Slobodan Ilić
Dreamwood
1.
Egyszerre valamiféle erdőben találom magam.
A fák egészen másfélék, mint amilyenekhez korábban szoktam. Közönséges törzsek helyett vastag és folyamatosan meredező falloszokat látok, a hosszuk természetesen más és más, s duzzadnak lombjaik, a tulajdonképpen fényes és kipirult, az égőpirosból a sötétsárgába, sőt barnászöldbe hajló színű makkok. Ahányszor csak rájuk nézek, ellenállhatatlannak és elérhetetlennek tetszenek, amíg csak el nem szánom magam egy ilyen monolit megmászására. Azért jobb megőrizni a lazaságot, csak semmi kapkodás! Nem dicsérhetem eléggé a törött ágak csonkjait, amelyek az erős széllökések vagy más elemi erő szeszélye folytán igen ügyes - a csikónyitól a csak kancanyerítésre már fel nem meredő csődöri méretű - szerszámokká lettek.
Elragadtatva az erdőbéli időzéstől egy pillanatra egy bikapöcs-fára támaszkodom, hadd simogatom kissé, hadd tegyem szebbé hosszú életét! A kérge selymes, finom tapintású, olyannyira, hogy ízét is megkívánom. Mmm. Mintha egy pihenő, meztelen testet nyalogatnék egy hosszú és nem közönséges masszázst követően, amely a cirógatáshoz áll közelebb, s amelynek hatására a hüvelyemben szinte elviselhetetlenül kellemes bizsergés keletkezik, őrjítő csiklandozás, mely a legkevésbé sem kacagásra, sokkal inkább elmélyült kéjszerzésre késztet - teli sikolyokkal és sóhajokkal, könnyes grimaszokkal, s ha úgy akarod, örömteli jajveszékeléssel.
Nem elhanyagolhatóak azok a törzsek sem, amelyek telt, elnyíló ajkakat viselnek, csakhogy meg nem szólalnak, s el nem csöppen elapadhatatlan, enyhén savas nedvük, vagy inkább ki nem tör vizeletszerű sugaruk; s e korpusz, mint maga a megtestesült izgalom, bevezetés a zabolátlan, ismeretlen kimenetelű őrületbe. És valóban, mindegyik húsos hasadékban a figyelmes tapintás feltárhat egy kisebb-nagyobb, szemmel láthatóan elkorcsosult hímtag-nyúlványt, amely imádja, ha nyalogatják és szopogatják, ha dörzsölik és szagolgatják, néha pedig letépik a szó szoros értelmében.
A csípő magasságában található alacsony növésű bokrok alig különböznek szeméremdombokon gubancosan növő társaiktól. Ha sprődebbek, akkor jobban szurdalnak, de jobban is izgatnak, ha azonban a szálak puhák, az orr kedvére, illetve addig kalandozhat benne, míg csatakossá nem válik a szőrzet.
Egész mások a tuskók. Látszólag nem túl adakozó kedvűek. Csak kevesükön ismerhető fel ülőgumóhoz hasonlatos idom, pontosabban csak azokon, amelyek kénytelenek elterpeszkedni, amikor befogadják az imádott tagot, amely megdagadva nem kis erőfeszítés árán csusszan a szűk, ám annál kellemtelibb nyílásba.
A fű apró és tűszerű, szinte áttetsző, mint a serdülő test szőrzete, a berzenkedőé, amelynek bőre alatt felgyorsul a vér. Akkor a férfikéz aláereszkedik, és sorra járja azokat a helyeket, amelyeket én magam is buzgón simogatok, s aminek következtében az izgalom szédült remegésbe csap át, legyen minek felerősödnie, amint a kezet a megduzzadt fallosz váltja fel: makkja előbb a fülkagylót, majd az arcot, a nyakat és - hogy a mellekkel a magasabb gyönyörre készítsen fel - végül a mellbimbót simítja. Ezt azzal váltja ki, hogy az emlőket összenyomva azok szűk szorosába nyomul, amitől kissé nedvesedni kezd, s így veszi útját a köldök felé, majd még alább, közvetlenül a szakadék fölé.
