Burkus Valéria
Nudista lelkek

(Regényrészlet)

Mottó:

Izráelben egy orgonafa
nekem virágzott

Tizenhatéves voltam és tavasz volt éppen.

Bennem és körülöttem zsongott az élet. A Plankkertben nyíltak az orgonák és engem még nem csókolt meg senki.

Pedig volt "fiúm". Árpád mindig mellettem ült a vasárnapi iskolában és a hétfő esti KIE órákon is. Mindenki tudta, hogy neki ott a helye. Mellettem. Hogy ő hozzám tartozik. Pedig Árpád még a kezemet se fogta meg soha. Figyelmes volt, kedves volt, udvarias - és ennyi.

Sokat töprengtem ezen. Nyugtatgattam magamat: különb vagyok a többi lánynál, Árpád ezt értékeli bennem, jobban tisztel semhogy. Máskor meg hosszan figyeltem az arcomat a tükörben. Nem, nem vagyok szép. Nem is csoda hát.

Mindenesetre különös volt. A többi lányról, húgom barátnőiről tudtam, hogy már rég túl vannak azon az izgalmas eseményen, amit az első csók jelent minden fiatalnak. Pedig ők néhány évvel fiatalabbak is nálam, és mégis.

Árpád akkor is mellettem bandukolt. Amikor a vasárnapi iskolában a társasjáték után fölálltam, ő is ugrott a kabátomért.

- Megyünk sétálni?

Mi a fenét csinálhatnánk mást, akartam mondani, de csak szótlanul bólintottam.

Kishídon megálltunk és a korláton áthajolva lenéztünk a Bega zavaros vizére.

- Ezek már a nyarat érzik - mutatott Árpád az alattunk elcsorgó szandolinozókra.

Én ránéztem. Szőke volt, középmagas, arcán készséges mosoly és néhány pattanás. Kedveltem. Mégis morcosan reagáltam szavaira.

- Jó hogy. amikor olyan meleg van.

És tüntetőleg kigomboltam tavaszi kabátomat.

Meleg volt, valóban. Ilyenkor már lehet fürödni.

- Holnap én is lemegyek és úszom egy nagyot - mondtam és lestem mit szól hozzá.

- Nem lesz még korai? - aggodalmaskodott.

Most ez az aggodalmaskodó hang is bosszantott.

- Ilyenkor már nem korai! - mondtam. - Iskola után ledobom a könyveimet és szaladok le a Begára.

Könnyen tehettem. A házunk a Plankkerttől nem messze állt, a Bakics utcában, hivatalos nevén a Carice Milice utcában és egyenesen lenézett a Begára. Aki kis társaságunk közül áprilisban még nem mártózott meg, annak legkésőbb május elsején volt a határideje. Ezt a szabályt szigorúan betartottuk és betartattuk mindenkivel, ha esett, ha fújt május elsején. De most valóban meleg volt.

Árpád előhúzott trencskója zsebéből egy újságot és tréfásan legyezni kezdett vele.

- Muti, mi ez? - kaptam utána, de aztán láttam, hogy a Tükör legfrissebb száma. - Ezt már olvastam.

- Micsoda, te olvasod a Tükröt? - álmélkodott Árpád s engem most ez az álmélkodás is bosszantott.

- Mért? - néztem rá ingerülten, - te tán azt hitted, hogy a Habostorta a kedvenc olvasmányom?!

Árpád csak nevetett és kedveskedve a vállamra tette a kezét továbbindulásra nógatva. Vasárnap délután volt, szívszorítóan gyönyörű áprilisi vasárnap. Körülöttünk ünneplőbe öltözött emberek, mi meg továbbra is a vizet néztük a híd korlátjára könyökölve.

Az újságot lapozgattam közben.

- Ez az írás itt tetszett nekem - mondtam, mintha igazolni akarnám előbbi állításomat - mégha mindenben nem is értek egyet ezzel a Sajóval. Ha ismerném, jót vitatkoznék vele.

- Nem ismered?

- Képzeld nem. Te tán igen?

- Hát persze - mondta Árpád egyszerűen.

- Tényleg? Személyesen? - meresztettem nagy szemeket.

Árpád megint nevetett.

- Személyesen, olyan nagyvalami? Akarod, hogy összehozzalak vele?

Persze, hogy akartam. Mindent akartam volna, ami feloldja ezt a vasárnap délutáni tömény unalmat.

Árpád betartotta a szavát: másnap, a KIE órán odasúgta, hogy holnap, vagyis kedden este találkozunk. Persze az este alatt nem a sötétedés utáni órákat értettük, mert nekem a hétórai - nyáron nyolcórai - harangszóra otthon kellett lennem.

* * *

Így ismerkedtem meg Sajóval.

Nehezen indult a beszélgetés. Árpád mellettünk lépkedett, szótlanul mosolyogva, mintha élvezné zavarunkat. Vagy talán "bölcs mosolya" most a felismerést leplezte, mert ezúttal az a bizonyos puska, úgy látszik, visszafelé készült elsülni. Mert Sajóval éppen randevút beszéltünk meg másnap délutánra.

- Ott leszek, de még mennyire. jóval előbb is - mondta ez az ismeretlen, égő szemű, hanyag tartású fiatalember, akinek szemlátomást nagyon imponált, hogy írása felkeltette érdeklődésemet.

Ott leszek, mondta s én talán azt vártam, hogy Árpád rávágja: én is. De ő csak tovább mosolygott. S engem bosszantott most ez a mosoly. Mit gondol ez a fiú. Bemutat nekem egy vadidegen férfit, végighallgatja, hogy randevút beszélünk meg és meg se mukkan. Mint egy kerítő. Ő megtette a magáét. És arra nem gondol, mi lesz ebből? Csak hallgat. Hát jó. Ha neki mindegy.

* * *

Megbolondult az egész természet ezen a tavaszon.

A park orgonabokrai illatos, lila tengerré változtatták a Plankkertet. Amerre csak jártunk, mindenhova elkísért illatuk. A Bega virágba borult partja és a kishídon túl, a Csókliget is orgonától illatozott.

Minden nap találkoztunk, ha csak pár percre is, és mindig sok mondanivalónk volt egymás számára. Míg Árpáddal - aki észrevétlenül lemorzsolódott, elmaradt mellőlem - azelőtt jókat, nagyokat hallgattunk, most Sajóval be nem állt a szánk. Egy új, addig ismeretlen világ tárult fel előttem. Tetszett nekem, hogy egy meglett férfi, egy újságíró foglalkozik velem, hogy komolyan vesz. mesél a szerkesztőségről, munkájáról, terveiről. Beszélgettünk, nevetgéltünk s én játékosan a magasba dobáltam franciasapkámat, ami akkor kötelező viselet volt az iskolában, de leginkább a zsebünkben hordtuk. Most jó játéknak bizonyult. Nem vagyok benne biztos, de úgy emlékszem egy film hatására, amit előzőleg láttam a moziban. Hans Fallada: Mi lesz veled emberke című regényének filmváltozatában Paula Vesely dobálta így a magasba a sapkáját. Én feldobtam, mindketten utánakaptunk, hol én kaparintottam meg, hol meg ő. Aztán egyszer mindketten egyszerre nyúltunk utána, és aztán el se engedtük egymás kezét.

Amikor megcsókolt csak álltam csodálkozva. Kiábrándulva. Ezzel írják tele a regényeket?

Új volt. Más volt. Érdekes volt, s lassan kezdtem magam is belejönni.

Egy kislány apró, óvatos lépéseket tett a felnőttek világa felé. És ezeket az óvatos lépéseket egy világért sem szabadna megsürgetni, pedig Sajó ezt tette. Rohamosan egyre gyorsította, amitől én - most így visszagondolva - megriadtam egy kicsit. Túlságosan remegett a keze, túl tüzes volt az arca s a homlokán egy merőlegesen aláfutó ér ijesztően megduzzadt. Nem volt követelődző, kislánnyal volt dolga s ennek végig tudatában maradt, de egyre nehezebben tudott uralkodni érzésein.

