15. számú tájirat

Metafizika

 Nem tartom magam egy metafizikus jellemnek. Ez alatt körülbelül azt értem, nem hiszem el, hogy azért fájdul meg rendszeresen a fejem a nappaliban, mert hetvennyolc és fél évvel ezelőtt itt valaki öngyilkos lett és a boldogtalan szelleme most itt kísért a falak között (szerintem inkább a huzat az oka, vagy még inkább a cigaretta); nem hiszem el, hogy a médiákon, vagy miken keresztül beszélgetni lehet a túlvilágiakkal (sőt, még azt sem, hogy egyáltalán létezik túlvilág); hogy az ingával meg lehet határozni az ágy optimális helyzetét; hogy a fekete macska meg a tizenhármas szám szerencsétlenséget hoz, meg minden. Nem hiszem el, hogy a véletlen események valójában rejtjelezett üzenetek, sőt, én még azt sem hiszem el, hogy puszta meditálással fel lehet emelkedni a földről. Én Newtonnak hiszek. Az ember az egy súlyos valami, anyagból van és húzza lefelé a föld.

Ezt egyébként nem előnynek, hanem jellembeli fogyatékosságnak tartom. A világ az egy borzasztó érdekes és izgalmas valami, amiből én - nyilván félelemből - nem vagyok hajlandó magamba fogadni azt, ami számomra megmagyarázhatatlan. Egyébként is mindig mindent görcsösen meg akarok magyarázni, méghozzá mindig racionális érvekkel. Az irracionálisról egyszerűen nem veszek tudomást (mondom, nyilván félelemből), pedig van.

Szóval, ha kinézek az ablakon, a templomot látom. Magáról a templomról nem nagyon tudok mit mondani, pont úgy néz ki, mint egy templom. Nincs is ebben semmi különös, más ember is lakik templom mellett (és nyilván őt is idegesíti, ha a délutáni szieszta ideje alatt a füle tövében kongatják meg a nagyharangot). Már több mint egy évtizede lakom az épület - és az azt körülvevő szimbólumrendszer (metafizika?) - tőszomszédságában, és ha emlékezetem nem csal, ezalatt az egy évtized alatt összesen háromszor jártam benne. Egyszer, amikor a fiamat keresztelték, aztán amikor a lányomat, meg egyszer, amikor a helyi együttes karácsonyi koncertet adott a templomban, utána meg áthívtam őket egy rumos teára. Viszonyom a templom iránt tehát meglehetősen - mondjuk így - laza, ugyanakkor nem elutasító. Sőt! Részeges éjszakák (vagy akár józan kimaradások) után hazafelé baktatva vagy biciklizve mindig megnyugtatott, amikor a sötétségben kivettem a torony még feketébb elmosódó körvonalait, fölötte a holddal, és így van ez még ma is. Van ugyan ebben a képben valami misztikus és félelmetes, de számomra mindig a másik hatás volt a fontosabb. Mozdulatlanságával, masszív jelenlétével a sötétben valahogy biztonságérzetet adott. Én itt vagyok, világosban és sötétben egyaránt, itt voltam előtted és itt leszek utánad is, felém tarthatsz, a tövemben ellehetsz, súgta a magasból ez a fölém tornyosuló fekete árnyékobeliszk nekem, a földön cammogó embernek. Meg aztán tájékozódási pontnak sem utolsó egy templom: "Tudod, ott lakom a templom mellett", lehet mondani a látogatásra készülő idegennek, és ez jócskán leegyszerűsíti a magyarázkodást.

Ez a békés egymás mellett élés aztán arra késztetett, hogy ne csak az épülettel, hanem magával a vallással is tisztázzam a viszonyomat. Tisztáztam. Lett is belőle egy olyan nyakatekert hibrid érvelési rendszer, amit még elmondani sem merek, mert a józanabbja kiröhög, a vallásosabbja kiátkoz. Szóval, van erről egy elméletem, amit szégyellek elmondani, úgyhogy inkább nem mondom el.

