Vule Žurić
Ma éjszaka, délben

/Večeras u podne/

A szél őszi érkezésével valaki az éjszaka első foltjait festegette a napsütötte vászonra.

Az új építmények felett, amelyek kétoldalt őrizték a kórházi rendelő földszintes épületét s a pázsitot, az ég még világos volt, a felhők pedig fürgék. A kivilágított ablakokból szólongatott gyermekeknek sem a kiáltozása, sem a nevetgélése nem hallatszott.
Az ajtó ismét becsapódott, s ő hirtelen elfordítja tekintetét a nagy ablak szürke rácsaitól.

Az öreg, aki az imént fizette ki telefonszámláját, megállt az előcsarnokban a villanykörte tompa fénye alatt, melyet a sötétség egyre élesebb mozdulatokkal csorbított. Még jobban nekilendült a szél, és kifújta az öreg kezéből a papírt.

- Nézd! - mondta a nő, és a gyerek aprócska testét az ölébe emelte. - Nézd az apót, hogy szalad!
- Hol van, anyu? Jól van apó?!
Az égő langyos sugara alatt nem vala semmi.

- Elszaladt - mondta, és csókot nyomott a kis tarkóra.
Felcsikordult, ám ezúttal a telefonfülke sárgás ajtaja, melynek sötétjéből felderengett egy darabka ernyedt zsinór és egy férfi kajla fülére szorított telefonkagyló.

- Most - mondta ő, a fény egy pillanatra ráfolyt fekete műbőr kabátjára és piros garbójára, - tizenkettő-tíz. Á, miket beszélek. Várj! Hány óra van? - kérdezte a PÉNZFORGALOM felirattal ellátott üveg mögött ülő nőt ölében a kisfiúval.

A nő még egyszer megcsókolta a pici tarkót, tenyerét a meleg hónalj alá csúsztatta, és leemelte öléből.

- Tíz perc múlva hat.
- Hat - mondta a férfi, csikorogva behajtotta az ajtót, s a sötétség ismét visszafogadta.

Órájának repedt üvege alatt a másodpercmutató csendesen körözött. A vonalak, melyeket a kisfiú ujjai által vezetett ceruza hagyott maga után, a papíron kívül végződtek.

- Hát mit csináltál?! - mintha csak csiklandozta volna, hisz a gyermek kacarászva firkált tovább a papírra és a székre, mely előtt kiöltött nyelvvel térdelt.
- Kit rajzoltál?
A kisfiú abbahagyta a nevetést, és arcát tenyerébe temette.

- Szégyenlőske! - mondta a nő, aki az imént lépett be a posta épületébe, bár az ajtó csapódása nem hallatszott.

- Á, dehogy - mondta ő piruló arccal. - Vérbeli gézengúz!
- Hogy hívnak?
- Kisfiam, mondd meg a neved a néninek!
A kisfiú felpattant, három rövid lépéssel anyja mellett termett, s átölelte.
- Na csak ne olyan erősen, mindjárt megszakadok!
Ismét csikorgás - a bejárati ajtó viszont nem mozdult. A kajlafülű az ősz hajú kövér ember mellé állt.
- Mennyi? - kérdezte.
A számlap nullákkal bámult vissza. Elfelejtette bekapcsolni.
Amikor az ügyfél belép a fülkébe, megnyomod ezt a gombot itt - mutatta neki Petrović tegnap reggel. Mindent, amit elmagyarázott, neki el kellett ismételnie. Azután bólintott, és az ajtó becsapódott.
- Uram, uram?! - szólította. Becsapta a piszkosfehér hivatali kocsi épp kinyitott ajtaját, és hozzálépett. A nő elmondta, mi volt Novakkal.
Petrović hallgatott.
- Elfelejtettem bekapcsolni a számlálót.
- És akkor most mi van?
Fia ölelése nem engedett, és sem a férfi arcán, sem a hirdetőtáblákat bámuló nő arcán nem látszott semmi.

HIVATALI POSTA - írta az egyiken, amott az óra mellett a másikon pedig: A POLGÁRI RIADÓ JELEI.

A falióra tizenkettő-tízet mutatott.
- Adjon, amennyit jónak lát - mondta.

- Anyu!

- Hogy-hogy "amennyit jónak lát"?

- Anyu!
- Pssszt, hallgass!

