Svetislav Basara
Az utolsó fal

Valamikor a nyolcvanas évek végén Ted Turner, a CNN tévétársaság elnöke megvásárolt két lerobbant szállodát. Nem sokkal ezután a szállodákban tuz ütött ki, és a CNN stábjai vezetô hírként a helyszínrôl közvetítették a tuzesetet. Az, amit a nézôk a tévéik képernyôjén láthattak, nem holmi dezinformáció volt, katasztrófa szimulálása, hanem a történelem végének helyszíni közvetítése. Az, amit katasztrófaként mutattak be, az csalás volt, de az "események" rendezésének ténye és a tévéközvetítés valamiféle valós katasztrófát jelentettek. A dezinformáció egy olyan rendszeren belül lehetséges, amelyben a "reális" információk dominálnak, amikor viszont a rendszerben a dezinformációk uralkodnak el, akkor beindul a relativizáció folyamata: többé nem lényeges, hogy az adott információ kapcsolódik-e az eseményekhez, és a dolgok sorrendjében az események megelôzik-e az információkat. Ennek mára már klasszikus példája a markalai piacon tartózkodó civilek lemészárlása, amelyet a politikai marketing részeként rendeztek meg Boszniában, és amely mutatja, hogy a csalás késôbbi felderítésének nincs semmilyen hatása. A trükk a stratégia részévé válik. A valóságban mindez még sokkal bonyolultabb, és teljességgel lehetetlen felmérni a környezô, vagyis a globális tényezôket, hiszen ebben a magas fokon informatizált korban, a televíziós adások pillanatnyiságának, a hordozható eszközöknek, a mobiltelefóniának köszönhetôen az egész világ közvetlen környezetté vált.

A várakozással ellentétben, hogy a gyorsaság és a kommunikácó mindenütt jelenvalósága a kozmopolitizmus szellemét fogják erôsíteni, a más kultúrák iránti érdeklôdést, és meg fogják könnyíteni az integráció folyamatát, éppen az ellenkezôje történt: bezárkózás a helyi határok közé, és minden létezô felosztás elmélyítése. A dolog azonban csak elsô látásra abszurd; ezért a helyzetért arra a tényre háríthatjuk a felelôsséget, hogy a világ egy nagy szomszédság lett, amelyben megszunt minden különbség a lokális és globális, a centrum és a periféria, a provincia és a metropolis között. A különbség, amely az információs társadalom elôtt fennállt a kisebb és nagyobb városok életének gyorsasága és intenzitása között, amikor az információk a centrumból a periféria felé haladtak, ma a telekommunikációs technikáknak köszönhetôen megszuntek, és minden provinciává vált. Ennek következtében a provincializmus szelleme, amely a távolságtartás hiányából táplálkozik, átszövi az élet minden területét, ami különösen szembetunô a világpolitikában, amely többé nem rendelkezik eszmékkel és stratégiával, hanem mindent a rövid távú taktikára vezet vissza. A politikai projektumok és a politikai döntéshozatal folyamatai már egy ideje nem a tények megítélésén alapszanak, hanem a döntéseket az információk elemzése után hozzák meg, függetlenül attól, hogy ezek az információk milyen viszonyban vannak a valósággal. A dolog természetesen a valóságban sokkal összetettebb, hiszen többé nem is olyan egyszeru megkülönböztetnünk, hogy a példánál maradjunk, mi a valós tuz, és melyiket szimulálják csupán a CNN hírmusora számára. Lehet, hogy egy helyszíni közvetítést látunk egy nem megrendezett, valós eseményrôl, és nem lehetünk biztosak abban, hogy ezt az eseményt nem ügyesen adagolt misztifikációk és dezinformációk sorozatával idézték-e elô. Mennyire valós egyáltalán egy esemény, amely nem a dolgok valódi menetének logikája szerint következik be?

