Elsőre. Urbánus tájdinamika, 17 s.
Jó kislány, fekszem az ágyban, más választásom ugyanis éppen nincs. Kórház, régi épület, egyebek, este. Olvasni még nem tudok, nem vagyok csodagyerek, ötéves, ígyhát bámulok az ablakon ki, látni rendesen. Tömbházak, sok pici fényes ablak. Egyszerre csak elmozdulnak. Lassan. (Anyám a kád peremén áll, furcsa szédülés fogja el, lenéz, hullámzik a víz.) Óvatosan imbolyogni kezdenek. (Tesóm négyéves, az ablaknak háttal vajaskenyeret majszolgat, mintha mozdulna alatta valami, de nem lehet...) Egyre jobban belelendülnek, mozognak össze-vissza, lenyűgöző, ahogyan bolydul a sok hatalmas ház, csodálkozom, csak egy picit, még hiszek a mesékben. (A kád egyre vadabbul mozog, anyám rájön, hogy mi ez az eddig nem tapasztalt, apám is lassan, a család rémülten összeszalad előszobában, kijutni gyorsan, a kulcs merre?) Iszonyú jó játék ez, ne legyen vége, ugye nem lesz vége, táncolnak az ablakok, jobbra-balra meg fel-alá dülöngélnek az épületek, végre történik valami, már nem unatkozom, látok mindent, csodás! Játék, teljesen leköt, s hogy netán magam is ugyanígy ágyastól, azt nem érzem, évekkel később is a poharak kocogása ébresztett. (Évszázad, amíg falba kapaszkodva kinyitja valaki az ajtót és hívja a liftet, tömegek a lépcsőn lefele, családom kényelmesen a felvonóban, feltűnő, hogy senki nem tart igényt rá most.) Villany elalszik, nővér gyertyával ijedten, kirángat az ágyból, haragszom rá, nem értem, miért nem hagyja, hogy tovább, miért tuszkol az ajtó fele most, amikor igazán a legjobb. (Kint, szomszédok mezítláb a hóban, északnyugaton fények cikáznak, érezni a hegyeket körbe-körbe-körbe.) Az ajtókeretnek nyomnak, nem látok, érzem a felnőttek rémületét, azonnal megtanulom. Aztán vége. (Romok idővel el, épülünk fel újracsak.)
Másodszorra. Most még Ny.
Ablakaim dombtetőn, egy ideje nyugatra nyílnak mind, olcsó hatásvadászat kizárva.
Ha kinéznél, előbb lefele. Bokrok kanyarulatában macskafészek, pici fehér gomolyák a napon.
Előre iskola. Délre iskola. Zsivaj, csöngetés, zavar. Hogy vannak, akik később születtek.
Északra templom, odébb másik templom, épülőben. Nem látni tőlük az erdőket, vihar ha jön, nap, hold ha nyugszik, eltakarnak mindent. Harangozást soha nem hallani, pedig.
Ablakaim mindig nyitva, ritkán nézek ki, reggel inkább, kávézás közben, amint. Vagy ha kirázom a karórám a macskák közé. Unom. Nem érek rá.
Kelet ajtók mögött, kukák és játszótér együtt, két fiatal arab integet mosolyogva egy erkélyről, ha szőnyeget porolok. Inkább segítenének, gondolok nem komolyan, és vadul püfölök.
Türelmesen várakozom, nincs már sok, és újra odébb fordul a táj. Hagyom. Intek majd, ha már jó.
Páll Zita