- Gyere majd az ablakhoz - suttogta, amikor a park ösvényein bolyongva, az esti harangszó felriasztott bennünket kábulatunkból. Aztán az ablakban - én belül, ő meg kívülről behajolva az alacsony párkányon, - folytatódott az eszeveszett csókolódzás.

Séta közben egyre gyakrabban beszélt készülő regényéről.

- Ma egész délelőtt írtam. Nagyon jól haladok. Meglátod sikerül. Most éppen ott tartok, annak a fülle4dt légkörnek a leírásánál, amikor a férj tétlenül üldögélve várja haza az utcáról a feleségét. Tudod, azt a bonyolult lelkiállapotot próbálom megfogalmazni, megfogni, a kiúttalan beletörődést, azt az elfásultságot, amivel elfogadja, hogy asszonya a testét árulva tartja fenn életüket.

Elborzadva hallgattam ennek a, felfogásomtól oly távoleső életszemléletnek a boncolgatását. Négy-öt évvel volt nálam idősebb, szekszuális tapasztalatai a korai ifjúságba nyúltak vissza. Nagyritkán, amikor gyerekkoráról mesélt, egy egészen más világba, számomra oly ismeretlen, oly idegen világba vittek szavai. Kuncogva idézte kiskamaszkori emlékét, amikor a vele egyidős vendégkislánnyal papást-mamást játszottak, az ágy alá bújva, míg szüleik a másik szobában gyanútlanul beszélgettek. Borzongó elszörnyedés és valami titkos elismerés viaskodott bennem meséit hallgatva, mintha tiltott könyvet olvasnék, egy izgalmas, de hihetetlen történetet, olyasvalamit az ember csak könyvekben olvashat, az író fantáziájának szüleményeként.

Hiába kértem, a készülő regény kéziratát nem adta ide. Majd ha elkészül - mondogatta, - te leszel az első, aki elolvassa.

Az orgonabokrok másodszor öltötték magukra illatos lila ruhájukat, amikor egy este Sajó helyrehozhatatlan, nagy hibát követett el.

Visszapillantva, most egészen biztos vagyok benne, hogy az volt az a pillanat, ami kikerülhetetlenül az elválásunkhoz vezetett. A regényről beszélgettünk megint.

- Meglátod, megnyerem vele a Pulitzer-díjat. És akkor kiveszlek az iskolából és feleségül veszlek.

A lavina is kis hógöröngyből születik. És rombol a végén.

A mi lavinánk ez a kis hógöröngye egy pillanatra megdermesztette a szívemet. Egy tizenhétéves lánynak álmai vannak. Elvárásai vannak az élettel szemben. Én is nagy reményekkel, szárnyaló képzelettel néztem jövőm elé- Apám vágya, hogy orvos legyen belőlem, éppen az ő korai halála miatt meghiúsult. Akkor a ránkzúduló nyomort is aránylag könnyen elviseltem, mert tele voltam reménységgel. Én bíztam a jövőben. Meg voltam róla győződve, hogy sok szép és érdekes élményt tartogat számomra. És akkor jön ez a "kiveszlek az iskolából".

Az elindított lavina egyre nőtt, egyre duzzadt. Esténként, alvás előtt gondolataim riadtan tiltakoztak a Sajó által kilátásba helyezett jövő ellen. És nőtt, és terjedt ez a gondolat-áradat. Végül már azon kaptam magam, hogy a menekülést latolgatom. Menekülni ez elől a kispolgári életforma elől, amit ő nyújthat nekem a még meg sem nyert díjával, és amelyben sehol sem tudtam magamat felfedezni. Nem, nem.

Megzavarodva már azt sem tudtam, mit akarok. Kedveltem őt, kétségtelenül, szerettem ha ott volt mellettem, talán egy életreszólóan elfogadtam volna társamul. A könnyed játéknak indult kapcsolat kezdett gazdag érzéssé érni bennem. Jó volt vele lenni. Képzeletereje magával ragadott, de azt is láttam, illetve csak megsejtettem, hogy az általa képzelt világ nem az, amire én vágytam.

Észrevette a bennem dúló érzelmi harcot. Faggatott, mi bajom, de én magamnak se tudtam beszámolni arról, hogy mi a bajom. Saját magamat sem értettem, hogy tudtam volna neki megmagyarázni, hogy az ami tulajdonképpen olyan csábító, egyben borzasztóan taszít is engem. Hogy attól, amit akarok menekülésre késztető riadalom ébredt bennem. Szeszélyes lettem, kiszámíthatatlan. Minden komoly ok nélkül összezördültünk. Hibát kerestem benne, hogy magamat igazoljam, mert akkor már tudtam, hogy vége. Csak éppen az ürügy hiányzik a szakításhoz.

Aztán az ürügy is magától adódott. Nagyon nevetséges, nagyon gyengécske, de használható ürügy volt, amit gyerekes makacssággal kihasználtam: Egy ígéretét nem tartotta be, s én szaván fogtam. Később szégyelltem is magam miatta, amikor megtudtam milyen hatással volt rá ez a váratlan szakítás. Azt mondják a fiatalok kegyetlenek tudnak lenni, s én nagyon fiatal voltam.

Sajnos, vagy tán szerencsére ez a hír már későn ért el hozzám, amikor már nem lehetett változtatni a dolgon. Ha előbb tudom meg, hogy attól kezdve estéit egy kiskocsmában töltötte, ittasan ott sírta el mindenkinek bánatát. Mondom, nem tudom mi lett volna, ha időben tudom meg, mert egy másik érzelem-lavina kezdett akkor már működni bennem: a lelkiismeretfurdalás. De mire ez az új érzés elhatalmasodott volna bennem, ő már messze járt. Kivándorolt Izráelbe.

Az anyja még egy ideig kapott felőle hírt, de aztán minden megszűnt. Abban az időben Palesztinában harcok folytak az angolokkal, mi legalábbis úgy tudtuk. Schauer néni elsiratta a fiát. És elsirattam én is. Annál is inkább, mert olyan idők jöttek, amik félresöpörték az ilyen egyéni bánatokat, mint amilyen a lelkiismeretfurdalás. Sajó anyja valamelyik haláltáborban végezte, velem is megkóstoltatta az élet a rosszabbik oldalát. De egyszer minden elmúlik. A rossz is, s az élet folyik tovább.

* * *

És akkor, harminc év elteltével, valami döbbenetes dolog történt.

Nyaralásból tértünk éppen haza. A szerkesztőségben azzal fogadtak, hogy Rézi barátnőm Újvidékről telefonon keresett. Csak annyit tudnak, hogy van egy úr Izraelből, akiről régóta nem hallottunk, és aki mindenképpen szeretne velem találkozni.

Törtem a fejem, ki lehet az. Sok ismerősöm élt akkor már Izraelben, de nem tudom ki lehet az, akinek olyan nagyon fontos lenne, hogy találkozzon velem.

És akkor belémnyilalt: a Sajó.

Néhány óra múlva már ott ültem barátnőm újvidéki konyhájában.

Odafelé a vonaton, őrült izgalomban, elképzeltem a viszontlátás pillanatát. Első érzésem a hír hallatára a megkönnyebbülés volt: él. Nem kell már tovább magamban hordozni az önvádat, mégha olyan mélyen eltemetve is, hogy miattam történt minden. Mert ha én akkor.

A megkönnyebbülés ujjongó érzése egyre nőtt bennem: ÉL! Nem vagyok az oka halálának.

Aztán lassan előjöttek az emlékek.

Barátnőm konyhájában hosszan öleltük egymást. Felesége, Pnina az egyik elsötétített szobában küszködött éppen migrénjével, mi meg a konyhában csak ültünk és néztük egymást. Nem kérdeztük egyszer sem: emlékszel? Láttuk egymás szeméből, hogy mindenre emlékezünk.

Este kikísértek az állomásra.

