Svetislav Basara
Kínai levél
/Kinesko pismo/

- részletek -

Fric a nevem. Tegnap máshogy hívtak. Ma Fric vagyok. Mondanivalóm nincs: ülök a szobában, és megpróbálok százoldalnyit gépelni. Körülöttem látszólag semmi sem történik. Ez azonban csak a látszat. Annyi minden van folyamatban: dobog a szív, kering a vér, forog a föld (ettől szinte szédülök), és az éjszaka is hamarosan leszáll. Valami szüntelenül lüktet a koponyámban. A koponyámra rá van öltve az arcom; fogalmam sincs, ma hogy nézhet ki, csak annyit tudok, hogy hamarosan - ha a lüktetés meg nem szűnik - ez az arc majd torzulni kezd, s végül egy összegyűrt zacskóra fog hasonlítani. Alighanem Morze-jeleket fogok. Bizonyára valami rádióadó hullámhosszára vagyok állítva. Akárhogy is, megőrülök, ha a lüktetés alább nem hagy. Kényszerképzetem, hogy túl nagy lettem magam számára: mintha belül összehasonlíthatatlanul kisebb lennék annál, mint amit a testem térfogata mutat. Épp, hogy csak írni kezdtem, s már ki is fogytam a mondanivalóból. Kénytelen leszek kitalálni valamit. Írhatok bármit, de át kell adnom mintegy száz oldalt újságírói sorközzel gépelve, és én ennyit fogok írni. Arról nem volt szó, hogy miről kell írnom. A határidőt viszont megszabták. Azt mondták: "Hamarosan eljövünk." Ez már elég régen volt, és itt van, meddig jutottam. Mi lesz, ha meghalok, és nem fejezem be a történetemet? Nevezzük ezt történetnek. Lehet, hogy már halott vagyok? Kizárt dolog. A halottak nem beszélnek. Tény, hogy vajmi keveset tudok magamról, ez azonban biztos: nem vagyok halott. Lehet, hogy sosem fogok meghalni. Ez nem elképzelhetetlen, ugyanis az idő nagyon lassan múlik. Ezzel szemben az élet csak egy röpke pillanat. Túl sokat beszélek magamról. Talán jobb lesz, ha másról kezdek beszélni. Ha létezik valami más. Nem tudom, mondtam-e már, hogy az én épületemben sokkal lassabban múlik az idő, mint más épületekben. Így döntött a házitanács. Ezek szerint ezt, amit most írok, még nem írom. Most legfeljebb még csak a második vagy harmadik mondatnál tartok. Időközben pedig annyi minden történt: háromszázhatvanat ütött a szív, legalább száz lüktetés volt a koponyámban, a földgömb fordult néhány másodpercnyit. Ha jól fejeztem ki magam. Ez vajon hogy lehetséges? Bizonyára hosszú szünetet tartok a mondatok között. Úgy látszik, szünetet tartok.

* * *

Hogy kezdődött mindez? Én nem a kezdeténél kezdtem. Mintha nem lennék az események folyamatában. Tegnap minden más volt. Néhány személyes tárgy volt a birtokomban: egy könyv, néhány levél. Ma már nincsenek meg. Csak a betegségek maradtak. Pontosabban csak a betegségek emlékei, mert pillanatnyilag semmim sem fáj. Ezek a betegségek kétségkívül továbbra is a megsemmisítésemen munkálkodnak, de én semmit sem érzek. A leveleket nem olvastam el. Kár. Talán megtudtam volna belőlük ezt-azt magamról. Ha mást nem, akkor legalább a címemet. Ezt sajnálom a legjobban. Elnézést: a könyvet sajnálom a legjobban. Az utolsó néhány fejezetet nem olvastam el. Sosem olvastam volna el.

