19. számú tájirat

Egy a huszonnyolcból

Homage á G. Z.

Nevének elhallgatását kérte tőlem. Miután elmondta, hogy szereti a határt, a szabadságot, a toronyba vivő rámnézett:

- Felemelő érzés fog el ezen a helyen. Körös-körül csend. Itt teljesen a magam ura vagyok. Nem zavar semmi. Tekintetem virgonc szélként megnyugvást keres.

Elmosolyodott, majd elkezdett mondandóját folytatta:

- De a megtalálás nem lehet cél. Csak a mozdulat érdekes az ilyen nagy mozdulatlanságban.

Kezében cvirklit tartott. Semmibe merülő tekintete határát azzal mérte ki. Megindult. Követtem. Egy ismeretlen - talán felépült -, huszonnyolc városról írt könyvéről beszélt. Azt mondta, a róluk szóló írás már nagyon rég elveszett. A szöveggel együtt persze eltűnt a Huszonnyolc város emléke is. Mint figyelmeztetést suttogta, hogy eltűnik az is, aki keresésükre indul. Meséje kezdett felvillanyozni. Azt, hogy az ismeretlent állítólag városépítés közben ölték meg, már alig hallottam. Valami rémleni kezdett. A sejtelmek születésének földjén éreztem magam, mind távolabb és távolabb társamtól, és ott, ahol a gondolatok gomolygása kerítést húzott közénk, elfogott a szorongás. Már semmi nem volt számomra egyértelmű. A szertefoszló valósággal derengő álomlét kapujában valami óriási elterülést és szétfolyást éreztem. Elhatalmasodó rémületemben elenyésző hangjának foszlányaiba próbáltam kapaszkodni:

"... ha majd szemed nemcsak leltároz, hanem lát is, akkor mondhatjuk csak, hogy teremtő erővel bír..." - hallottam még, miközben a gondolataim és az előttem lévő kép között akaratlanul is értelmet kerestem. Mindhiába. Ebben az álom nélküli álom-állapotban kezdtem belelátni a felszínbe egy másik felszínt. Sem tengeren, sem földön nem járt már lábam. Úsztam azokon az utcákon, melyeken ti most jártok-keltek. A teret nyerő víz lassan mindent elárasztott. Érdekes, hogy az áradás gondolatára egy kicsit megnyugodtam. Magamban mondogattam: "a vízimádó káprázatban él." Egyszerre csak a zöld árnyalatban tajtékzó vizek felett soha nem látottnak vélt, egymástól kisebb-nagyobb távolságra eső szigetvonulatra lettem figyelmes. Mint valami nagy madár fészkei, úgy úsztak a vízfelszínen. A legnagyobb szigetnél, mint partra igyekvő hajótörötteket, embereket láttam felkapaszkodni. Felrémlett az idős emberek szájából hallott rege, miszerint maga a város is ilyen tengernyi Tiszába nyúló kiszögellésre, vagy ahogy ők mondták, "fok"-ra épült. Igen. Képtelenség, de lehetséges. És mint a felismerés ténye, gyúlt ki agyamban az a legendaszerű képtelenség is, hogy e vizek káoszához képest menedéket jelölő vakondtúráson álló magányos csárda - amit költőien Üdítő Bereknek neveztek, és sokáig dacolt az elmúlással - köré épült fel a város. A város, mely hol a folyó jobb, hol a bal partjára vándorolt. Felidézve ismeretlen mesélőm történetét a megölt városépítőről, az egybeesések képtelensége tovább halmozódott. A fáma szerint ugyanis a várost építő frank kapitányt, aki a fehérvári királyok rokona volt, a várost építő munkások verték agyon, és halála után ők uralkodtak e képtelenségben, mígnem újra megjelent az a frank kapitány s embereivel móresre tanította a rendbontókat. Szinte a hihetetlenség határát súrolta a legenda, miszerint a kapitány "Sent Bas"-t kiáltva bénította le az ellenállókat. Mesélték, hogy a város erről a kiáltásról kapta a nevét. Ezek szerint lehetséges lenne, hogy városunk egy a huszonnyolc (4x7) város közül?

Nem volt időm gondolkodni. A tükörsima síkságból kiemelkedett; emberkéz alkotta halmok vonulata jelent meg előttem. Az egymástól következetes irányba és távolságra elhelyezett dombok sora - szememmel egy vonalba kerülvén - megmagyarázhatatlan optikai összefüggésre utalt. Láncolatuk - nekem báris akkor úgy tűnt - valami titkos stratégiát szolgálhatott. A pannóniai labirintus rejtett erővonalait rajzolták volna így ki építőik? Vagy - ahogy a hagyomány mondja - a török korabeli kommunikáció világító szigetei lettek volna? A kérdésekre választ keresve körbejárattam szemem. De hiába mértem. Csak a mérhetetlent láthattam. Elgondolkodva átadtam magam a mozdulatlanság térélményének. A különös sugárzással bíró kurhányokról nekem most a történetben járatosak sem tudtak kézenfekvő magyarázattal szolgálni. Azt mondják e dombokról, hogy táborhelyek, határhalmok vagy őrhelyek lehettek azokban az ismeretlen időkben, amikor hegyvidékről ideszakadt építőik isteneik emlékezetére itt a laposon hegynyi földet hordtak össze. Iszonyatos csendben, talán még pogány énekeiket is hallani, ha az ember áldásos sugárzásuk bűvkörétől megigézetten árnyékukban megpihen. Mondják azt is, hogy temetkező- és kincslelőhelyeknek vélték az árvíz utániak. Az egyiket például azért hívták Ezüst-halomnak, mert talán ezüst koporsót találtak a gyomrában, a másikról azt terjesztették, hogy a városnál megesett híres csatában elesettek sírhelye, s ezért hallani szélcsendes napokon nyögéseket körülötte.

És, lám, képtelenség, de a nyögéseket nem csak hallani véltem. Mögöttem a Tisza, mint Ozirisz áldozatát nyögő vízisárkánykígyó töltésektől zabolázottan tekergett. Hörgéseinek életet-halált hozó refrénjét a védmű inverzfolyóként fogta fel, s rézsüinek lejtőin elgyengülten halt el. A folyó és a vidék drámáját érezvén furcsa érzésként derengett fel bennem az elvesző primordiális erő, mint hogy elveszett az az illúzió is, hogy az újat hozó-vivő Tiszára kukucskálunk mi, partjain élők.

Mire magamhoz tértem, már délre járt az idő. A rekkenő hőségben hirtelen beálló csendben, amikor a nádkisasszonyok és Szilvánuszok suttogása sem hallatszik, a nap egy pillanatra megállt égi útján. Társam eltűnt. A mindenség csendje hosszú kiáltás helyettinek tűnt. Látomásnavigációm képtelenségeivel magamra maradtam.

Valkay Zoltán