Elől Rézi lépkedett Pninával, hátul meg mi ketten. Mint valaha régen, egymás kezét fogva. És kezeink, attól kezdve, képletesen nem is engedték el egymást.

Levelek jöttek Izráelből, levelek mentek Izráelbe, nyolc éven át.

Kedves Puci!

Köszönöm leveledet. Hálás vagyok azért mert írták, hogy elmondtad a te nagy tragédiádat (nem akarok fellengzős lenni, de nem találok hirtelenében igénytelenebb és mégis kifejező szót), hogy tudtak azt, hogy átérzem. Mert átérzem. Nem tudom, talán ez az azonos "hullámhossz" az oka, de olyan nagyon megrendített, hogy napokig azon törtem a fejem, hogyan is vigasztalhatnálak meg, míg aztán rájöttem, hogy minden vigasztalás felületes, sőt banális lenne és mint minden ilyesmi, akaratlanul is kicsinyítené azokat az emlékeket, amelyek, ha fájnak is (na, már megint!) Hozzád tartoznak mondhatnám szervesen Hozzád tartoznak, mint minden, amit az ember átél, szép vagy borzalmas, triviális vagy fontos - az övé lesz. Nem akarom csökkenteni azt amit érzel, de hidd el, Veled vagyok.

Tulajdonképpen mentegetődznöm kellene, hogy nem írtam előbb, de nem akartam egy futtában írt választ küldeni, különbre meg nem futotta nagy elfoglaltságom miatt.

Nem tudom nem fog-e untatni, azért egész rövidre fogom leírását. Amint mondtam - még élőszóval - parasztkodom. A falu amolyan szövetkezet féle, ahol mindenki saját maga műveli meg a földjét. Kötelező segíteni a visszamaradottat és tilos bérmunkást fogadni. Az értékesítés és a beszerzés, valamint a nehéz gazdasági gépek a szövetkezeté. Ez a forma a legelterjedtebb az izráeli földműves telepítvények között. A célja az volt, hogy a zsidót, akinek kevés érzéke volt a földhöz, odakösse a saját birtokára, akármilyen kicsi is az (Háromtól hat holdig, minden faluban más a norma). Mindeddig ez az életmód volontáris volt, de hazajöttöm után megtudtam, hogy egy törvényjavaslatot szándékoznak benyújtani a parlamentbe, amely a kooperációt kényszerűvé akarja tenni, és az ellene elkövetett "kihágásokat" törvényileg büntetni. Miután azt hiszem, hogy ez egy veszedelmes tünet, amely az egyént leköti de meg is sérti, mert nem bízik jószándékában, nekiduráltam magam és "hadjárat"-ban kezdtem, hogy megbuktassam ezt a tervet még mielőtt a parlament elé kerülne. Ez rengeteg időmet és gondolkodásomat veszi igénybe. Íjárok a falukba magyarázni, újságokhoz, képviselőkhöz és miniszterekhez. Most két- három napi fegyverszünetem van, amíg az igazságügyi minisztériumban átnézik a javaslatot, hogy mennyiben korlátozza a "paraszti egyén" szabadságát a többi polgárokkal szemben. Azt hiszem, hogy sikerül eltemetni ezt a törvényt.

Igen sok bajom volt eddig, azért, mert nem voltam képes fogva tartani nagy pofámat, de azt hiszem most sikerülni fog elérni azt, amit akarok. A dolog sokkal fontosabb, mint ahogy az első pillantásra látszik és, bár kiteszem magam annak, hogy untatni foglak, elmondom mégis.

Néhány éve összeismerkedtem egy északafrikai zsidóval, aki egy üveggyárban dolgozik. Nagyon primitív ember - középkori körülmények közül érkezett ide, a huszadik századba és nagyon boldogtalan volt. Igaz, Alzsirban egyetlen szobában élt számos családjával, gyékényen aludt, és soha nem volt biztos, hogy lesz-e kenyerük másnapra. Ma háromszoba konyhás lakása van és gumimatracos ágya, négyajtajú szekrénye, gázkemencéje, jégszekrénye és mégis ott Alzsirban, mint foltozóvarga boldogabb volt. Miért? Ő nem volt képes megmagyarázni, de idővel megértettem. Ő ott valaki volt. A szomszédok őhozzá vitték szandáljukat és sarujukat (nem viselnek cipőt) javítani. És nem lényeges, hogy sokan javíttattak nála vagy kevesen. Maszáud (így hívják), azzal áltathatta önmagát, hogy azért hozzák őhozzá a lábbeliket, mert az ő munkája jobb, vagy olcsóbb, vagy mert sikerül neki becsapni a vevőit, de mindenképpen az ő tudása, az ő egyetlen, pótolhatatlan egyénisége szerezte meg a szűkös kenyeret a családjának. És itten? Gyárban dolgozik. Kinyitja a csapokat, a folyékony üveg befolyik a formákba. Ugyanazt a mozdulatot teszi reggeltől estig és nagyon jól tudja, hogy akárki helyettesíthetné. Nincs öröme, ha egy bizonyos pohár vagy palack kiválóan jól sikerült, ő nem alkot, ő csak fogantyúkat nyomogat. Nyolc órát dolgozik naponta, öt és fél napot hetenként, jó fizetése, saját lakása van, de az egyénisége elkallódik.

Talán az egyetlen foglalkozás, ahol az egyszerű ember még elégtételt találhat munkájában az a kisipar és földművelés, de ha majd előírják neki, hogy mit és hogyan csináljon, akkor.

A korunk veszélye.

Bocsásd meg ezt a személytelen irományt, de olyan nagy az indignációm még most is, hogy még egy ilyen nagyon magánlevélnek indult írás lapjaira is betolakszik. De elég ebből!

Leveled kizökkentett a kerékvágásból és ez a levél, amit most írok újból elkótyagosít. Azon kapom rajta magam, hogy gondolatban beszélek Veled, magyarázok és mesélek. Persze hiányzik a válasz. Azt írod, hogy várjuk meg amíg minden megnyugszik, megszűnik az idegeink remegése és azután adjunk számot egymásnak érzéseinkről. Azt hiszem igazad van. De. bármi lesz ennek a számadásnak az eredménye, még ha nem is találkoznak többé, akkor is ott Novi Sadon történt valami - még nem tudom mi - ami után úgy megváltozott minden, s megváltoztam magam is, olyannyira, hogy szinte kényszerítenem kell magamat visszatérni a régi, Novi Sad előtti énembe (ezért jött kapóra a törvényjavaslat).

Sokat töprengtem azon, hogy miért tűnik nekem úgy, mintha egyáltalán nem változtál volna. (Ezt nem bóknak szántam, de tényleg az volt az érzésem, hogy csak nemrég váltunk el, hogy beláttad milyen marhaság s módosi eset miatt haragot tartani. Csak akkor nem jutott eszembe a módosi eset, annyit tudtam csak, hogy van közöttünk valami ami elválaszt. Szóval nem jutott eszembe az a sok év mindaz ami közben történt. Azt hiszem, hogy két ember, aki közel van egymáshoz, mindig egyformának látja egymást. Lehet, hogy az ember lényege nem változik? De furcsa, hogy magamat is elfeledtem, kopaszodó halántékomat, fejlodo pocakomat, fiatalnak hittem magam és nehezteltem, hogy nem hagynak magunkra az állomáson, amikor vonatodra vártunk, mert akkor ráeszméltem, hogy ez most búcsúzás.

Nem folytatom ebben a hangnemben, mert ahogy írtad, várjunk!

Tárgyilagos leszek. A fényképek, amit Novi Sadon felvettünk olyan sötétek, mintha árnyképek lennének. Nem küldöm el oket (különben is nagyon látszik rajta a pocakom. Szeretném, ha karcsúnak maradnék emlékezetedben). Inkább küldöm a lányom és a férje fényképét, akit szintén Itinek hívnak

Nagyon örültem a 7 Nap-nak. Annyit olvastam, hogy szinte betéve tudom. Köszönöm Vali néni.