Különleges kéj a gyökerek kéje. Föld fölötti, tulajdonképpen igen szerény megjelenésükkel is mintha a mélység gyomrába való titkos behatolásukról adnának hírt. S mintha kissé büszkék is lennének arra, hogy megvalósítanak egy álmot, amely gyakorta ejti rabul szeretőimet is: hogy hímvesszejükkel a legmélyebbre hatoljanak belém, s izgalommal lessék, annak piros hegye kibukjon a számon, és azt a fogak, mint a világon a legédesebbet, gyöngéden megragadják. A láz - a kihunyás legcsekélyebb reménye nélkül - még hevesebbé válik, mintha a halál kivételével gátat semmi sem szabhatna neki.
2.
Kéjvágytól zúg az erdőség.
Ami csak megzörren, egyszerre lecsupaszodásra és feltétel nélküli odaadásra buzdít. Meglehet, mert körös-körül tiszta és jóindulatú minden. A legkisebb részlet is azt teszi, illetve maga is csak arra késztet: ellenállás nélkül adjam át magam az örömszerzésnek, a teljes megadás tökéletes biztonságában, bárkivel, aki ide téved. Ez az erdő akár a szerelem utolsó szigete is lehetne. Szent Ilonája. Ki tudja?! Nem vagyok róla meggyőződve. Túl gyorsan zajlik itt minden, de ennek ellenére itt, ebben a rengetegben szeretnék fogvatartva lenni. Minden lényhez és növényhez ugyanazzal a szenvedéllyel léphetek. Szerető és kéjokozó bőséggel akad, még ha semmi sem tűnik túlzásnak, az ürülék élvezetszerző szerepe sem. Minden kívánság, mely épphogy csak felmerül az emberben, erőfeszítés és az attól való rettegés nélkül menten teljesül, hogy a szerelem esetleg emberevésbe és vérivásba torkollhat.
Most látom csak, hogy a levelekre tapadó harmat sem közönséges csapadék, hanem sűrűsödő nektár, cseppformát öltő szerelmi nedű, s ha valaki megízleli - mint most én -, azt kívánja, hogy bárcsak soha ne kelljen elhagynia ezt a helyet.
3.
A mesebeli erdő térségét váratlanul kisfiúk és kislányok népesítik be.
Eleinte úgy lépegetnek, mintha máris eltévedtek volna, mintha maguk kívánták volna maguknak ezt a kijutás reménye nélküli kiútkeresést. Nem tudom, észrevettek-e, de úgy találom, a környezet mind kevésbé hozza őket zavarba, mozdulataikban mind több a kacér ficam, szemükben a csillogás. Ha még imént az volt az érzésünk, csapdába kerültek, hogy tulajdon álmuk túszai, most ezt az álmot elnyomja annak a szabadságnak az érzete, amelyet soha, sehol nem kínálna és nem engedélyezne nekik senki.
És amíg így sétálnak, bugyik, elvétve melltartók, harisnyák és szandálok maradnak mögöttük. Egyes lánykák melle már meglehetősen nagyra nőtt, nem úgy a faruk, amely kicsi maradt, amilyennel minden nő szívesen rendelkezne. Egyikőjük megállt, hogy csipkealsójából kilépjen, s alóla sötét háromszög tűnik elő. Miután többször beledörzsöl, kezét az ajkához emeli és elhúzza előtte, hogy utána rögtön elmosolyodjék. Egy másik, ugyancsak pucér, csontos lány hátulról egy szőkéhez lép, hogy - míg az egy szeplős fiúval csókolózik, - keményen megmarkolja mellét. Amint sikerül a mellbimbókat felduzzasztania, a nyakába szagol, és aztán aláereszkedik és nyelve áthalad a tomport két féltekére osztó vájaton.
A fiúk sem tétlenkednek. Az eszét vesztett makkos erdő már régen rávette őket, hogy fölösleges ruhadarabjaikat ledobják. Egyikőjük, egy borotvált fejű, a bükk odvához támaszkodott, hogy hímtagja emelkedését kényelmesen szemlélhesse, hogy azonnal marokra is fogja, hogy a fitymát hátrarántsa rajta. Mint valami csodatételre, bámul a lüktető vörösségre. Kissé később megnyalja a háta mögötti bükk-szeméremtestet. Ugyanazt szeretné a mellette elhaladó lánykával is tenni, meglepődik mégis, amikor az megkeményedett heréit hirtelen a szájába veszi.