Na jó, elmondom.

Tehát vegyük a Tízparancsolatot. Mivel tíz van belőle (mármint a parancsból), kiválóan megfelel a százalékszámításra. Nézzük meg, mindennapjaink során a tízből hány parancsot tartunk tiszteletben, és máris megtudhatjuk, hány százalékban vagyunk keresztények. Én például "eléggé keresztény" embernek definiáltam magam, és nem azért, mert meg lettem keresztelve, vagy mert templom mellett lakok, vagy mert hiszek, vagy épp nem hiszek Istenben, hanem azért, mert azon kaptam magam, hogy mindennapjaim során akarva-akaratlan, neveltetésem, környezetem, saját gondolataim és még ki tudja mi minden következményeként jelentős mértékben tartom magam a Tízparancsolatban lefektetett erkölcshöz és értékrendhez. Vagyis, a vallásosságot nem a misérejárások száma határozza meg, hanem az, hogy az illető egyén mennyire tartja tiszteletben az illető vallás törvényeit, függetlenül attól, tudatában van-e egyáltalán annak, hogy mit tart tiszteletben, vagy sem - mondom én. A százalékszámítást meg tessék elfelejteni, az hülyeség.

Akárhogyan is, amikor felvetődött ez a "mit-látsz-ha-kinézel-az-ablakon?"-téma, nekem valahogy nem tetszett ez az egész templomdolog. Nem akartam én vallásról, Tízparancsolatról meg kereszténységről írni. Akkor jött a mentő ötlet: az ember nemcsak otthon néz ki az ablakon! Van munkahely is a világon. És akkor jött a megdöbbenés is. Érdekes, hogy már több éve vagyok ebben a negyedik emeleti irodában, de még soha nem tudatosodott bennem, hogy amikor itt kinézek az ablakon, akkor a háztetők és lombkoronák monoton hullámaiból egyetlen szirt emelkedik ki, amikor süt a nap, akkor szinte vakítóan. Igen, a templom. Nem egy másik, AZ a templom. Az, amelyikben nem is olyan régen megölték a papot, aki megkeresztelte a fiamat (állítólag a templomba takarítani és ténykedni járó környékbeli fiú volt a tettes, mert a pap - a fiú számára - tisztességtelen szexuális ajánlatokkal zaklatta, ő pedig már nem tudta elviselni a nyomást, de ez a mai napig nem derült ki egyértelműen), aztán felsőbb utasításra máshová irányították az utódját, aki megkeresztelte a lányomat (ő igazán egy jámbor lélek volt, minden hívőjét "szegíny"-nek nevezte és sajnálta már azért is, hogy egyáltalán szóba kellett állniuk vele, de talán éppen ezért nagy népszerűségnek örvendett a nyájban, petíciót is írtak a püspökhöz, amikor a pap elment, persze hiába), úgyhogy most megint egy másik pap van benne, de ez talán nem is tartozik most ide.

Összegeznék: az ember két helyen (otthon és a munkahelyén) és egy állapotban (bezártságban, falak között) éli le életének kilencven százalékát (már megint ezek a százalékok!). Ezt a bezártságot enyhítendő találták ki az ablakot, a szabadság illúzióját, az egyetlen vizuális kapcsolatot a kinti, falakon túli világgal. Én abban a furcsa helyzetben vagyok, hogy bármelyik börtönöm ablakán is nézek ki, a hatalmas világnak mindig ugyanazt a piciny kis részét, ugyanazt a templomot látom. Ez nyilván valami rejtjelezett üzenet, amit nem tudok dekódolni, valami figyelmeztetés, tanács, intelem, vagy talán inkább sors, kijelölt út, eleve elrendelés. Metafizika. Válasz kellene, valami magyarázat, persze racionális.

Persze nem találom.

Kókai Péter