Nézd Puci, én nem keresek most kello befejezést, egyszeruen abbahagyom ezt a levelet, legfeljebb odaírom, hogy folyt. köv. ha nem bánod

Karcsi

Módos.

Oda jártunk nyaralni. Meg Debellácsra.

Amikor anyám - apám halála után - magára maradt velünk, három aprósággal, kereset és nyugdíj nélkül - testvérei úgy segítették, ahogy tudták.

Szegénykém. Nagyon elveszettnek érezhette magát, támasz nélkül maradva egyik napról a másikra - a jólétből a nyomorba.

Tudtuk, mi gyerekek is, hogy apuka beteg. Nagybeteg. Szívbajos. Hogy kímélni kell. Ő maga is kímélte magát, ahol csak lehetett. Mindig az élet szebb, vidámabb oldalára állt. Nyugalom, semmi idegesség. Mégha a hivatalból hazajövet, anyámat sírva találta is közöttünk. Nagyon elevenek, csintalanok voltunk - három kis ördögfióka. Szólj már rájuk - rimánkodott anya. Ő olyankor fejcsóválva magához ölelt bennünket: kislányaim, minek szomorítjátok anyukát? Hát szabad ilyet tenni?! - ráncolta a homlokát, de mi tudtuk, hogy ez csak olyan mű homlokráncolás. Hogy belül örül nekünk, amiért ilyenek vagyunk, hogy felfordítjuk néha a házat.

A szívbajáról az a legenda járta, hogy a háborúban kapta. Az első világháborúban, amelynek előestéjén volt a lakodalmuk.

A meghívottak között volt a községi jegyző is, akit egy távirat állított fel a lakodalmas asztaltól. A távirat az általános mozgósításról szólt. Vagyis, apámnak a nászéjszakáját követő napon be kellett vonulnia. ŰA hadseregnél írnok volt. Pisar. Gyönyörű gyöngybetűkkel írt, az ő feladata volt a jegyzőkönyvek vezetése. Jelen kellett lennie a rögtönítélő bíróság tárgyalásain, és az elítélt katonaszökevények kivégzésén is. anyám mesélte később, hogy amikor tizenhét májusában megszülettem és apámat haza engedték egy hétre, akkor már lelkileg és idegileg nagyon rossz állapotban volt. Zokogva fogadkozott, hogy nem megy "oda" vissza, inkább öngyilkos lesz. Visszament, persze, és két évre rá, nagybetegen tért "onnan" vissza. (Regényt készült írni a háborús élményeiből. A kéziratot, halála után elégette.)

Nem kételkedem abban, hogy a háború alaposan megviselte és kikészítette, és sokban hozzájárult betegsége kialakulásához, de a legenda arról is szólt, hogy házassága előtt apám mulatós, duhaj legény volt. Szép hangja miatt mindenütt szívesen látták. Ezek az átdorbézolt éjszakák már a háború előtt is megviselhették szívét. Nagybetegen aztán már hiába kímélte magát. Orvosa, az öreg Schreiber bácsi tanácsára, hogy: "Bojin úr, a maga szívével nem szabadna emeletet járnia" hiába hagyta ott nyugdíjas állását a bíróságnál. A halál akkor már kivetette rá a hálóját.

A nagy, kovacsicai sarokházból át kellett költöznünk Debellácsra. A négyszobányi bútort, két kis szobácskába zsúfolni.

Sok emlék kísért el életutamon a nagy házról és a költözködésről is. A legélénkebben a lépcsőfeljáró előtt álló zöld szalon fotelje él bennem, amelybe anyám a költözködéskor, ég felé emelt kezekkel: "Nincs isten, nincs isten!" kiáltással beleroskadt.

Megrendített ez a kétségbeesett sikoly. Mert anyám istenfélő, sőt nagyon is vallásos asszony volt. A jóistenről egészen mást hallottunk mi eddig tőle. És ezt követően is. Nagyon megbánhatta. Vezeklésképpen minket nagyon vallásosan nevelt. Szigorúan megkövetelte, hogy eljárjunk a vasárnapi iskolába, a6z ifjúsági (KIE) összejövetelekre és magával vitt bennünket a csütörtök esti bibliaórákra is. Elképzelhetetlen volt, hogy hiányozzunk vasárnap vagy ünnepnapokon a délelőtti istentiszteletről. Nagyon komoly ok igazolhatta csak kimaradásunkat a templomból.

* * *

Nagyon magunkra maradtunk akkor mi négyen. S anyám testvérei úgy segítettek, ahogy tudtak.

A segítésnek egyik fajtája volt az is, hgy mi gyerekek hol Debellácson, giza nénémnél töltöttünk néhány hetet az iskolaszünetben, hol meg Módoson, ahol Aladár bácsiék laktak.

A debellácsi, kecsketejes nyaralást nagyon szerettem, de Módoson sem volt rossz, mert ott volt a Temes. Csak ne kellett volna minden ebéd után néhány órára lefeküdni. Kínszenvedés volt. Az elsötétített szobában még olvasni sem igen lehetett - ne rontsd a szemed! -, az óramutató meg olyan lassan vánszorgott. Nekünk, akik otthon majdhogynem az egész nyarat a Bega partján töltöttük, szinte elviselhetetlen volt ez az ebéd utáni szieszta. Mikor aztán nagysokára megmozdult a ház, nem győztük sürgetni őket. - Még nagyon erős a nap, hova siettek annyira - intett le bennünket nagybátyám, s útban a Temes felé meg-megállt gyönyörködni a vadvirágos rétben, a fűzfákban, a méhek zümmögésében, szerintünk szándékosan húzva az időt.

Az esték voltak a legszebbek. A fürdéstől kimerülten ültünk vacsora után a teraszon és hallgattuk ahogy lassan elcsendesedik a falu, a kutyák távoli ugatását, s a szomszédban felcsendülő hegedűszót. Bandi hegedűjét.

Akkor már ismertem Bandit. Nagybátyám az ő szüleinél tartotta méhkaptárait, s a pergetésre engem is magával vitt. És ott volt ez a nyúlánk, szőke, kékszemű fiú is.

Bandi a német tanítóképző végzős tanulója volt. Komoly, megfontolt fiú. Vele még Ilonka néném is nyugodtan elengedett sétálni, mert: a Bandi megbízható.

A haja színe olyan volt, mint a frissen pergetett méz. És amikor a hosszú, árnyékos "allé"-ba értünk, amely a Temeshez vezetett - megfogta a kezemet. Ez a nagyfiú. Az én kezemet. Nyári délelőtt volt. Körülöttünk tyúkok jelezték éktelen kotkodácsolással mindennapi teljesítményüket, két kikötött kecske meg, egymással versengve nyújtózkodott az akácfa lecsüngő ága felé. A sétány fáinak levelei rezdületlenül adták át magukat a közeledő kánikulai tikkasztó óráknak.

Nem a folyóhoz mentünk, melynek túlsó partján román katonák őrködtek, fel-alá sétálva, hanem letértünk a fűzfákkal és bokrokkal benőtt árterületre. Bandi titkos rejtekhelyére.

A levegő villamossággal volt tele. Egymásba kapcsolódó ujjainkon át áramlott bennünk, még százszor szebbé téve ezt a magában is gyönyörű, nyári délelőttöt.

Leheveredtünk a magas fűbe. Bandi kedvenc témájáról, a filozófiáról beszélt. Kant, Nietzsche, Schoppenhauer. Hangja halkan, álmosítón duruzsolt a fülembe. Behunyt szemhéjamon a nap sugarai vibráltak. Bandi hangja komoly, visszafojtott; éreznem kellett mennyire fontos neki, hogy valakinek elmondja gondolatait, amit ezek a nagy gondolkodók ébresztettek benne. Mesélt, aztán hirtelen elhallgatott. Nekem meg megállt a szívverésem is, amikor egy félfordulattal fölém hajolt. Vállam mellett, két oldalt a könyökére támaszkodva, arcomhoz nagyon közel hajolva nézett. Nagyokat pislogtam a Naptól is, meg ettől az izzó kékségtől, ami a szeme volt. Olyan közel, hogy szinte beleszédültem. Bandi sokáig maradt így fölém hajolva s én moccanni sem mertem. Olyan szép volt. nem, nem is szép, sokkal több annál. Nem tudtam mit akar, de valami tehetetlen gyengeség fogott el.