Mára már megállapíthatjuk, hogy a történelem nem történik, hanem közvetítik számunkra. Az információk eme történelem utáni megaprodukciójának háttere talán nem is a szociális érdektelenség mértéke, amikor már nincs szükség valós információkra, hanem az a tudatos szándék, hogy a történelmet egy központból történô irányítás alá vessék. A számítógépek mindenütt jelenvalósága és helyettesíthetetlensége már most a személyi szabadság korlátozásának tényezôje. Olyan különbözô területek egyetlen interface-hez kapcsolása, mint a munka, a pénzforgalom, a szórakozás, a levelezés, az informatikai korban az embereket elszakíthatatlanul a hordozható és asztali számítógépekhez fuzi. Az interaktivitás és a felhasználóbarát rendszerek afelé a tendencia felé mutatnak, hogy az interaktivitás kétirányú legyen, tehát a felhasználó-számítógép viszony mellett megjelenik a számítógép-felhasználó viszony is, ami már ma is többoldalú hatással van az emberek életére, azzal fenyegetve, hogy belátható idôn belül az egyén feletti nyílt ellenôrzés eszközévé legyen.

Egészen egy-két évtizeddel ezelôttig a hadigépezetek, ha egyszer hadrendbe állították ôket, a külsô tényezôk tömegétôl függtek, az idôjárás szeszélyeitôl és a kiszámíthatatlan tényezôk sorától, amelyek egy háborút igen kockázatos vállalkozássá tettek mindegyik fél számára. Az informatikai kor ebben is változást hozott a történelemben, bevezetve a biztos háborút: az elôre megnyert háborút, olyan háborút, amelyben a technológiailag fejlettebb hadseregek részérôl az áldozatok száma minimálisra csökkenthetô. A mai háborúkban a területnek és a terepviszonyoknak csak másodlagos jelentôsége van. A muholdas, az infravörös és a radartechnikákat olyan mértékben tökéletesítették, hogy a rejtôzés, az álcázás és ezzel összefüggésben a meglepetés tényezôje teljesen kizárt, és ez ugyanakkor ki is zárja a stratégia és a taktika szükségességét, amelyek mindig is az áthatolhatatlanságra, a láthatatlanságra építettek, és így a háború egyszeru videojátékká vált, amelyben a lövész és a cél közé egy számítógép került, mint a háború mediatizációjának és absztrakttá tételének új tényezôje. A katonai eszközök fejlôdését követve, ezek alkalmassá tételét a közepesek számára is, felvetôdik a gondolat, hogy a háborúzások történetének megvannak a maga rejtett forradalmai, amelyekben a hadigépezet ellenôrzése a katonai vezetôk kezébôl átkerül a pénzügyi réteg kezébe. Ahogy a keresztes háborúk a maguk pszeudovallási céljaival nem jelentettek mást, mint a kereszténységért folytatott harc áthelyezôdését a szellemirôl a profán szférájába, így a hadieszközök további fejlôdése is a háborúzás céljává a szellem elleni globális harcot tette meg, a növekvô pénzvilág érdekében. Lassan oda jutottunk, hogy egyes személyek és körök, amelyeknek a háború érdekében áll, már nemcsak hogy nem vesznek részt a katonai hadmuveletekben - ami a modern korig bevett gyakorlat volt -, hanem a háború céljaira a civil lakosságot mobilizálják.

Lassanként azonban, a telekommunikációs technikák és az információk permanens vizualizációja és gyártása zavaros összevisszaságából felsejlik az informatikai forradalom rejtett tendenciája, az, hogy elkészítsék a világ meggyôzô kópiáját, amely egy ideális kivetítésben abszolút független lesz Isten teremtésétôl és a gondviseléstôl. Ez a kópia csak elsô látásra foglalja el a maga helyét a valóságban. A tapintható világhoz képest az aktuális és a virtuális valóság közötti különbség túlságosan is nyilvánvaló, így a virtualitás veszélyét nem vesszük komolyan. De ez a párhuzamos világ nem is akarja átvenni a Teremtés helyét; az emberi képzeletet célozza meg, az emberi érzékeket és akaratot, és végtére is a virtualizáció végleges helye az emberi psziché.

Az informatikai technológiák mindegyik ága az alig álcázott szolipszizmus magas fokát mutatja, kezdve a famózus GPS-tôl (Global Positioning System), amely a muholdas követésnek köszönhetôen lehetôvé teszi a felhasználó számára, hogy meghatározza pontos helyét, bárhol is tartózkodik a földtekén. Ahogy az emlékezetet és a számolást segítô eszközök menthetetlenül megfosztják az embert a kreatív erôfeszítéstôl és a saját emlékezetétôl, passzív szubjektummá téve, aki mindinkább objektum lesz, így a GPS véglegesen elidegeníti az embertôl a veleszületett tájékozódóképességét.

