Boltívek
Hogy időnként felfelé nézünk - talán le is szoktunk róla. A legtöbben, elosonóban, oldalra tekintenek, mások hátra. A révedezőkről adatunk kevés.
Csillagok dolgában teljesen járatlan vagyok, nyugtázott öröm, ha jószerével a Göncölszekeret megtalálom. Az alakzatok, mértani összefüggések és pályamozgások - mindez számomra rejtély. A rend azonban megnyugtat; itt láthatóan semmi dolgom, megy minden magától, még rontani sem tudnék rajta. Pedig a rejtjel, a működés kódja valahol felíratott, az időrengetegből meghívható, a háttérből ez irányíthat mindent, ámbár az is lehetséges, hogy ez a mögöttes idea, a mindenség vezérlőelve éppenséggel a szemünk előtt, csak nem érzékeljük, mert elvakít a beborító csillogás. Vagy vélt tudásunk csalóka árnyleple, amely nyilván elfedi a kezdőhang hullámzását is, amely a ráütéses időpontban átsuhan a végtelen káoszán, mozgásba hozva a szunnyadó részecskéket s az érintésre váró súlyos tömböket, majd elhaladt valami mögé, melynek helyét és nevét nem tudhatjuk, még kevésbé, ami még mögötte van. Csak a megszilárdult csillagpor látható. De nekünk ez egyelőre tökéletesen elég, hiszen kalandozásunk még a legelején.
Ám megtörténik-e valahol messze másutt ugyanaz, ami itt - egy szinkron tükörképeként? Avagy: csak az történik, amit a megiramló képzelet már jóelőre előjegyez? Méginkább: érez-e fájdalmat egy megsérülő galaxis?
És persze jó lenne tudni azt is, van-e a világmindenségnek bal válla. Mert ha igen, akkor a tájékozódás már jóval egyszerűbb. Így csak nézelődhetünk (a Föld valahol a pupillában?), álmodozhatunk. És tervezgethetünk. Hiszen semmi sem lezárt, aztán sem, és mégutána sem. Ennyi minden bizonyosságunk.
Hanyatt fekszem. Szép, nyugodt nyári est, a parázsló-izzó farönkök mellett néhányan kedvükre énekelnek, mások beszélgetnek. Ha most néhány szót kimondanék a csillagok irányába, az meddig jutna le? A gyülekezetből felhangzó ének még messzebbre? És meddig a fohász... Mi célja volt az első közlésnek, utólag hogyan lekottázni, áthangszerelni, megidézni, rezgésszámát behatárolni...
Reteszek nem nyílnak, a kőtáblák széttöredezve, papirusztekercsen az írás elmosódva. Egy jutalomjáték szövegkönyve kallódik el.
Sinkovits Péter