És akkor megszólalt:

- Látod, most megcsókolhatnálak. Szeretném is, nagyon, de legyőzöm. Bebizonyítom magamnak, hogy erősebb vagyok.

Néhány pillanatig úgy éreztem, hogy ez nem fog neki sikerülni, de aztán hirtelen felugrott és elkezdte vadul tépdesni a körülöttünk viruló, tarka virágokat. Én lehunyt szemmel, mozdulatlanul csak éreztem, ahogy rámhullanak a virágok. Egészen beborított vadvirággal.

Már eltűnt arcáról az a feszült, komoly, szinte szenvedő kifejezés. Mosolygott. Diadalmasan. Győztesen. Kiszabadulva a pillanat varázsa alól, én is vele nevettem. Igen, Bandi megbízható. Nyugodtan elengedhettek vele.

Este a ház előtti padon ültünk. Bandi karja a pad támlája és a vállam között. Izmain néha apró kis remegések futottak át, olyankor a keze gyengéden megszorította a vállamat.

- Az ilyen gyönyörű, tiszta élmények elkísérik az embert egy életen át - mondta halkan. - azt akarom, hogy te is, életed végéig emlékezzél erre a napra, erre az estére.

Többet nem is beszéltünk. Hallgattuk a csendet és egy távoli trombitaszót. Ez a bántóan oda-nem-illő hang neki-nekifutott a melódiának, majd megbotlott egy hamis hangban. Mindig ugyanott, és mindig újrakezdte. A helyi tűzoltózenekar egyik buzgó tagja gyakorolt.

Szótlanul váltunk el. Bandi végigsietett virágoskertjükön, aztán a nyitott ablakon át meghallottam hegedűje hangját. Sarasate különös, nyugtalanító ritmusú melódiáját játszotta. Ezzel búcsúzott.

Másnap hazautaztam.

Most megint Módosra készülődtem.

- Tavaly is ott nyaraltam - mondtam Sajónak és Bandi jutott az eszembe, akiről tudtam, hogy a nyarat németországi rokonainál tölti.

- Módoson nekem is vannak rokonaim - csillant fel Sajó szeme. - Mi lenne, ha meglátogatnám őket, amíg te ott vagy. Már régen nem jártam náluk. Te mikor mész?

Megörültem ennek a lehetőségnek. Majd együtt járunk le a Temesre. És Bandi rejtekhelyét is megmutatom neki, gondoltam.

De hiába vártam.

Ahogy múltak a napok, úgy nőtt bennem a harag. Miért nem jön, hisz megbeszéltük. Megígérte. Ennyit jelentek csak neki? Ennyit ér a szava?

Ha becsületes akartam volna lenni magamhoz, be kellett volna vallanom, hogy nem igazi a haragom. Titokban inkább örültem ennek a kitűnő ürügynek, de magam igazolására, egyre jobban belelovaltam magam megbántottságomba, sértődöttségembe. Amint hazaértem, első találkozásunk alkalmával "szakítottam" vele. Hidegen, kegyetlenül. Nem hagytam érzéseimhez közelférkőzni megdöbbenését, majd rimánkodását. Egyre csak azt hajtogattam: megígérted és nem tartottad. Hogy higgyek eztán neked?!

Mondott akkor valamit arról, hogy meggondolatlanul, kegyetlenül felgyújtom minden szép közös érzésünket, élményünket és nem akarom észrevenni, hogy ennek a tűznek a füstje az én szememet is csípi.

Kedves Karcsi!

Ünnep van ma nálunk.

Kislányomnak kimenője van, társaságával tölti az estét s én azon töröm a fejem, mivel üssem agyon az időt. Gondoltam, talán moziba megyek, utána bolyongok egy nagyot a városban, talán ismerőssel is találkozom csavargás közben, aztán szép lassan hazabaktatok. Addigra talán a lányom is hazaér. Mehetnék a húgomhoz is televíziót nézni, de nincs hozzá kedvem. Másokat is felkereshetnék, hogy ne maradjak egyedül, de én a két rossz közül a jobbik rosszat, a magányt választottam. Kétségbeejtően sivár tud lenni néha az együttlét ismerősökkel. Észrevetted? Amikor előre tudod ki mit fog mondani s már szólni sincs kedved, mert te magad is csak önmagadat ismételgeted. Nem olyan az, mint amikor szívednek kedves emberekkel vagy együtt, s amikor néha egy félig kimondott szó is többet jelenthet, mint száz elcsevegett mondat. (Akkor már inkább a vadidegen jöhet számításba, aki legalább valami újnak a felfedezését, egy idegen élet, gondolkozásmód megismerését eredményezi.) Szóval erősen felkészültem egy csatangolásra, amikor befutott a leveled. És most Veled töltöm az estét, annál is inkább, mert közben "megeredtek az ég csatornái" s a fűtött szobában kellemesebb és kényelmesebb.

Nagyon vártam már válaszodat. Féltékenyen vettem tudomásul, egy futólagos találkozás alkalmával, hogy Rézinek már kétszer is írtál, s amikor a napokban véletlenül összetalálkoztam Flórával, itt Suboticán (a dologban az az érdekes, hogy eddig még sosem találkoztunk itt, habár ő néha jár városunkba), és magammal vittem őt lakásomra, ahol éppen csak annyi időnk volt, hogy egy kávét főzzek neki, míg ő felolvasta nekem legutolsó neki írt leveledet, úgy hogy már szinte babonásan azt kezdtem hinni, hogy ez a találkozás Flórával csak arra kellett, hogy halljak felőled - mondom, míg ő olvasott, engem elöntött a sárga irigység: neki írsz, nekem meg nem. Bizony, kedves, az ember minél tovább él, annál jobban megismeri saját magát. Én is valamikor igen jó véleménnyel voltam magamról, s közben, lám, kiderült, hogy egy egész sereg alantas és elítélendő tulajdonságom van. Köztük az irigység és féltékenység. Szóval, nagyon vártam már a leveledet.

Tudod, van itt nekünk egy kis irodalmi, illetve bohém körünk, ahol néha összejövünk, verset olvasunk, nagyképűen a művészetről csevegünk és még nagyképűbben "lelki nudistáknak" nevezzük magunkat. Elismerem, nagyképűség ez. De ha én, egyes személyben mondom, hogy én egy született lelki nudista vagyok - az fedi a valóságot. Csak sajnos olyan környezetben kell élnem, ahol minden meztelenségen megbotránkoznak, úgy hogy sok színes lepellel vagyok kénytelen eltakarni lelkemet előlük. A legsűrűbb a hallgatás leple, de azt sem lehet mindig. S akkor néha kénytelen vagyok megbotránkoztatni egyeseket. Téged, tudom, nem botránkoztathatlak meg semmivel, ami nekem természetes. És ugye te is elismered azt a "jogomat" amivel önmagamat felruháztam: hogy nekem sokkal többet szabad, mint másnak. De egyet nekem sem volna szabad: levelet írni Neked. Érzem, tudom ezt. Bűn, hogy írok. Jaj, nehogy félreérts. Nem arra gondoltam, hogy te nős ember vagy. s azért. Nem, itt egészen másról van szó. Próbálom megmagyarázni, lehámozni lelkemről a lepleket.