* * *

Tegnap nehéz napom volt. Épp elindultam valahova, vittem magammal a könyvet meg a leveleket, és arról ábrándoztam, milyen szép lenne, ha nem léteznék, ám ekkor valaki a vállamra csapott és felkiáltott: "Nicsak, hát te vagy az!". Pillanatok alatt szertefoszlott a nemlétezésről szövögetett kellemes ábránd. Hátrafordultam és egy hórihorgas alakot pillantottam meg. Nem ismertem. Nyilvánvaló volt, hogy összetévesztett valakivel. Többször is elnézést kért, szüntelenül ismételgette, hogy egy ismerősét vélte felismerni bennem, de, hogy én mégsem vagyok az az illető. Mintha ezt én magam nem tudtam volna a saját fejemnél fogva. Rosszul kezdődött ez a nap. Valójában egy barátomhoz indultam látogatóba. Hónapok óta bent feküdt, itt volt az ideje, hogy meglátogassam. Az egész ügy viszont roppant gyanús. Milyen barátom ő nekem, ha ott a kórházban pillantottam meg először. Igen, ott pillantottam meg először életemben. Ilyenek az én barátaim. Leültem az ágya szélére. Terepruhás katonák meneteltek a kórházi szobán keresztül. Valami kaszárnya lehet a közelben, ők pedig bizonyosan a munkájukról tértek vissza. Talán háborúzni voltak. Elképzelhető, ugyanis - hívjuk így - a barátom ágyával szomszédos ágyon egy katonai ing hevert súlyos sebbel a szíve tájékán. Reménytelen eset. A barátom is reménytelen eset volt. Én is reménytelen eset voltam. És mindannyian, most már tudom, mindannyian reménytelen esetek vagyunk. Tegnap ezt még nem tudtam.

* * *

Az orvosok mindent megtettek, hogy a barátom meggyógyuljon, lehetőséget adva neki, hogy egészségesen halljon meg. Mellesleg: apám is azt mondogatta halála előtt, hogy egy becsületes ember számára nincs szebb dolog, mint családi körben, egészségesen meghalni. Idilli, semmi kétség. De, hogy a baj nagyobb legyen, az orvosok is reménytelen esetek voltak. Amikor a dolgok rosszra fordulnak, lehetetlen visszafordítani a folyamatot: ugyanazon a napon, ugyanabban az időben, a barátomat meglátogatta az édesanyja is. Ám nem az ő édesanyja volt. Ezt onnan tudom, hogy a barátom észre sem vette a jelenlétét. Valakinek azonban biztosan az édesanyja volt. Vagy legalább a nevelőanyja. Szegény barátom. Borzalmasan érezhette magát. Két látogatója volt: a barátja, aki nem volt a barátja, és az édesanyja, aki nem volt az édesanyja. Lehet, hogy ő sem volt ő. Nem tudom, hogyan magyarázhatnám ezt másképpen, hogy logikusnak tűnjön. Utálom a logikát, de időnként kénytelen vagyok belékapaszkodni, mert különben megőrülnék. De itt még a logika sem segíthet: a sarokban, egy takaró nélküli ágyban, Julius Caesar márványszobra feküdt. Orrát, mindkét fülét és bal könyökét kikezdte az idő vasfoga. Bőrét szürke patina és a mállás apró repedései fedték. (Sic transit gloria mundi!) Az egyik ágyban, a kórház szabályaival ellentétben, egy nő feküdt bekötözött szemekkel. Szimonidának hívták. Néhány kedves szót intéztem hozzá: "Kikaparták a szemed, szépségem." A nő rámmordult: "Kotródj a picsába!" A barátom anyja, aki nem volt az anyja, így szólt hozzám: "Nos, látja, milyen neveletlenek a mai fiatalok." Távozni akartam, de ez csöppet sem volt egyszerű: nem engedett el az orvos.

