Babics Imre
Big Life
(pont a G. után)
 
Haldoklom: helyem bolygómon nem találom.
Nem tettek tönkre társadalmak, nők, bárok,
de a hiábavalóság átszivárog
rajtam és műve tátongó belső árok:
csupasz vagyok egy végzetes maszkabálon.
 
Haldoklom: rám tapad itt valami állam.
Közönyösen várja, felkopjon az állam.
Sokat tettem azért, hogy útját elálljam
és mint várható volt, csúfosan vesztettem.
De feltámadástól előbb visszaretten.
 
Haldoklom: nem akadnak szellemi társak.
Azt ugyan várhatják, hogy értük kiáltsak;
jövőt szólítgatni sosem volt szokásom.
Él itt valaki, megszokta: egyre vár csak,
s magában gördül le minden tollvonáson.
 
Haldoklom: úgy hiányzik a végítélet.
Szükségem van rá, hogy minden kiderüljön.
Ami engem illet, nem túlzottan félek:
káosztoldozgatók mocska űrbe széled,
s csillaggá gyúródik, ami lélekből jön.
 
Haldoklom: amit akartam, azt elértem.
Harcba bocsátkozhattam a teremtéssel,
s hogy olykor győztem, utal rá nem kevés jel.
Mégis: csak emberek közt járok kimérten,
fajomtól "lefelé" leoldom gőgvértem.
 
Haldoklom: szívemig - talán - eljutottam.
És merthiszen őrült vagyok köztudottan,
fekete lyukakkal belül átlyukasztom.
Lelőtt toportyánnal fekszem a haraszton,
kihalófélben lévők: valódi kasztom.
 
Haldoklom: másutt időzik sáros lelkem.
Megállapodott a Bánat Csillagában,
fenn, eseményhorizonton túli telken,
hol megfogantam, villanással korábban,
s mely most önnön uralkodójává felken.
 
Haldoklom: nagy fantombirodalom tölt el.
Lettem lassú, örök forgószél császára,
mit Isten utóda sem cserélhet sárra,
mikor már nincs tennivalója a Földdel:
képzeletvilágot szór szét utoljára.
 
Haldoklom: nincs többé maradandó célom.
Az Idő hegyén egyszercsak végetérek,
miképpen vércsatorna szablyaacélon.
Új hüvelyem lehet akár bodzakéreg,
nem számít akkorra minőség és méret.
 
Haldoklom: szólíttat valahány elődöm.
Így földrengésbe, hegyomlásba vetődöm,
szökőárral, havazással, jégveréssel
átitatódom, a magas ég leprésel
és lángnyelv lifeg legutolsó cipőmön.
 
 
(megjelent: IV 2)