Az új technikák a gyorsasággal és a hatékonysággal indokolják szükségességüket. De a gyorsaság nem minôség, hanem viszony az objektumok között az idô-tér kontinuumban, és ebbôl levonhatjuk a következtetést, hogy az informatikai technológiák pillanatnyisága nem változtatja meg az emberi viszonyok minôségét, hanem abszolút zavart hoz ezekbe a viszonyokba, zavart, amelyben az ég és föld, a létezô és a nemlétezô, az igaz és a hamis közötti különbség lassan jelentôségét veszti.

Mert az interface egy olyan végleges kiegyenlítô, amelynek a fiktív felületén a dolgok és tartalmak ugyanolyan jelentôséggel bírnak, amelyben megszunik minden hierarchia, még a feje tetejére állított is. És most vissza kell térnünk a modern világ utolsó tájékozódási alkotásához, amely többé már nem létezik: a berlini falhoz.

Mielôtt foglalkozni kezdenénk a berlini fallal, nem árt, ha újraértelmezzük a fal fogalmát egyáltalán, a fogalmat, amely a többihez hasonlóan a modern korban deszakralizálódott, elvesztette szimbólum jellegét, és az építészet, az épületstatika keretei közé szorult. A falat ma annak fogják fel, ha gondolkoznak róla egyáltalán, mint aminek elsô pillantásra látjuk: fizikai akadálynak, védelemnek, átláthatatlanságnak. Ugyanakkor a gyakorlati funkciói mellett a falnak megvannak a maga szimbolikus, metafizikai és végtére is politikai dimenziói is, mert egy figyelmes elemzésnél láthatjuk, hogy a fal elsôdleges institúció, minden késôbbi institúció csírája, gépezet, amely meghatározza a kulturális teret, legyen az egy szentély szakrális tere, egy város nyilvános tere, az emberi lakóhely intim tere vagy - Kína esetében - egy egész császárság tere.

A berlini fal ugyanakkor az egyszerusítésekre való hajlam áldozata is, amely olyannyira jellemzô korunkra. Azt mondhatjuk, hogy leggyakrabban napi politikai és mindenesetre helyi jelenségként tekintettek rá. Bizonyos tekintetben a sorsa Marilyn Monroe, James Dean, Jim Morrison és Andy Warhol; a Coca-Cola, a blue jeans, a Marlboro vagy Sigmund Freud sorsára hasonlít. Ez a sorsa az univerzális pszeudoszimbólumoknak. Ellenben ha belebocsátkozunk egy kissé figyelmesebb elemzésébe, akkor azt láthatjuk, hogy a berlini fal drámaian több ennél.

A berlini városnegyedek között kanyarogva ez a geopolitikai szerkezet, a "fejlett technológiák" által a háttérbe szorítva, egyszerre volt a kétpólusú világ központja és mediátora. Mindkét geopolitikai blokk ideológusai a jó és a rossz valamiféle határának tekintették. Igencsak funkcionális határnak, amint látni fogjuk. Szimbolikusan elválasztva ezeket a blokkokat, paradox módon mindkettônek kohéziót és stabilitást nyújtott. Durván fogalmazva, a berlini fal, kettéválasztva a világot tulajdonképpen definiálta azt, és hatékony gátként szolgált a széthullás folyamatai ellen, akár regionalizációként, akár az autonómia iránti vágyként írjuk ezeket körül.

A berlini fal eltüntetése szinte abban a pillanatban kiváltotta a területi elhatárolódás krízisét, mi több, magának a terület fogalmának a krízisét, akárcsak a nagy egységek instabilitását, amelyek az integráció eszméjére épültek, egy olyan krízist, amelynek az elsô következménye a szovjet birodalom összeomlása és ex-Jugoszlávia katasztrófája lett. Szinte abban a pillanatban mindkét irányba, mint amikor egy gát ledôl, elindultak a legnegatívabb hatások áradatai, ahogy keletrôl nyugatra, ugyanúgy nyugatról keletre is. A fal mint szimbolikus határ megszüntetésével az egykori kétpólusú világ mindkét oldala - akarta ezt vagy sem - a legrosszabbat kapta a másiktól, a legfelforgatóbbat és a legbanálisabbat abból, amit a másik adni tudott. A várt és vágyott emancipáció helyett a provincializmus hulláma következett, és a kozmopolitizmus helyett, csak látszólag paradox módon, az úgynevezett átmenetben lévô országokban a legprimitívebb, a törzsiség határán álló nacionalizmusok támadtak fel.

