Vitéz György

Álruhában

 

Álruhában. Jelmezben mentem a temetésre,

nehogy fölismerjen a halott

s ujjal mutogasson rám

a nagyérdemű gyászoló közönség,

füstölőt lóbáló oltári szolgák,

kifent bajuszú Mackensen gyászhuszárok,

az ittas sírásók, harangozó

s a templom zek1999egerei.

Olyan Robin Hood zöld zekét viseltem;

elöl barna fagombok tartották össze, -

kócsag tollával ékes deli kalpagot,

szűk nadrágot, (melyből a fenék kidudorodik)

(Kalifornia fantáziál a középkorról)

hátamon íj, puzdra. (Hallom lesz céllövészet;

most kötözik a fához Sebestyént.)

De mindez tréfa. Mint az angol mondaná,

comic relief - (a szalmával fölhintett véres porondon

törpe bohócok hancúroznak.)

Sötét zakót viselek a valóságban

fölismert persze, huncutul hunyorít a halott:

Bemattoltak. Ez a királycsel se sikerült.

 

Keresztelőn is megpróbáltam már.

Végignézett rajtam a csecsemő. Tekintete

megállt lólábamon. (Rólam már leszedték a keresztvizet)

s a bébi röntgenszemsugara

érintőlegesen elhagyta a földet

egy fekete lyuk felé - színek és (fény)évek,

millenium, Alfa Centauri, .

mit ér katalógusból kiszúrt ünneplő űrruhám,

hétmérföldes csizmám, ezüst-kék sisakom;

ez mind szerep. Minden jelmez alatt

egy másik gúnya;

könnyet fakaszt, de végül semmivé lesz

a lélekhagyma. A kisded észrevette,

azért sír.

Valaki mindig meglátja a semmit

amiről azt hisszük, hogy valami.

 

(megjelent: IV 2)