Ó, igen! Dallikáznak röptükben a látványban gyönyörködő madarak.
A nap sugarai egyre erősebben tűztek át a lombrétegen, hegyüket egy szemen, egy ölön vagy szemölcsön felejtették, s egy közülük fényt vet az én muffomra is, amely belül mind jobban nedvesedik.
4.
Az erdő serceg a szőrtől.
Fel kellett másznom az első fára és felhúzni magam az első ágcsonkra. Vastagabb már nem is fért volna belém. Most, a lovaglástól kimerülten, függve maradtam rajta, míg újabb erőt nem gyűjtök. De csak egy pillanatra. Egy percet sem bírok ki, még vadabbul folytatom, már-már attól tartva, hogy tövestől döntöm ki a fát.
Valamivel később, úgy látszik, valaki egy tisztásra lett figyelmes. Össze is gyűltek, és elindultak arra. Az egyetlen, aki meglátott, egy sötét bőrű fiú, megállt, hogy vad mozdulataimat csodálja. Egész idő alatt, amíg azt figyelte, hogyan vonaglom a csomós husángon, szorongatta vörös kakasát. Kellemes volt ugyan idefönn, mégis, alig vártam, hogy megérinthessem a bőrét. Óvatosan aláereszkedtem a törzsön. Kézzel kapaszkodtam és lábbal támaszkodtam, hogy le ne zuhanjak, míg egyszerre csak kezét éreztem a faromon, majd a szerszámát is, amint a gyapjam közé hatol.
Hogy el ne vesszünk, kézen fogjuk egymást és a többiek után sietünk.
5.
A tisztást, szempillák módjára, teljesen körülölelik az erdei fák.
A korábbi, némileg szétszórt idillt most a mindenki számára kielégülést jelentő összezsúfoltság fokozza.
Mi ketten előbb félrehúzódva állunk. Látókörünkben mezítelen testek tobzódtak, mozgásuk folyamatos, percenként váltanak pozitúrát, csakhogy jobban tessenek nekünk. Minden mozdulat a helyén, egy sem fölösleges.
A rakásból fartők, szőrös lyukacskák, különféle pinácskák, szopókák, fúrók és nyalókák, kocsonyás ballonocskák és persze diókeménységűek villannak ki.
Nem kéretjük magunkat. Szinte észrevétlenül vegyülünk közéjük, s a fiút, akivel jöttem, teljesen szem elől vétem. Mint a kígyófészekben, minden összekuszálódik. Nem tudom számon tartani, ki mikor és mennyi ideig tartózkodik bennem, kinek a csuprocskájába nyúlok vagy nyalok be, s még kevésbé, hogy mennyit nyelek le ugyanazon gyantaszerű folyadékból.
Testeken fekszem, és rajtam is testek hevernek.
És lebegek. Főleg akkor, amikor egy finom kislány kezét érzem magamban, amint méhem peremét igyekszik elkaparintani, s ahogy kihúzza és újra visszatolja.
Forog az erdő körülöttem, hát be kell csuknom a szemem.
Amikor ismét kinyitom, a tisztás felső széle felől egy felénk közelítő botos pásztorra leszek figyelmes. Még egyszer abba az irányba fordulok. A pásztor tulajdonképpen a férjem. Sikoltva riadok fel. Azután körülnézek. Ike már felkelt és valószínűleg sétálni ment. Beugrott, csak álmodtam, hát visszafekszem és folytatom a visszaemlékezést azokra a részletekre, amelyekről lemaradtam. Közben simogatom a hasam, meg lejjebb, az ágyékom is.
7.
Bár csak minden éjjelre jutna egy ilyen erdő!
Miután elmesélem Nen Chenek, azt mondja, az álmom nagyon hasonlít egy történetre, amelyet egy ausztrál írt, és amely a Falloszerdő címet viseli. Örülök neki, ha ez így van, mert így valamiképpen mégiscsak ismeretséget kötöttünk, nem? Nem csak emiatt gondolom, egyre inkább az a meggyőződésem, hogy ugyanazokat az álmokat álmodjuk, ha nem is egy időben, s talán azért születnek történeteink, hogy ne tűnjön minden olyan valószerűtlennek.