A berlini falról mint metafizikai határról beszélünk, mint olyan határról, amelyet nem szabad átlépni, nem fizikai, hanem morális értelemben, mert mindkét oldalról a rossz birodalma terül el. A falnak egy ilyen státusa szükségszeruen rákényszerítette a Keletet is és a Nyugatot is az etikai hierarchia figyelemreméltó tiszteletben tartására, igaz, valamiféle degradált, ideologizált formájában. De hát jobb valami, mint semmi. Mert a szabályok megszüntetésének föld alatti folyamatai - a fal ledöntése csak ezeknek egy végsô manifesztációja - minden szabályozás, még a kvázietikus szabályok teljes eltüntetéséhez is vezettek, úgy keleten, mint nyugaton. Hogy a határok ilyen globális megszüntetését eltakarják, adminisztratív szabályok hiperprodukciója következett be, és új államok sorának létrejötte, amelyeket szélsôséges belsô és külsô instabilitás jellemez.

Ez az instabilitás viszont globális; nem más, mint a világ geopolitikai kettéosztottságának elkerülhetetlen következménye, amelynek a kétoldalú feszültségébôl jött létre a viszonylagos stabilitás a berlini fal mindkét oldalán. Egyszeruen szólva: egy térség destabilizációja mindig kikerül az ellenôrzés alól, és kiterjed az egész világra. Többé már egyetlen állam sem stabil, csak ez szigorúan ôrzött titok. Saját stabilitásának az illúzióját a Nyugat mindenekelôtt információs mindenhatóságának köszönhetôen tudja fenntartani, amivel a média és a politika eszközeivel folyamatosan tuzfészkeket hoz létre az átmenetben lévô országokban, és ezzel eltereli a figyelmet a saját szociális dekomponáltsága és állami szabályozatlansága elôrehaladott folyamatairól.

Egyébként, ha levesszük a hangaláfestést, a berlini fal mozgóképei a színtiszta vandalizmus levegôjét árasztják, sokkal inkább emlékeztet bennünket valamiféle forradalomra, semmint az egyesülés ünnepére. Miért is döntötték le a berlini falat egyáltalán? Az igazán szörnyuséges építészeti alkotásokat, a koncentrációs táborokat például nemcsak hogy nem semmisítették meg, hanem emlékmuvekké, múzeumokká alakították. A berlini fal a helyén maradhatott volna anélkül, hogy bármi következménye lett volna ennek Németország egyesítésére, de ez egy nemkívánatos emlékmu volt. Olyan emlékmu, amelyik az utolsó kísérletre emlékeztetett, amely megpróbálkozott a világ olyan-amilyen berendezésével, olyan eszmék alapján, amelyek meghaladják a csupasz merkantilizmust. A berlini fal vége valóban az ideológiák végét jelentette, de ebben nincs semmi jó: az ideológiák helyébe most az ideogrammák jönnek.

Az ideológiák, bármily megcsonkítva, bármennyire leegyszerusítve is, de még mindig metafizikai fogalmakra támaszkodnak, mint a szabadság, egyenlôség, testvériség, igazság. Mindez eltunik a fal ledöntésének éjszakáján, amely után nem virrad fel a meghirdetett szabadság, hanem csak valami másnapos reggel, amit a félhivatalosan The New World Ordernek neveznek. Ez valami siránkozás lenne a hidegháború után? Valamiképpen igen. Mert az ember fennmaradásában, a szó valódi értelmében, nem lényeges, hogy egy eszme hazug vagy megvalósíthatatlan; a lényeg, hogy metafizikus legyen, hogy a legfôbb értékké bármi olyat tegyen meg, aminek nincs köze a profithoz, még akkor is, ha visszaélnek vele, és éppen profit megszerzése érdekében.

