Robert Mlinarec
A nagy szakács

/Veliki kuhar/

Filipre mindenki úgy emlékszik, mint szorgalmas egyetemistára. A vizsgákat rendszeresen a júniusi időszakban tette le, hogy a legmelegebb évszakban, amikor a többiek első sebességben agyaltak, forgassa azokat a könyveket, amelyekről úgy gondolta, fontosak a "saját" tanulmányai céljából. A professzorokkal már gólya kora óta ügyesen vitatkozott, mindig volt saját álláspontja. Évfolyamtársai imádták, amikor pedánsan kijavította tanárait Arisztotelész idézése közben (fejből, természetesen ógörögül, sokszor az európai fordításokkal együtt, csak összehasonlításképp), és hosszú, logikus, tévedés nélküli argumentációit, nyelvészeti felkészültségét. Filip, akit sohasem láttak női társaságban, egyformán tudott héberül, latinul meg görögül a klasszikus, továbbá angolul, németül és franciául a modern nyelvek közül. Azt beszélik, hogy harmadéven dacból négy hónap alatt megtanult oroszul, csehül, lengyelül és magyarul, hogy bebizonyítsa professzorának, a marxista elmélet túl korán jelentkezett, ráadásul téves helyen. Egyetemi évei végéig Filip lefordított tíz regényt s néhány klasszikus filozófiai művet, amelyekhez még az idős professzorok sem mertek hozzányúlni. Huszonkét évesen, három hónaposan, tizennyolc naposan befejezte filozófiai és nyelvészeti stúdiumait, nemsokára megszerezte a magiszteri fokozatot is. Huszonöt évesen, az egyetem legfiatalabbjaként brilliánsan doktorált egy kevéssé ismert témából, a középkori horvát hermeneutikából. Mindenki tudta: nagy karrier áll előtte!

Filip fáradhatatlanul dolgozott, cikkeket írt, fordított, kommentált, kiadványokat szerkesztett, nyelveket tanult. Évente meghódított két új nyelvet, majd azon nyomban megpróbálta köntösükbe öltöztetni gondolatait. Írt egy figyelemre méltó tanulmányt a nyelvfilozófiáról, mellyel egyébként nem különösebben foglalkozott, s úgy mesélik, elkezdett párhuzamosan írni: bal kezével arabul vagy héberül, a jobbal pedig általában németül. Filip ezt nem tartotta különösnek, hanem egyszerűen csak mentálhigiénének! A kollégái meg voltak győződve a zsenialitásáról, kivételes megbecsülésben részesült, annak ellenére, hogy eléggé inkommmunikatív és visszahúzódó volt. Senki sem tudta, hol él valójában, ritkán hívott meg bárkit kávézni, teázni, a házáról nem is beszélve.

Az emberek csak találgatni tudtak, hogy nézhet ki a munkaszobája, milyenek a szülei, csókolt-e valaha is nőt. Harmincéves koráig Filip M. jelentős értelmiségi figura és szakember lett, akit az akadémiai üléseken már a meghívottak közt vártak.

S ekkor megtört! Úgy halottam, egy híres zágrábi étteremben történt, hivatalos vacsorán volt brazil kollégáival, akik körbejárták az egyetemeinket. A vacsorán mindenféléről szó esett. Úgy emlékeznek, Filip a desszert fogyasztása közben, csokoládépuding keksszel és meggyel, francia nyelven felkiáltott: - Ez az! Ez a lényeg! A kaja!

A társadalmi normákkal mit sem törődve, mosollyal az arcán kirohant, maga mögött hagyva a meglepett kollégákat. Ezen az éjszakán többé nem látták. A következő reggelen a filozófia tanszék körül felbukkant az elveszett zseni, kócosan, sötét karikákkal szeme alatt. Ragyogott, hangosan üdvözölte kollégáit egy papírlappal integetve.

- Itt van, megírtam A filozófus szakácsnő vázlatát! - üvöltötte Filip.

Ugyanazon a reggelen évhalasztást kérvényezett az intézmény igazgatójától, ő, aki hétvégéken, ünnepnapokon, szabadnapokon is dolgozott! Természetesen senki sem tagadhatta meg tőle a jogot. A Vázlatot Filip elvitte az Akadémiára, átadta olvasásra. Utána azonnal hazarohant, majd írni kezdte, szavai szerint, a huszadik század legfontosabb művét: A filozófus szakácsnőt.

Most első ízben nem tudta pontosan, milyen nyelven írja meg élete művét. Horvátul kezdte, németül folytatta, majd megállapította, hogy azon a nyelven realizálja az elképzelt Szakácsnő fejezeteit, amely a legmegfelelőbb az adott problematikához. Hiába figyelmeztették a kollégái, hogy így el fogja veszíteni a közönségét, hiszen kevés olyan nyelvismerő van, aki a továbbiakban követni tudná. Igazából Filip egyáltalán nem volt tudatában annak, hogy Európában csak öt ember van, aki képes lenne belemélyedni a tizenhét nyelven írt műbe. No de a mi huszadik századi Filozófusunk nem terhelte magát ezzel; minek megfelelni olyan embereknek, akik úgyis kevesebbet tudnak?

- Tanulják meg - gondolta Filip.