Bűn, hogy írok, mert tökéletesen átélem és megértem leveleim hatását. Bűn, mert tudom, hogy rosszat teszek vele. Egy ki nem élt, halottnak hitt érzést élesztgetek vele. S közben szorongva figyelem - sikerül-e. És akarom is, hogy sikerüljön, és nem is akarom. Részben mert félek attól, hova vezet, másrészt mert nem bízom önmagamban. Nagyon-nagyon sokmindenen átmentem és az életben ahhoz, hogy hinni tudjak magamban. Sokkal kiábrándultabb, sokkal keserűbb vagyok annál. Remegő boldogsággal tölt el most ez az egész história. De ismerem magamat, illetve megjártam már néhányszor magammal és most óvatos vagyok. Igen, az emóció. Kell az emóció, mert csak így lehet elviselni az életet. Nekem ez a narkotikumom. De nem tudom mennyi időre szól. Hogy elég erős-e a méreg. S mi lesz ha akkor múlik el a hatása, amikor nálad a legerősebb lesz.

Nagyon érdekes az, amit a szövetkezetekről írtál. Habár nem ismerem az ottani viszonyokat, elgondolkoztam, mit írtál. És nem vagyok egészen biztos, hogy igazad van-e.

A kérdés persze az, hogy az előterjesztendő törvényjavaslat lényegesen nagyobb és minőségileg jobb termést jelentene-e. Mert ha igen, akkor lehet, hogy revideálni kellene nézeteidet. Mert ha egy "zsidó paraszt" mondjuk csak húsz láda narancsot termel, amikor arról a területről. Nem folytatom. A szabadság meg. Erről is megvan az egyéni elgondolásom. Ismered a "csavar" elméletet. Nos, szerintem mindig az a fontos, milyen gépről van szó. Mert ha az a gép úgy dolgozik, hogy az megegyezik az én elgondolásommal, akkor szívvel-lélekkel beállok hozzá csavarnak. De előbb meggyőződöm a gép jószándékáról.

És még valamit. Alzsiri ismerősöddel kapcsolatban, az én nagynéném, Giza néni jutott eszembe. Szegény egész életében nehéz körülmények között élt Debellácson, s amikor a családi házat (kis, földes vityillót) eladták, a gyerekeihez került. Nem százszor, de ezerszer jobb körülmények közé. A lánya, egy építészmérnök özvegye, gyönyörű villája van, fürdőszoba stb-stb. Igen ám, de ott hiányzik minden, amit hosszú évtizedeken át megszokott. Nem lehet kiülni a ház elé, a szomszédok közé, az eperfa alá. A villa kertjének illatos levegője az ő szemében nem ért föl a hazatartó csürhe által fölvert por szagával. Hazakívánkozott örökké, a régi életébe, mint ahogy én is visszavágyom néha a Plankkert melletti házunkba. A megszokás, a fiatalság emléke. lehet, hogy az algériai ismerősödet túlbecsülted, amikor az alkotás hiányát vélted nála fölfedezni. Ha az ember belenyugszik abba, hogy a jövő, a fejlődés fontosabb az egyén pillanatnyi ellenállásánál és megtanul perspektívában gondolkozni (jaj, ez most nagyon szólamosan hangzott, de nem tudom egyszerűbben elmondani) és főleg ha rájön arra, hogy az úgynevezett "egyéni szabadság" éppen az egyének különböző intelligenciája, csökönyössége, konzervativizmusa miatt, akadályozza a fejlődést. Szóval, Karcsikám, nem szavalok tovább. Remélem ennél a témánál szétfutó sínpáraink újra találkoznak majd. De az is lehet, hogy nem ismerve eléggé a tényleges helyzetet, mellébeszéltem a dolognak.

Módost emlegeted. Lehetséges, hogy harminc év után, még mindig egyformán látod az esetet? Én már réges-régen kielemeztem magamat és ezt az egész dolgot. Azt hiszem ott hibáztuk el, és főleg Te, hogy nem vetted figyelembe, hogy egy tizenhétéves lány még tele van elképzelésekkel az életről. Kár volt házasságról beszélned, kár volt megriasztanod. Akkor nem tudtam, de most már igen, hogy megriadtam. És tudat alatt menekültem. Csak jó kifogás kellett még, és akkor jött Módos. Hangsúlyozom, nem volt tudatos, de egyre erősödött bennem az ellenállás: nem akartam még lekötni magamat, talán azért, mert már akkor megéreztem, hogy két ember őszinte kapcsolata az szent dolog. Hogy én soha élettársam bizalmával nem éltem volna vissza, viszont mondom - vártam még egyet s mást az élettől. Tizenhétéves korban az ember még nem érett, még nem mer dönteni sorsa felett. És nem meri még magának sem bevallani az igazat. Ezt most csak azért közöltem Veled, mert most úgy érzem, az a harag nagyon gyerekes volt. Most már nem illik hozzánk. Mindketten ugyanazok vagyunk, és mégis. tudod, egykori életünk a tézis, erre jött harminc éves "halálod" mint antitézis. A szintézis most visszaadott egymásnak bennünket, magasabb szinte. Olyanok vagyunk, mint voltunk s mennyire mások. Istenem, mennyire mások.

Elmúlt az este, s kicsit bánom, hogy nem mentem el hazulról. A nyugtalanságot nem sikerült kiírnom magamból. Rámfekszik a szobám, rámnehezedik a sok megbolygatott év, az emlékek.

Ölellek
Puci

Nahalal, 25. 12. 63.

Kedves Puci!

Ki hitte volna, hogy belőlem valamikor elfoglalt valaki lesz? Most van a grape-fruit és a narancsszedés ideje, vetjük a téli zöldségeket, szóval rengeteg elfoglaltságom van. Esténként holtfáradtan dülök az ágyba. Én szeretem néha ezt a fáradtságot, amely kiöl minden érzést, minden gondolatot. Valami nirvána-féle, de egyáltalán nem kellemetlen érzés. Persze csak úgy lehet "élvezni" ezt, ha nem túl gyakori. Jelenleg már unom, és imádkozom a télért, vagyis az esőért. Volt egy esős hetünk, amely olyan komoly volt, hogy a víz, esővíz, ellepte az úttesteket, megbénította a városi közlekedést. Tel-Aviv Velencéhez hasonlított, de utána hőhullám jött és most már huzamosabb ideje izzadunk. Remélem, hogy nemsokára elmúlik mert az esős évszak alatt szoktam írni, nehezebb dolgokat olvasni (szociológiát és a középkor társadalmát tanulmányozom) és reméltem, hogy akkor fogok majd neked is írni. A szép idő azonban nagyon sokáig tart, azért hát nem várok tovább.

Olvastam leveledet és dacára, hogy teoretice nem tartom jónak az idő agyonütését, bizony megirigyeltelek, hogy éppen ezt szándékoztad tenni, amikor levelem befutott. Nem ismerem Suboticát, csak egyszer voltam ott néhány órát, de elképzeltem miképpen lehet ott bolyongani és ismerősökkel találkozni és valami honvágyféle kapott el a nem túl zajos kisváros után. A mi városaink sajnos olyan zajosak és forgalmasak. Mindenki csak egy bizonyos szűk baráti kört ismer, ahol amint írtad mindenki ismer mindenkit kívülről és belülről. Látod, én is tudok irigykedni! El sem tudod képzelni milyen jól esnek a hetenkénti "7 Napok". Mindegyik mint egy rövid kirándulás Jugoszláviába. Az utolsó számban ott volt Zrenjanin főterének a terve és szerencsésnek éreztem magam, hgoy még sikerült látnom a régi, képzeletbeli Becskereket, habár csak külsőleg és bár fájtak azok a hézagok, amit az idő és - mondjuk így - a történelem teremtett, mégis örülök, hogy ott voltam.

Magamra kell, hogy vessek azért a szerintem meg nem érdemelt leckéért amit a szövetkezettel kapcsolatban írtál. Tudod az ember olyan nagyon fontosnak tartja saját magát és kicsi világát, hogy eszébe sem jut, hogy más talán nem is hallott felőle. Megpróbálom majd elmondani részletesebben miről is van szó.