* * *

"3 300 000 vörös-, és 19 000 fehérvérsejted van." Mondta a fehér álarc fölémhajolva. "Rossz a vérképed. A gyulladás terjedni kezdett. A műtét az egyetlen kiút." Féltem a műtéttől. Nem érezhettem bizalmat egy olyan kórház iránt, ahol reménytelen esetek reménytelen eseteket, sőt, már évszázadok óta halott reménytelen eseteket gyógyítanak. Azt akartam, hogy a gyulladást antibiotikumokkal kezeljék, de a fehér álarc hajthatatlan maradt: a műtét az egyetlen kiút. Aláírtam a beleegyezésemet, s tovább már nem tudtam, mi történik velem. Talán megműtöttek, talán nem, lehet, hogy meghaltam a műtét alatt, lehet, hogy nem. Ha megműtöttek, akkor az csak vakbélműtét lehetett. Minden mást már műtöttek rajtam. Aggasztott az a daganat, az az appendix vermiformis. Könnyen lehet, hogy az okozta a gyulladást is. Abban az esetben tényleg elkerülhetetlen volt a műtét. De mi van akkor, ha aznap egy olyan sebész volt ügyeletes, akinek volt egy véletlen ismerőse, aki rokona volt egy félkegyelműnek, aki egy épületben lakott egy jelentéktelen festővel, akit pedig én ki nem állhatok? Mi van akkor, ha a festő valahonnan megtudta, hogy ki nem állhatom, és ezt elmondta a félkegyelműnek? A pletykák gyorsan terjednek. A félkegyelmű megmondhatta a szomszédnőjének, hogy meg akarom ölni a szobrászt, a szomszédnő előbb-utóbb bizalmasan közölte a rokonnal, hogy megöltem az építőművészt, a rokon pedig - mivel a sebésznek a rokona - mindezt a legbizalmasabban közölte a sebésszel. A sebészek nem szeretik az építőművész-gyilkosokat. Mi van akkor, ha aznap ez a sebész volt ügyeletes? Mi van akkor, ha úgy intézte, hogy véletlenül kötszerdarabkák maradjanak a fejemben? Ha így történtek a dolgok, már pedig ki lehet benne biztos, hogy nem így történtek, akkor a fejem valószínűleg begennyesedett. A gennyes dudort pedig fejestől eltávolították a nyakamról. A fertőzés továbbterjedését meggátolandó. Igen, igen, a lüktetés a fejemben. Lehet, hogy egyszerűen belémműtöttek valaki mást. Az orvostudomány csodákra képes. A dolgok pedig tovább bonyolódtak: élve vagy halva (mint egy körözőlevél kezdete), de sikerült kijutnom a kórházból. Törvényes úton, minden bizonnyal. Senki sem lőtt utánnam. A leveleim és a könyvem sehol sem találtam. Mindegy, gondoltam, levelek naponta érkeznek. Még halálom esetén is a levelek tovább érkeznének. A halál után egy ideig még érkeznek levelek. Na de a könyv? Mi lett a könyvvel?

* * *

Mi történhetett a könyvvel? Ötven méteren át gondolkoztam ezen, aztán tovább már nem lehetett. Egy fal meredt előttem. Ez minden, amit mondani tudok erről a falról. Az akkori állapotomat így lehetne leírni: nem érdekelt, hogy zuhogó esőben állok, de nem erről akartam beszélni. Csupán vissza akarok emlékezni az utolsó hatvan másodpercre, az utolsó ötven méterre: egy lépés előre, a testsúlyom áthelyezem a bal lábamra, a jobbal előrelépek. Nem szokás a járás mechanizmusán gondolkodni, ám ha elgondolkozik rajta az ember, el fog ámulni a műveletsor bonyolultságán, s a továbbiakban egyetlen egy lépést sem lesz képes megtenni. Mindezt beszorozva harminccal. Meg aztán kettővel. A falig. Csinálhattam volna másképp is. De nem csináltam. A buta emberek arckifejezésével tompán bámultam a falat. Nem tudom meddig maradtam ebben a testhelyzetben. Nem tudom, hogyan értem haza. Egyes dolgokat igez nehéz megmagyarázni. Tehát hazamentem, majd megpróbáltam végiggondolni a dolgokat. Nem ment. Most se megy. Valamennyi idő azonban elmúlt. Talán öt perc. Végre valahára elmúlt egy kis idő. Ez azért van, mert múltbeli eseményekre gondolok. Az időnek időbe telik, amíg elmúlik. Iszonyú félelem fogott el, erre emlékeszem. Attól rettegtem, nehogy bejöjjön anyám vagy a nővérem, és megkérdezze tőlem, hogy hol voltam. Csakazértis bejött valaki (nem mondom meg, ki), s megérdezte, hogy hol voltam. Nem tudtam neki válaszolni. Nem volt rá kész feleletem. Azt kellett volna mondanom, hogy műtétem volt.

* * *

Egy-két órán belül megjelentek ők ketten. Röviden csak ennyit mondtak: "Írj!" "Mit?" kérdeztem. "Amit akarsz." "Mennyit?" "Kábé száz oldalt!" Távozáskor az egyik megállt a küszöbön:

Hamarosan újra eljövünk - mondta.

Fordította: Csernik Előd