértetiesnek tűnik, ezúttal megkísérlem kísértetiességét megérteni. Az épület lehet, hogy valami csodálatos látványt fed el. Valami mindig takarásban van. Ha azt állítom, hogy az élet maga az eltakarás, valaki bizonyosan akadna, aki azt válaszolná, hogy fogalmam sincs az életről.

Bárhogyan is van, amikor elalvás előtt egymás mellé rakom két lábfejemet, célzót kapok, amelyen keresztül délre látok. Ha félkörben elfordulnék, a felhőkarcolóra céloznék.

Joachim Olbrin története szerint, akinek minden kínlódása abból eredt, hogy nem találta helyét e világon, két isten létezik. Az északi és a déli. Az első kockát dobva, a másik intuíciójára hagyatkozva alakítja az emberi sorsot. Még tökéletesebb, maga a történetek története lenne, amennyiben a két isten megbékülne egymással. Így viszont, szinte teljesen jelentéktelen. A hatalom szeretet nélkül az erőszak maga. A hatalom nélküli szeretet pedig az enyészet.

Éppen az ablak előtt állok. A kilátást betölti a felhőkarcoló, amint felfogom végre, hogy ebben a városban kétmillió másik emberrel lélegzem együtt. Soha nem jutott még eszembe ez az ostoba igazság.

És még valami! A felhőkarcolóra meredve egyszerre csak madárcsiripelést, hullámtörést, lombsusogást hallok. Elkülöníteni egyetlen hangot sem lehetséges. Azt sem tudom, tenger mellett vagy a fák között állok. Lábaim remegni kezdenek, és a toronyház helyett Anglia és Finnország tájait látom pillanatonként váltakozni. Egészen a látóhatárig.

Kinyitnám az ablakot. Mint egy gyerek, aki már meg is tette, de nem vett róla tudomást.

Slobodan Ilić