Szóval a szövetkezeti falu, a mosáv, csak úgy mint a kollektív település a kibuc, a nemzet földjét műveli meg. Vagyis a birtok az enyém, a föld nem, és abban a percben, amikor abbahagyom megművelését, elvesztem jogomat felette. Minden "bérlő paraszt" - a bér csak szimbolikus és a bérlet örökölhető - egyforma mennyiségű és, amennyire lehet, minőségű földet kap. A mosáv szerződése megtiltja bérelt munkás alkalmazását két indokból: 1/ senkinek sem szabad, hogy több földje legyen, mint amennyit ő és családja képes megdolgozni, 2/ Tilos a kizsákmányolás. A szerződés kötelezi a bérlőt közös segélynyújtásra a mosávon belül. Ez nemcsak a közösen megművelt földekre és beszerzett gépekre, meg építményekre vonatkozik, hanem inkább olyan társak megsegítésére, akik valamilyen oknál fogva (betegség, ügyetlenség) elmaradtak a falu életnívója mögött. Minden bérlő azt és úgy termelhet a birtokán, amit jónak lát, a csak - amint már megírtam, - a szolgálat kooperatív. Vagyis a beszerzés, az értékesítés, vízellátás, mezőgazdasági gépek, az üzletek, a könyvelés, a raktárak, a keltetőgépek, teherautók, autóbusz, takarmánygyár, biztosítás, állatorvos, gyógyszer és még sok egyéb, a falu anyagi fejlettségétől függően. Minden falu szoros kapcsolatban áll a közeli mezőgazdasági kísérleti teleppel; a mi falunkban még agrikulturális főiskola is van. Mindennek köszönhető, hogy dacára a kevés megművelhető területnek, ami rendelkezésünkre áll, majdnem mindenben túltermelés van. Nem csak citromot és banánt, datolyát és tojást, de baromfit, szőlőt és téli zöldséget (ugorkát, paradicsomot) is szállítunk ki. Majdnem elfelejtettem: vajat is.

Amikor még Izráel Palesztina volt, vagyis angol hatalom alatt állt, az akkori mosávok tagjai nem akarták az angol törvényeket elfogadni, ezért hát alkottak egy belső bizottságot, amely a viszályok nagy része fölött bíráskodott. Ez lett a mosávok központjának az alapja. A fölszabadulás után megszaporodott az új falvak száma - hetvenről kétszázötvenre - és a régi mosávok elkezdték tanáccsal és pénzzel segíteni az új falvakat. A központi iroda meg nőttön nőtt, úgy hogy ma már mintegy tizenöt osztály, egy takarékpénztár és egy bank által van agyonorganizálva. Olyan módon, hogy egy mosáv tag semmilyen formában sem képes ennek a központnak a tevékenységét ellenőrizni, bírálni vagy bármiképpen befolyásolni. Az utóbbi időben emiatt elégedetlenség kezdett mutatkozni és habár a központ képes volt elhallgattatni a zúgolódókat (megszűnteti a kölcsönt, nem engedélyez új traktort), szeretné megerősíteni "befolyását". Ezért dolgozott ki egy olyan törvényjavaslatot, amely szinte feudális jogokat adna kezébe. Megtiltaná a mosáv tagjainak, hogy az állami törvényszék döntsön peres ügyeikben, és fenntartaná magának a jogot, hogy megmásítsa a falu közgyűlésén hozott határozatokat és sehol sem említi azokat az alapelveket, amelyeket a mosáv tűzött zászlajára. Ezenkívül akkor és azt zárhatja ki a falu tagjai közül, Akit akar. Ha addig valaki elhagyta a mosávot, az csak birtoka értékének nagyon kis részét kaphatta meg, de ez természetesnek tűnt, mert mindenki, talán ő maga is árulót, megfutamodót látott benne. De nem lehetséges, hogy egy parlament által szentesített törvény semmibe vegye egy polgárnak évtizedek alatt teljesített munkáját! De mindezen felül lealacsonyító, hogy "kényszerítik" a tagokat arra, amit szerződésileg önként vállaltak. Ezáltal az ember elveszíti önbecsülését és aki nem becsüli önmagát, az nem érdemli mások becsülését sem.

A csavar teóriád régi emlékeket idéz fel bennem és nem csodálkoznám, ha ezzel a példával akartam volna megmagyarázni, mentegetni magam, hogy egy jobboldali cionista^* pártba léptem. Fiatal voltam, nem nagyon bíztam önmagamban. Észrevettem az antiszemitizmust, kicsinek éreztem magamat és hittem, hogy azzal, hogy lemondok egyéniségemről, csavar leszek, akkor én is része leszek majd valami nagynak, magasztosnak. Megszabadulok a szabadságtól, amely minden nap új kérdés elé állított. Megszabadulok a határozás felelőségétől. Azt hiszem minden tömegmozgalom részei valahogy így éreztek. A baj ott volt, - ahogy később felfedeztem - , hogy az én felfogásom más irányba fejlődött, mint a fontos csavaroké, amelyekre nekem semmi befolyásom nem volt, nem is lehetett.

Most veszem csak észre, hogy ez az érvelés oda vitt, ahova nem is akartam menni. Mert, természetesen én sem merném állítani, hogy az individualizmus uralma nem káros, sőt veszedelmes, de ez nem jelenti azt, hogy ennek ellentéte jó, csak azért, mert az előbbi rossz. Hiszem, hogy minden egyénnek joga van hinni saját fontosságában, akkor is ha az a fontosság csupán illuzórikus. Hiszem, hogy az aki nem szereti önmagát, nem szereti embertársait sem. Nem tudom emlékszel-e Hemingway "Akinek a harang szól" című könyvére. A spanyol polgárháborúról szól ez a könyv és többek között van benne egy José nevezetű kommunista harcos (nem vagyok biztos a nevében), aki mindenkit "don"-nak szólított és elvárta, hogy őt is úgy hívják. Amikor szemére vetették, hogy ők azért harcolnak, hogy ne legyenek többé don-ok, ő azt válaszolta, hogy ellenkezőleg, a cél az, hogy mindenki don legyen. Csak ájtatos áment, úgy legyent fűznék hozzá ehhez a naivságában nekem igaznak tetsző célhoz.

Bocsásd meg a levél hosszúságát és tartalmát, de talán nem ártott, hogy kimagyaráztam magam. Fényképet pedig nem küldök, se pocakosat, se mást, amíg nem küldesz te is képet Rólad és családodról. A két felvételből amit adtál, csak az egyik maradt meg, a kis kép, a másik eltűnt még az este. Mi azt hittük, hogy talán megbántad, hogy adtad, vagy talán Rézi tette el és valahogy kellemetlen lett volna megemlíteni.

Látod, hogy ha nem szakítom félbe, nem lesz vége ennek a levélnek. Ha megered az eső, írok majd emberibb levelet,

Ölel Karcsi

Kedves Karcsi!

Nem győzöm tömni a kályhát, olyan istentelen hideg van. S te - ha jól meg - éppen most törlöd meg izzadt homlokodat. Kemény telünk van az idén. Jég és hó borít be mindent. S ott ahol még néhány hónappal ezelőtt fiúk és lányok ültek a fűben - a becskereki Csókligetben is bizonyára mindent birtokába vett a hideg fehérség. Igen, ott jártam. Igaz, nem andalogva; végigrohantam az úton, de a gondolataim andalogtak. Az amatőrszínház jubileumáról kellett írnom, délután érkeztem, részt vettem az előadáson majd az ezt követő banketten - tehát, mint rendesen, sietős volt nagyon az utam. De úgy intéztem mégis, hogy a Csókligeten keresztül vezessen. Jártam már azelőtt is erre, valahogy el-eljárok ide, de nem olyan intenzíven, mint ahogy azt most tettem. Gondolatban lehunyom a szememet és szembe velem jöttünk mi, abból a harminc év előtti időből. Magasba dobáltam a franciasapkámat s te igyekeztél előlem elkapni. S aztán egyszerre kaptuk el és el sem engedtük egymás kezét. Emlékszem, hogy csodálkoztam akkor: hát ennyi az egész. Pedig de sokmindent összeolvastam regényekben, versekben a CSÓK-ról. Leültünk a padra. de az a pad nincs sehol. Illetve vannak ott most is padok, de újak, színesek. nem azok. És fiúk, lányok is vannak. Egy egész csapat ült a fűben, beszélgettek, nevettek. Este, lehet hogy franciasapkát dobáltak ők is a magasba s valaki el akarta előlük kapni. Fenét, ezeknek ma már nincs szükségük alibire. Sem maguk, sem mások előtt. Ha csókolózni akarnak, hát megteszik és kész. S talán igazuk is van. Biztosan igazuk van. S mégis, megfosztják magukat valamitől, ami a mi időnkben olyan szép volt. A várás, az elképzelés. ezt ők már nem ismerik. Csak a tényeket. S az is valami. Olyasvalami, mint amikor Hamletet kivonatolva olvassa az ember.