Lehetetlen észre nem venni, hogy a berlini fal leomlása egybeesik a számítógépes, kommunikációs és videotechnológiák hirtelen, mondhatni robbanásszeru fejlôdésével, amelyek hatékonyan megszüntetik az egykori vasfüggöny mindkét oldalán bármiféle "ideológiai munka" szükségességét. A beszéd, avagy a diskurzus mára végképp elveszti jelentôségét, és visszahúzódik a képek özöne elôtt, lehetôvé téve ezzel magának, hogy összevissza beszéljen, és így felszabadítsa magát a "magasabb célok" szolgálatának meddô rabsága alól. Ezt a tendenciát még a korai hatvanas években megfigyelte Herbert Marcuse, amikor azt írja: "This languague, which constantly imposes images militates against the development and expression of concepts."

Éppen így lett: mindenféle koncepciónak vége. A munka, rend és nyugalom szállóige két szóra fogyatkozott, a munkára és a nyugalomra; a rend - így gondolják - egyébként sem lehetséges a technológiai és kommerciális folyamatokon kívül, a tisztán matematikai viszonyokon kívül. A tôke és a termelés folyamatainak ideológiamentesítése viszont hatalmas lépés visszafelé, egy olyan szint felé, amelyre az ideológiák soha nem süllyedtek. Az ezekben szereplô Ígéret Földje ugyanis fölbecsülhetetlen értéku, éppen azért, mert elérhetetlen. Az automatizált Eldorádóról szóló álomnak viszont van egy nagy hibája: meg fogják valósítani. Sôt, máris megvalósították. De van ebben egy paradoxon - nagyon kevés benne a valóság.

Mivel a világnak mindig valamiféle kettôsségen kell nyugodnia, valamiféle feszültségen, most egy új felosztással találkozunk, a technológiailag fejlett és az átmenetben lévô országokkal. Az elmaszatolt definíciókból azt lehet kivenni, hogy az átmenetben lévô országok a volt kommunista országok, a korszeru világrendbe való beilleszkedés folyamatában. De az átmenetben lévô országok nem egyebek, mint amit a nevük mond: az áthaladás országai, az úton lévô országok, tranzitországok, tranzitutak, elkerülô utak a magasan fejlett világ körül. Nevük egyúttal társadalmi berendezkedésük és politikai programjuk is. Paul Virilio a maga látomásos szövegeiben a jövôt kronopolitikának látja, amelyben lemondanak a területfoglalásról, és a technológiailag fejlett államok az idôt foglalják el.

Az új világrend egy egyszeru, de nehezen felismerhetô taktikára vezethetô vissza: a magasan fejlett államok belsô békéje és prosperitása kettôs módszerrel valósítható meg: a tömegkommunikáció eszközeinek (gépjármuvek, televízió, számítógépek, mobiltelefonok) széles köru használatával megszunik minden közvetlen kommunikáció, és a szabad mozgás gyakorlatilag annyira redukálódik, amirôl a low-tech diktatúrák csak álmodni tudtak. Mert a szabad mozgás lényege az, hogy el lehet menni olyan helyre, ahol nem érhetô el az ember; a rejtôzködés, a meglepetésszeru megjelenés és eltunés lehetôségére. A telekommunikáció, a teleemisszió globális hálójának kiterjedésével ez többé nem lehetséges, mert minden emberi szükséglet ebbe a hálóba fonódott: pénz, áru, tranzakciók, szórakozás - mindez a fizikai világból az abszolút ellenôrzött informatikai rendszerbe helyezôdött.

Természetesen bárki elmehet a fizikai valóságban oda, ahova akar, de hát miért is menne bárhová, ha minden elérhetô számára egy monitor közvetítésével. És ha éppen el is menne, akárha nem is ment volna sehova, minden pillanatban hívhatják mobiltelefonján. Végsô soron, bárhová is menjen, elôbb vagy utóbb vissza kell térnie, mert a rendszeren kívül többé nincs semmi.

Másrészt az átmenetben lévô országok rossz példaként szolgálnak, elrettentésként, színpadként, ahol korlátozott méretu háborúkat robbantanak ki, amelyek a globális televíziós rendszert bôségesen ellátják hátborzongató alapanyaggal. Most a másik oldal szörnyusége materializálódott, dokumentálható lett; nem úgy van, mint a berlini fal idejében, amikor fiktíve áthajították a falon, hanem realizálták. Azért is nevezik az átmenetben lévô országokat így, mert ezek állandó instabilitása, átmeneteik egyik formából a másikba valójában lényegi rendeltetésük.