- Anyu, pisilnem kell!
Az ember elkáromkodta magát és elindult az ajtó felé.
- Pisilnem kell, anyuci!
A nő a tolóablakon keresztül figyelte őket.
- Jól van, na, elvezetlek, csak előbb hadd lássuk, mi kell a néninek.
A tükörsima pult felületén egy kék-fehér-piros színű boríték csúszott a nő kezétől a kezéig.

Idegen vezetéknév, szláv női keresztnév, hosszú cím, és mindezek alatt nagybetűkkel, kétszer aláhúzva:
A U S Z T R Á L I A.

- Repülővel - mondta a néni.
Könnyen előkerítette a táblázatot, benne pedig gyorsan megtalálta az árat, a levélsúly oszlopának és az országnév sorának keresztmetszeténél.

- Legutóbb többe került.
Ismét a táblázatot vizsgálta, ujját a számjegyeken csúsztatva.

- Így írja, talán a múltkor tévedtek.
A néni vállat vont, kivette a pénztárcáját, és fizetett.
- Íme, pont' amennyit mondott - mondta, és a pénztárcát visszadugta a megcsörrenő zacskóba.
- No akkor gyere te kis hugyos!

Az aprócska test fölé hajolva, míg a vékony sugár a posta körüli járdát színezte, a gyermek bőrének illata mellett orra az égő szemeteskukák szagát is felfogta.

- Elégett minden - állapította meg egy női hang.
- És mikor tudták meg? - alig tudta kipréselni magából a szavakat, amint az imént a kisfiú az ő derekát szorította, úgy most ő a telefonkagylót.

- Tegnapelőtt Mira Lazina megpróbált eljutni oda, de nem engedték át. Amikor az állomásra ért, rögtön a leszállás után föltartóztatták ezek a KFOR-ból, és azt mondták, hogy nem mehet tovább.

- Nem látta hát?
- Na még csak az hiányzik, hogy lássa is?!

- Ja, jól mondod te! Mi sem tudtunk semmit a benkováci házunkról.

Recsegett a vonal.
- Szóval dolgozol.

- Ja, dolgozok. Két-három napot, amíg vissza nem jön az a nő. Aztán várhatom megint, hogy valamelyiket elkapja a nátha.

- Na és állandóra van-e esély?
- Ó, Dészókám, miért kérdezel ilyet, amikor te is tudod, hogy hogy van ez?! Korábban, amikor lejöttünk még igértek ezt-azt, amiből aztán lett is valami. Egy kunyhót is adtak. Ma pedig, ha a gazda meg nem enyhült, az sem tudom, hol fogjuk az éjszakát tölteni. Se munka, se lakás, se semmi. Ahogy az én Miróm mondja, dupla semmi. El Krajinából, el Koszovóról.

- Ő hogy van?

- Ott van a', cigit árul az útkereszteződésnél.
A vonal megszakadt.
Tárcsázta a számot újra meg újra, de a telefon hallgatott.
Amikor az ügyfél befejez egy beszélgetést, és egy újat akar kezdeni - mondta neki tegnap Petrović - a számlálón látható összeget fel kell írni, majd lenullázni.
Kijött a sötét fülkéből, belépett a tolóablak mögötti helyiségbe. Lenullázta a számlálót, majd pedig a rongyos táska zsebéből előkapart pénzt a fémkasszába tette.
A nagy ablak rácsai között látta a sötétséget, látta magát, amint a pult mögött ül, és a gyereket, aki a bejárati ajtó és a szemközti fal között futkos.

Este a lámpát hagyd égve - mondta Petrović.

A kereszteződésnél visszatekintett, hogy még egyszer lássa az épületből kiszüremlő fényt.

- Ott van apu! - kiáltotta a fiú, s kezénél fogva vonszolni kezdte.
Az utca másik oldalán, egy sötétbe borult utcai lámpa alatt embercsoport állt, előttük kartondobozok.

- Apu! - kiabálta a gyerek. - Apu!

Nem engedte el a meleg kezecskét, ismét a kis posta fénye felé tekintett, amely aznap az otthona volt.

Elment az áram.

És a posta kis épülete, és a kórház, és az új építmények mind elsötétültek. A kisfiú kezét szorítva lépegetett.
A távolból továbbra is áramlottak a kocsik a kereszteződés felé.
A hátsó lámpák világítottak, de a kocsik a mellékutcába kanyarodtak be.

Maradt még a reggel.

Fordította: Csernik Előd