Hajnal V. Csaba

Fehér falak közt

 

Ébredni olyan mintha álomba kezdenék

elalszom az ébrenlét után

az álomképek átszöknek a réseken

belém szivárognak mint földbe az eső

eldadogom őket, az értelmetleneket

Fehér falak közt függöny van egy lámpa előtt

 

A Nap

 

Tágul és szűkül.

Levegőtlenül mozog a távolság.

Fókuszálok. Maradok.

Kegyetlenül kiszámított ez a rend. Szertelen

az ErEnDé, csak egyes és nulla kering (az életük).

Közelít, távolít, elsüvít a kozmikus szemét.

Forgalom van.

Lehet: sípomra lefagyna a rohanás,

de most a Nap vagyok.

Egyedül.

Mások fénye még látogat:

hiába, csak csillagok.

Másutt én is az vagyok.

De itt az élet. A Lucifer.

Millió fokkal pokol vagyok.

 

És mindenhol az űr.

A legtisztább semmi, az ősi hiány.

Tömege nulla, néptelen a közeg.

Levegőtlenül szűkül, tágul, mozog.

Maradok.

 

Ahogy esik

 

Zuhanok, már mindegy.

Közel a szakadék fala

ahogy csapkodom, körmöm feltépődik

egy perem a sebességben leszakítja ujjam

tenyerem előbb beverem, majd karom eltöröm

úgy hagyom el, szilánkokra törve.

Zuhanok, a föld még sehol.

Átpördülök a levegőben

néha egy puffanással fennakadok, torpanok,

hasfalam felszakad, lépem megreped,

esem tovább, begyorsulok.

Nem, még nem vagyok halott.

 

Néhány göröngy a szemembe fúródik.

 

a halott

 

úgy fekszik ott, aki megcsalt

gondolom, mint szokott, hogy

porrá lett egy dobozban

onnan figyel minket

itt vagyunk-e s hányan

vagyunk itt igazán

új könyvet írunk vagy

egy elmúlt fejezethez lapozunk vissza

milyen lehet amikor égetik az embert

azt mondják felül a lángok között alul

kinéz ha benézünk az üvegablakon

integet és visszafekszik.

jó neki

 

 

Megváltó

 

felsírt.

a papok fellélegeznek;

mennek már kapálni.

zokogunk, ő körbenéz -

fát lát, mi rothadást.

köpenyét tépjük

fekete levesünk

fejünkre öntjük;

mert kezével levegőt simít

szemében tükrök rezegnek

- mutatja: az éj sötét,

ott pedig hajnal van.

nem látunk fényt

csak karunk rázzuk,

felhők - mondja,

majd napba néz.

 

(megjelent: IV 6)