A berlini forradalom 1989-ben szimbólumként a geopolitika végét jelezte. Azóta, egészen mostanáig egyre világosabb, hogy nem létezik semmiféle stratégia bolygónk fejlôdésére, hogy nincs egyetlen politikai erô a világon, amely, akár csak a propaganda szintjén, a világ mint egész fejlôdésének vízióját felmutatná. Még a népszeru futurista regények és elbeszélések írói is visszakoztak. Hogy a tudományos-millennisztikus vállalkozások alkonyáról ne is beszéljünk, amilyenek a génmanipuláció és az emberi szervek mesterségesekre való cserélése, tehát azok a projektumok, amelyektôl virtuális halhatatlanságot reméltek. Úgy látszik, hogy hallgatólagos egyezmény született arról, hogy nem áll elôttünk semmilyen jövô. Sôt, a hollywoodi katasztrófafilmek hulláma alapján a világ megsemmisítésére irányuló vágy egyre erôsebb. Áthaladtunk azon a ponton, amely után már az egészen átlagos ember is ösztönösen úgy érzi, hogy a hátramaradt idô csak inerció, és a globális háló, a teleemissziós gépezet mindenhatóságával nem jelent semmiféle fejlôdést, inkább a gyógyászat mesterségesen életben tartó készülékeinek megfelelôje.

A különbségek eltunésének általános tendenciája, amely a fal ledöntése óta létrejött, olyan furcsa helyzetekhez vezet, amelyek mindenféle, akár fiktív igazodási pont hiányáról tanúskodnak. Így, példának okáért, a szerb kommunisták privatizálják a társadalmi tulajdonban lévô vállalatokat, egyetlen ugrással a legvulgárisabb kapitalizmus idejébe térve vissza, és a munkavállalók rabszolgamunkáján gazdagszanak, míg a másik oldalon a pápa hivatalosan is elismeri Darwin evolúciós elméletét.

Többé nem a területi aspirációkkal és a nagyhatalmak imperializmusával van dolgunk. Többé nincs senki a világon, leszámítva a harmadosztályú népeket, aki arra törekedne, hogy elfoglaljon egy területet, és a saját kultúráját megpróbálja ráerôszakolni az ott élôkre, azon egyszeru oknál fogva, hogy többé senki nem hisz a saját kultúrájában, és hogy a sajátos kultúrák ellobbannak az arrogáns középszeruség áradatában. Most az idôbeli hegemonizmus egy fajtájával állunk szemben, amelyben minden stratégia arra vezethetô vissza, hogy egy-két másodperccel megelôzzük az ellenfelet.

Az idôpolitika, ahogy Paul Virilio nevezi az aktuális állapotokat, megfelelô elôtörténettel rendelkezik; ha pontosak akarunk lenni, az idô elsôdlegessége a tér felett a totalitárius doktrínák és rendszerek terméke, a kommunizmusé és a fasizmusé. Annak ellenére, hogy mindkettô, az inerció következtében, nagy területfoglalásokat végzett, lényegük mégis kronopolitikai: az Ígéret Földje helyébe (tér) az Ígéret Idejét állították, amelybe meg kívántak érkezni. A kommunizmus vagy az Ezeréves Birodalom, ez teljesen mindegy.