Khajjám-kori nyolcasokban, perzsa nyelven írt előszavában Filip összefoglalta gondolatait a hatalmi viszonyokról, a domináns konyháról, azután ennek megfelelően az antikvitás filozófiájáról. Mottója a következő volt: " Mutasd meg mit eszel, s megmondom, ki vagy!" . A görög konyha vizsgálatánál leginkább a pythagoreusok fogadalma izgatta, illetve megszállott rajongásuk a kakashús és a bab iránt. A gyomor s a jó emésztés királyának kinevezett bab teljes harminc oldalt kapott! Filip összehasonlította a régi és az új korok babos ételeit, külön figyelve a kaj-nyelvjárású horvát filozófiai kifejezések örökségére. Tanítványunk külön bevezetett egy logikai notációt, segítségével levezethető az összes lehetséges babon és hozzávalókon alapuló recept (nagyon leegyszerűsítve: bab*(x1-5/3) mindent kiemelve, ahol az x = ricset, zöldség, répa, szalonna, sonka, tészta stb.). Elsőként a világon bevezette a színeket a logikába! A Kantról szóló ismert anekdotát, mely szerint a korabeli polgárok hozzá igazították az órát, Filip teljesen új megvilágításba helyezte. Az anekdota igaz, csakhogy nem volt minden napra érvényes. Ugyanis Kant hétfőnként babsalátát evett, így kedden jobb volt nem kimenni az utcára, fölhúzni az órát, inkább bent a nappaliban tették mindezt, természetesen csukott ablakok mellett. A babról szóló fejezet panaszkodással fejeződik, melynek oka az alexandriai könyvtár tekercseinek pusztulása, Filip szerint ugyanis egy egész osztálynyi feljegyzést és rendszerezést tartalmaztak az istenek étkéről. A középkori krisztológiai tematika az ostya színei körül forgott, a korabeli filozófia perspektívájából nézve. Miféle lisztekből lett kidolgozva, milyen eljárások alapján, s miért pont úgy. Rám leginkább a Heideggerrel kapcsolatos vitája hatott, bár tartok tőle, nem értettem tökéletesen a német nyelv miatt, amelyen íródott. A Sein und Dasein alapja igazából egy dupla koncentrátum: édenkerti alma meg friss paradicsom. A főzés ontológiailag azonos a filozofálással! Az esztétikai témakör kimerült az aranymetszések s a konyhák történeti hasadásának problematikájával. Filip tüzes szisztematikusággal, túllépve még a csökönyös-unalmas Hegelen is, új és új kérdéseket, problémákat vetett föl. A filozófus szakácsnő befejezése teljesen váratlanul angolul iratott meg, a filozófia számára " barbár" nyelven. Az utolsó fejezet címe: " A világom határai a nyelvem határai" . Filip azt állítja, hogy Wittgenstein a nyelvre érzékszervként alludált, s a finomságokra gondolt, melyek az agyunkig hatolnak, miközben a nyelvízlelte élelmiszerek bennünk áramlanak. A probléma az, állítja Filip, hogy az előadást Wittgenstein alkohol befolyása alatt tartotta, a repüléstől és az állandó vonatozástól meggyötörve. Wittgenstein, mint az köztudott, mindig a maga bécsi német nyelvén gondolkodott. Így keletkezett egy lapsus linguae idegen nyelven, kínkeservvel, egy tompaeszű amerikai egyetemista-jegyzetelővel kombinálva, aki nem értette, miről van szó, így nem ellenőrizte keresztkérdésekkel az előadó gondolatait, ami végül az újabb filozófia nagy félreértéséhez vezetett.

Filip M. a művét nem egész hat hónap alatt írta meg. A kollégák kedvességből hónapokig olvasták (már amennyire ezt tudásuk lehetővé tette) a huszadik század legfontosabb, 783 oldalas filozófiai kéziratát, de valójában senki sem értette, miről is van benne szó, pláne, hogy a szerzővel megvitassák. A filozófus szakácsnő megjelentetése körül is halomnyi gond adódott. Lehetetlen volt ugyanis recezenseket, lektorokat, korrektorokat találni, eszközök sem voltak arra, hogy kiírjanak egy nemzetközi pályázatot kilenc különböző nyelvű, illetve nyelvjárású szakértő számára. Ez halasztódott hónapról-hónapra, míg Filip el nem vesztette a türelmét. Úgy beszélik, hogy azon a napon bement a kiadójának szerkesztőségébe, s miután kedvesen tájékoztatták az életműve körüli állapotok változatlanságáról, Filip ízes magyar nyelven ötperces káromkodást zúdított mindenkire. Amikor kiment az ajtón, úgy emlékeznek, a következőt mondta: - Túl sok tudással elmehetsz a picsába!

A Nagy Kutató többé nem is jött az Akadémiára, sem az intézetbe vagy az egyetemi könyvtárba, tehát azokra a helyekre, ahol egyébként éjjel-nappal előfordult. Fölmondott. Írásban értesítette a Horvát Filozófiai Társaságot, hogy lemond tagságáról, hasonló tartalmú leveleit pedig még tíz tekintélyes címre elküldte. Nyoma veszett a professzionális életben.

Az utolsó, amit idősebb kollégámról, Filip M.-ről hallottam: néhányszor látták Dolcon, a hegyaljai parasztlányokkal vitatkozott a frissebb tehéntúró jelentőségéről a sztoikusok táplálkozásában.

Fordította: Orcsik Roland