20. számú tájirat

Palicsi képeslap

Megpróbálod lefesteni a világot körülötted, a felső rétegek mindig letakarják a régieket, láthatod őket, de csak a felsőn keresztül. A természet talán épp most lehel életet a vízbe; nyugodt tó lesz a fekete szurokból, megjelennek a színek, először a piros, a zöld és így tovább, ismeretlen sorrend szerint. Kellemes a levegő, a sétány köré életet lehel a reggel, frissen vágott fű illata hatja át a helységet. Most jössz; levetem Előtted kétségeimet; ragyogásba képzelem magam - fürdöm a fényben, úszom az illatban. Közben a százéves erdő lassanként arra készül, hogy elsöpörjön bennünket, birtokháborító embereket. Hisz abban, hogy sikerül, ezen a helyen mi is hiszünk benne. Álltál már széttárt karokkal a tenger előtt, mikor a lábad előtt feküdt az élet, a világgal való kötelék? Mi, emberek, azt hisszük, hogy hatalmasak vagyunk, annak az istennek hisszük magunkat, amelyet vigasztalásképpen önmagunknak gyúrtunk...

Ismét itt vagyunk, felmelegedett a tó, a levegő beleremeg a forróságba, mi pedig rohanunk frusztráltan, rettegve a parancstól, néha felnézünk, elmosolyodunk, majd visszabújunk védekező állásba. És itt az a mosoly, melyről nem tudhatod, mennyire önzetlen, és mennyire a Tiéd. Feloldja a tükrében megbúvó arcvonásokat, örömpalástja alatt jókedvűen sétálok vissza a régi épületek közt. Mindig látni akartam azután, figyeltem kívülállóként, ahogy jössz a sétányon, mindig ugyanazon az útvonalon, kipirult arccal, de lassan.

A jazz teljesen betölti a hotel magas hallját, már majdnem reggel van. Kimegyek, nagyot szippantok a deres levegőből, melyet lehűt a tavat fedő jég. Messze visz el a zene, régmúlt korok fekete-fehér filmkockái közé, Hollywood gondtalan álmába... Felriadok a telefon hangjára, majd elindulok a téli, hóval fedett sétányon. Akkor lett láthatatlanná, amikor elmentél. Mögötted levelek lepték el a sétányt. Idegenként mentél el és visszavonhatatlanul. Álltam és néztelek, míg el nem tűnt autód a fák közt. Egyszer Utánad kellene rohanni. Nem tudjuk, merre visznek bennünket vonataink, néha találkozunk egy-egy állomáson, majd utazunk tovább az ismeretlenbe, és nem is köszönünk el egymástól.

A fák minden ágát jég vonta be, minden csillog a napsütésben: az újságírók elégedetten fényképeznek, a büszkeségtől szinte remeg a levegő. Elmegyek, elvonulok az ébrenlét határára, ahol az átható basszusok átlátszóvá, egyedivé és egyenrangúvá tesznek mindenkit, aki hajlandó elrepülni egy papírrepülőn, és magával vinni mindenkit egy szebb világ felé.

Megpróbálod lefesteni a világot, a valóságon felüli világot, akármit is festesz, hiszel benne, szinte látlak a színes képeken...

Szalay Andor