Ha jobban meggondoljuk, a kommunizmus nem is politikai doktrína volt, hanem hazug vallás. Összeomlása a modern kor végét jelentette. A szovjet totalitarizmus és a muholdak totalitarizmusa, ez a szublunáris, álvallásos lelkesedés nem csupán a vasfüggöny mögötti lakosságot mobilizálta és tartotta karámban, hanem a liberális Nyugatot is mobilizálta, arra serkentve, hogy a legtöbbet hozza ki magából a hatékony védelem érdekében. Paradox módon a XX. század totalitárius ideológiái mindkét oldal meghatározó erôi voltak, egyik mellette állt, a másik ellene volt, ez ma már tökéletesen mindegy. A Szovjetuniót megsemmisítve a Nyugat a maga halálos ítéletét is aláírta. Most technikusok, viszonteladók és ügynökök lépnek a történelem színpadára, és egyik pillanatról a másikra megszüntetik a történelmet, mint gazdaságtalan pazarlást. Most a gyakorlatban tapasztalhatjuk a "kereskedôk" diffúz uralmát a fogyasztók/készpénzfizetôk fölött. Az emberi élet minden vonatkozása merkantilizációjának tanúi vagyunk, beleértve a régi rend utolsó védôbástyáját, a hadsereget is, amely az új erôviszonyok között valamiféle technológiai-technikai intézet lesz, amelyben a hagyományos katonai erények, a hôsiesség és a becsület eltunnek, és a tiszteket a katonai gépezetet muködtetô technikussá teszik, amelynek többé nem a védelem és a támadás a célja, hanem a profit.

A kronoimperializmus explóziója már nem kötôdik nagy csapatmozgásokhoz, mert az, amit most mozgásba (átmenetbe) hoztak, az maga a világ. Egy alacsony intenzitású, állandó háború van folyamatban, amelyben nem a hadseregek, hanem a harcterek mozognak. Az emberáldozatok minimalizálására törekszenek, azon egyszeru oknál fogva, hogy mindegyik áldozat egyúttal egy fogyasztó elvesztését jelenti. Nem emberszeretetrôl van tehát itt szó, hanem takarékosságról, ez ennek a totális háborúnak a logikája, amelyben most élünk, és amelyet nem észlelünk a maga mérhetetlenségében és mindent átfogó voltában, amelynek része például a Coca-Cola és a Marlboro globális expanziója is. Mert valójában minden expanzió egy lelassított robbanás.

A növekvô unalom, amely ráborul a mai világra, a merkantilizációból következik. Azon a szinten vagyunk, ahol már nincs semmiféle stratégia, csak a logisztika maradt, a biológiai létezés végtelen kiszolgálása, a biológiai létezésé, amelyet már minden egyéb tartalmától megfosztottak.

A két nemrégen zajlott háború, az öbölbeli és a volt jugoszláviai, világosan mutatják a merkantilista kor gyáva természetét és kettôs arcát: a high-techet és a low-techet. Míg az iraki sivatagokban az amerikai pilóták, az elektonikai és dromológiai fölényük abszolút biztonságából, a cyberspace-en belülrôl, amely megbénította a fizikai teret, a videojátékbéli objektummá átminôsült ellenséget semmisítik meg, addig a szerb tüzérek, úgyszintén biztonságos távolságról, gránátok tonnaezreivel árasztják el Szarajevót, és ezeket nem egyéb célból lövik ki, csupán a rombolásért. Ezek mögött a katonai muveletek mögött zavartalanul folynak a pénzügyi tranzakciók, és egy jövendô történelemkönyvben nyugodt lélekkel leírható lenne: az öbölháború célja a high score elérése volt, a paléi háborúé pedig - a raktárak kiürítése. Az emberi áldozatok csak arra próbálnak döntô bizonyíték lenni, hogy ezek történelmi háborúk, de ezt csak nagyon kevesen hiszik el. Éppen ez a hitetlenség, ez az apátia ad alkalmat még sok ilyen háborúra.

A horizont mögött pedig új veszély leselkedik: egy dologra ugyanis nem lehetünk befolyással, és nem is menekülhetünk ennek hatása elôl. A hatások, amelyek keletrôl nyugatra haladnak, nem annyira látványosak és szembeszökôek, mint a fordított irányba tartók, de éppen ettôl még veszélyesebbek. Az állam eszméjének, a jogi, etikai és gazdasági rendszereknek a szétesése, amely az átmenetben lévô országokban történik, nem tartható ellenôrzés alatt. A széthullás olyan folyamat, amelyet nem lehet ellenôrizni, amelyet csak elodázni lehet egy meghatározott idôre. De ez az elodázás - amely tehát egyféle hibernáció - ugyanolyan végzetes, mint maga a széthullás. Így, hacsak nem következik be valamilyen bibliai léptéku csoda, egyáltalán nem zárható ki, hogy ez a nemzedék megéri minden rémálom legszörnyubbikét: az átmenetben lévô világot.

Ladányi István fordítása