Szóval ott voltam a Csókligetben, beszívtam a Bega illatát és Rád gondoltam. Az is valami - ugye?!

Emlékszel mennyire kapálóztam mindig a feltevés ellen, hogy romantikus vagyok. S akkor egyszer, valamelyik író könyvéről esett szó s mondtam, hogy nagyon tetszett nekem. S te kinevettél. Azt mondtad: tiszta romantika. Én akkor nagyon dühös lettem, mert éreztem, hogy igazad van: nem elég csak mondani valamit. Ha tagadjuk, azzal még a tényeken nem változtattunk. Mindenesetre a mi romantikánk alaposan megkopott az elmúlt idő alatt. S nem is nevezném én azt romantikának, ha az ember el tud gyönyörködni a holdfényes tengerpartban vagy egy szép tájban. Vagy visszapillantva szépnek találja azt a harmincév előtti, csókligeti sétát.

Örülök, hogy rendszeresen megkapod mindenheti üdvözletemet. Mázlista vagy, megjegyzem, mert az én írásaimat nem kell egyelőre olvasnod. Ugyanis már június óra jóformán semmit sem írtam. Ez az év egy hülye év nekem egészségi szempontból. Különben igen szívós, fakír természet vagyok, ritkán engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy pár napra ágyban maradjak betegség miatt. S rendszerint nem is tehettem, mert valahányszor betegnek éreztem magam, valamelyik gyerek megelőzött a bejelentéssel: beteg vagyok. S persze azonnal elfelejtettem a saját bajomat és ápoltam őket. Úgy hogy nemigen emlékezhetnek rá kollegáim sem, hogy hiányoztam volna egy napos is a munkából. Három évvel ezelőtt egy komoly gyomorvérzésem volt (intellektuális ulcus), amit hat hónap alatt likvidáltam és azóta békében éltem. Az idén nyáron aztán megint belém ütött a "benga". Tavasszal kezdődött egy influenzával, én legalábbis azt hiszem. Édesanyám volt akkor halálos ágyán. A betegséget akkor lábon kihúztam, de éreztem, hogy bennem maradt. Aztán júniusban egy hihetetlenül intenzív derékfájásban tört ki. Olyan ideggyulladásféle volt. Két hónapig keserves kínokat álltam ki, agyoninjekcióztak,

Úgy hogy végre, mire nyaralni kellett mennem (olaszországi eszperantista barátokkal beszéltük meg a közös nyaralás időpontját) már O.K. voltam. Elutaztam, vissza is jöttem - akkor találkoztam Veled - és nemsokára, egy kisebb torokgyulladás után a szívem kezdett el vacakolni. És most folytatja. Apám harmincnyolcéves korában, szívbajban halt meg. Én mindig éreztem, hogy valami baj van, mondogattam is a családomnak, de az orvosok és a röntgen mindig mindent a legnagyobb rendben talált. Most aztán az EKG kimutatta azt a szívizomgyulladást, amit illegálisan vészeltem át, anélkül, hogy tudtam volna róla. Azóta már az ötödik EKG-t csináljuk s mindegyik - lassan de biztosan - rosszabbodást mutat. A fene ege meg. Úgy bosszant ez a dolog, hogy ki se mondhatom. A munkabírásom és munkakedvem volt eddig a legerősebb fegyverem az élettel szemben, s most ez nincs. Rosszullétek, gyengeségek, munkaundor stb. Szeptember óta rövidített munkaidővel dolgozom, ami azt jelenti, hogy csak az állandó munkákat végzem el és slussz. Nem írok riportokat, nem utazom ki terepre. Ez jó, kényelmes most nekem ebben a cudar hidegben. Az orvosom derülátó - én nem. Én úgy érzem soha többé nem találom meg régi énemet. Sohad többé nem leszek egészséges. S ezt utálom a legjobban. Hogy törődnöm kell magammal, kímélnem kell magamat. majdmit mondtam. Hát mikor kíméltem én magam, mikor kímélt engem az élet egyáltalán. Nem szoktam én ezt meg.

Ha így folytatom, az egész levél a betegségemmel lesz tele. Pedig lehet, hogy az egésznek tisztára pszichikai oka van. Engem a halál szörnyen megrendít. Tizenegy évvel ezelőtt is majdnem elpatkoltam, s édesanyám is úgy látszik sokkal közelebb állt hozzám, mint azt magam is hittem volna. Olyan nagyon közel volt hozzám, a fölfogásunkban mutatkozó ellentétek dacára. Vagy talán nem is az. egyszerűen a halál, az elmúlás az, amibe nem tudok belenyugodni. Ugye érted: az ember nem tud beletörődni tehetetlenségébe és mindabba a fiziológiailag egyszerű és mégis olyan misztikus rémséges valamibe, ami után az ember egyszerűen nincs...

A könyvet köszönöm. Elolvastam, természetesen és a leveledet is. És végtelenül szégyellem magam. Persze kicsit te is ludas vagy a dologban, mint azt magad is bevallottad. Olyan nevetséges: egyetemistát akartam kioktatni középiskolás fokon. Bocsáss meg. De azért, mindamellett, hogy nagyon röstellem melléfogásomat, mégis örültem neki, hogy olyan vagy, amilyen vagy. És nem másmilyen.

Halogattam a levélírást. Alibim volt: vártam, hogy megjelenjen kis verseskötetem, hogy küldhessek. Pedig nem igaz. Valahol mélyen tudom, hogy nem igaz. Nem akartam írni. Az első találkozás izgalma elmúlt, túl vagyok a megrendülésen és most nagy szomorúság van bennem. Összeszorítja a szívemet a gondolat, hogy valahol vagy. valahol nagyon-nagyon messze. Néha úgy érzem embertelenség amit csinálunk. Egy emléket élesztgetünk, egy emlékbe szivattyúzzuk a saját vérünket - hogy ott imbolyogjon a tudatunkban. S ha nem imbolyog, hanem valóságosan, erőteljesen lépeget, s már nem is emlék - annál rosszabb. Nem reális, érted?! Valami, amit vársz is, akarod is, félsz is tőle, és ami nincs. Mert csak teleírt levélpapír van. Irreális az egész, nagyon irreális. Olyan jó volna néha, ha itt ülhetnél mellettem és beszélnénk minderről. Ketten együtt talán elég erősek volnánk. S akkor figyelmeztethetnénk egymást: vigyázz, becsap bennünket ez a ronda élet.

Ugye nem nevetsz ki ezekért a sorokért. De én nagyon szélsőséges ember vagyok: nagyon tudok örülni, és nagyon tudok szenvedni. Nagyon tudok félni is az örömtől, mert tudom, hogy az mindig szenvedéssel jár. Sokkal több szenvedéssel.

Na de szólj már rám: elég ebből ennyi! Annál is inkább, mert könnyen meglehet, hogy mire olvasod ezeket a sorokat, én már fölevickéltem magam a hullámvölgyből a bizakodásig, tehát kár szomorítani vele Téged. Ugye írsz hamarosan!

Ölel Puci